Miután vén fejjel – legalábbis túl az emberélet útjának felén – nyilvánosan Harry Potter rajongónak vallottam magam, mi több, a könyvemben Expecto patronum! címen külön fejezetben taglalom a Potter-könyveket, időszerűnek tartom, hogy végre – a hatodik Potter film abszolválása után – írjak pár szót a filmadaptációkhoz való érzelmi viszonyomról.

Nos, a filmek az érzelmek olyan széles skáláját mozgatták meg bennem, hogy egy zsiráf mind a nyolc ujját megnyalná tőle. 2001-ben izgatott türelmetlenséggel (vagy türelmetlen izgalommal) vártam az első film bemutatóját. Majd jöttek az új és újabb érzések: az öröm (hogy elérkezett e bemutató napja), a csodálkozás („Jé, de furcsa, hogy ezt így oldották meg!”), időnként – egy-egy ügyesen kivitelezett látványelemnél vagy gegnél – a jóleső tetszés – majd pedig a csalódás, felháborodás, dühöngés, tombolás, végül a fásultság és a tömény unalom.

Nem tudom megmondani, hogy önmagukban milyenek a Potter-filmek, mert nem tudok elvonatkoztatni a könyvektől. Ami talán annyira nem nagy baj, hiszen a filmek állítólag a könyvek alapján készültek. Ez az „állítólag” persze nem igazságos, mert a filmekben föl lehet ismerni a könyveket. Pontosan úgy, ahogy a mellékelt (általam az imént alkotott) képről is teljesen egyértelmű, hogy minek a másolata. Benne van a jellegzetes vonalvezetés, ott vannak a tipikus színárnyalat-eltérések. Ami pedig az árnyaltságot és a mondanivaló komplexitását illeti: azt hiszem, ez a kis gif egész pontosan annyira árnyalt és komplex az eredeti festményhez képest, mint a Potter-filmek a könyvhöz képest.

Kétségtelen, hogy a filmekben minden technika ott van, ami a 21. század elején egy filmtől elvárható. Suhannak a villogó izék ide-oda, térbeli hangokkal izélődnek a bigyók, a szereplők és a kellékek épp hogy le nem jönnek a vászonról, szóval roppant látványos az egész. Épp csak az a valami nincs meg bennük, amitől a könyvek az életemben azt a helyet foglalták el, amit. (Nem tudom megmondani, hogy pillanatnyilag a sorozat hanyadszori újraolvasásánál tartok.) A karakterek egy-, maximum kétdimenziósak, és ez az egy-két dimenzió pont úgy lett összeválogatva, hogy az eredmény egyszerűen szánalmas.

Hogy ne egy főszereplőt emeljek ki: aki ismeri azt a stílust, ahogy a könyvbeli McGalagony professzor felbőszült oroszlánként készül leharapni valamelyik diák fejét, ha az házirendet sért, az jó eséllyel mélabúba esik a filmbeli McGalagony rosszalló, leginkább tehetetlen fejcsóválásától. Aki végigkísérte Neville jellemfejlődését az évek során, elsősorban ötödévben, amikor a szüleit az őrületig kínzó halálfalók szabadlábra kerülnek, az egyszerűn nem érti, hogy az a nagyra nőtt málé mit keres a vásznon. Akinek már ugrott görcsbe a gyomra Piton kisstílű, ám de ezerszínű alattomosságaitól és kirobbanásaitól, az szinte a stáb helyett szégyelli magát, amikor azt látja, hogy a film-Piton állandóan olyan hangon beszél, mint az, aki attól fél, hogy menten összefossa magát.

Nagyon látványosak a filmek, ezt még egyszer hangsúlyozom. Meg fogom nézni a hetedik kötetből készülő két filmet is. De tudom, hogy ugyanúgy nem lesznek versenyképesek a saját Harry Potter-világommal, mint ahogy a megelőző hat sem rúgott labdába.

Címkék: Film, Könyv

---