„Csütörtökön is – ahogy azt az elmúlt napokban is tapasztalhattuk – sok-sok napsütés várható, csapadék estig kizárt. Igazi strandidő várható, 30 és 35 fok között alakul a csúcshőmérséklet.” (Köpönyeg.hu, 2009. július 30.)

Ilyen időben az élet csaknem egyetlen helyes útja, ha az ember egy badacsonyi olaszrizlingből készült nagyfröccsel fölfegyverkezve, egy szál fürdőnadrágban hever a badacsonytomaji strandon, negyedórával egy lángos után, illetve félórával fürdés előtt.

Nem véletlenül használtam azonban a „csaknem egyetlen” kifejezést. A fenti program – a ma esti indulást követően – ugyanis csak szombattól lesz esedékes számunkra két hétig. Tegnap Tomival más programunk volt. Öltönyös-nyakkendős programunk.

A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény július 1-jén, szerdán lépett hatályba, és úgy terveztük, hogy aznap reggel 8-ra megyünk oda, hogy bejelentkezzünk esküvőre. Aznap azonban a Köztisztviselők Napja miatt munkaszüneti nap volt az önkormányzatoknál, másnap nem tudom, mi volt, így végül 3-án, pénteken reggel mentünk oda, nem kis szorongással. Enyhén szólva nem voltunk meggyőződve, hogy problémamentesen zajlik majd a dolog. Mi lesz, ha pofákat fognak vágni, vagy akár ha nyíltan lebuziznak? Vagy akár, ami még rosszabb lenne: mi lesz, ha nem is hallottak a törvényről (hiszen kisebb gondjuk is nagyobb ennél), és megalázva, dolgunk végezetlenül kell távoznunk?

Semmi ilyen nem történt. Félszegen kopogtunk a 112-es ajtón, és amikor a kilépő hölgynek mondtuk, hogy kezét csókolom, élettársi kapcsolatot szeretnénk bejegyeztetni, a világ legtermészetesebb hangján, mosolygós arccal és tisztelettudó hangon mondta, hogy foglaljunk helyet... Teljesen zökkenőmentes volt az egész: a hölgy kicsit zavarban volt ugyan, de egyrészt a zavar a helyzet új voltának szólt, másrészt ezt inkább csak sejteni lehetett. Végig nagyon kedves volt, és igyekezett, hogy egyetlen hang- vagy arcrezdüléssel se éreztesse velünk, hogy mi esetleg „szokatlan” ügyfélnek számítunk. Ha volt is valami averziója a melegekkel kapcsolatban, akkor azt nagyon jól titkolta, és számunkra egyáltalán nem derült ki. A nevét nem tudjuk, de utólag is nagyon hálásak vagyunk neki.

A procedúra egyik értelemszerű eleme az időpont egyeztetése volt. Ehhez vad mobilozásba fogtunk (a hölgy türelmesen várt). A törvénnyel kapcsolatos averziómról már írtam korábban; eldöntött tény volt, hogy nem akarunk nagy felhajtást: nem mi döntöttünk úgy, hogy "most már megérett az idő, hogy összeházasodjunk", hanem a politikai helyzet alakult úgy, ahogy – és hát a dolog valójában se nevét, se joghatását tekintve nem házasság hivatalosan. Úgyhogy nem szombatot és nem házasságkötő termet, hanem csütörtököt és az önkormányzati tárgyalót választottuk. A kérdés az volt, hogy melyik az a csütörtök, amikor a két felkért tanúnk (Tominak Steoboy, nekem J. Laci) bizonyosan ráér. Így aztán a megbeszélt időpont a tegnapi nap lett.

A „felhajtás” nem dichotóm valami, hogy vagy van, vagy nincs. A „nem nagy felhajtás” és a teljes felhajtásmentesség között sok átmenet van. Az egyik kis felhajtás például a nadrágom szárára vonatkozott, ugyanis az elmúlt hetekben vettünk nekem egy öltönyt, mivel amúgy nem rendelkezem ilyen holmival. Meg vettünk inget is, ami így leírva roppant egyszerűnek tűnik, azonban ha két, kinézetre egyforma inget akar venni az ember, de teljesen különböző méretben, akkor az önmagában bő egy órás elfoglaltság. És vettünk karikagyűrűt is – amint azt a mellékelt ábra mutatja.

Szóval tegnapra szabadságot vettünk ki (azaz csak Tomi, mert én a főnökömtől nászajándékba kaptam ezt a napot). Fél egyre volt kitűzve a kezdés, mi negyed előtt már ott voltunk a két tanúval, plusz Gáborral, akit megkértünk, hogy fényképezzen. Iszonyú meleg volt, de olyan izgatottak voltunk, hogy észre sem vettük. Megint csak aggódtunk, hogy mi lesz, ha valaki beszól, mi lesz, ha az anyakönyvvezető valami baromságot talál mondani. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

Bekopogtunk, mondtuk, hogy fél egyre van időpontunk. Egy hölgy (nem ugyanaz, mint négy hete) nagyon kedvesen elkérte a személyiket, és egyáltalán nem nézegetett bután összevissza, hogy na és hol a menyasszony. Aztán kisvártatva megjelent az anyakönyvvezető. Meglehetősen meglepődtünk; korábbi tapasztalataink alapján meggyőződésünk volt, hogy az állam a kizárólag női anyakönyvvezetőkkel kompenzálja a kizárólag férfi katolikus papságot – ehhez képest a mi anyakönyvvezetőnk kifejezetten férfi volt.

A szertartás gördülékenyen zajlott, és nem egészen tíz percig tartott. Az anyakönyvvezető zavarban volt ugyan, de ezt kedvesen adta elő, és nagyon udvariasan és barátságosan viselkedett. A 2/2009-es anyakönyvi szám jutott nekünk. A kerületünkben az 1-es számot egy leszbikus pár vitte el.

A „lagzi” ugyancsak 5 fős volt; a Borbíróság nevű étteremben ettünk és ittunk, méghozzá roppant finomakat. Aztán hazajöttünk, és stílszerűen átemeltük egymást a küszöbön. Nekem ez aránylag könnyű volt, Tomi azonban a maga 58 kilójával vagy háromszor nekifutott az én 82-mnek. De hősiesen vette az akadályt.

Szóval össze vagyunk regisztrálódva, és minden előzetes tervünk ellenére meg vagyunk hatódva.

Holnaptól pedig élünk tovább ugyanúgy, mint évek óta.

Címkék: Emlék, Kapcsolatok, Melegség, Ünnep

---