A legnagyobb mutatvány
Az darwinizmus egyik legnagyobb ma élő tudósa, Richard Dawkins A legnagyobb mutatvány – Az evolúció bizonyítékai című könyvét olvasom. Nem mintha rászorulnék arra, hogy valaki bebizonyítsa nekem az evolúció tényét: a fundamentalizmus mindig is idegen volt tőlem, úgyhogy az evolúciót még a legvadabb karizmatikus időszakomban sem kérdőjeleztem meg.
Ellentétben sokakkal.
Az, hogy Darwin felfedezése heves ellenállásba üközött mind az Ó-, mind az Újvilágban („Lehet, hogy ön rokona a majomnak, de én nem!”), kultúrtörténeti közhely. Az viszont számomra is meglepő volt, hogy ma az Egyesült Államok lakóinak 40%-a(!!!) vallja, hogy a Teremtés könyve első fejezetét betű szerint kell érteni: Isten hat nap alatt teremtette a világot, és egyenként alkotta meg a növény- és állatfajokat, nem egészen 10 000 évvel ezelőtt. Dawkins legújabb könyve a kreacionistákkal (ahogy ő nevezi őket nemes egyszerűséggel: történelemtagadók) szembeni „apológia” (hitvédelem). Az idézőjel azért szükséges, mert az evolúció pontosan annyira hit kérdése, mint a gravitáció: nem elmélet, nem egy lehetsége magyarázó modell, hanem tény. Dawkins könyve ezt a tényt járja körül és illusztrálja gazdagon adatokkal, összefüggésekkel.
Ismétlem: nekem nem szükséges bizonygatni, hogy a világ működésének egyik princípiuma az evolúció, amelynek hajtóereje a természetes szelekció. Magam is írtam már erről a témáról nem egyszer; a Nyak és borotva című posztomat legfontosabb írásaim között tartom számon. Ugyanakkor a könyv nekem is rengeteg újat mond, ami nem csoda, hiszen nem vagyok szakember. Ilyen újdonság volt annak fejtegetése, hogy az emberszabású majom egyáltalán nem tekinthető „magasabb rendű” élőlénynek a földigilisztánál (vagy bármilyen élőlény bármelyik másiknál). Hasonló újdonság volt (inkább megközelítés, mint tartalom tekintetében), hogy mi emberek unokatestvérei vagyunk a sárgarépának (és minden más élőlénynek)

Dawkins mondanivalója néhol nehezen érthető, de mint Einstein(?) mondta: „Nem én vagyok bonyolult, hanem a téma, amiről beszélek.” Ezzel együtt a könyv kifejezetten olvasmányos, gazdagon megtűzdelve személyes megjegyzésekkel, sztorikkal, véleményekkel, valamint a biológia berkeiből vett anekdotákkal. Ízelítőül csupán egy lábjegyzetet idézek a 208. oldalról:
A betegségekkel ellentétben, amelyek gyakran a felfedezőikről kapják a nevüket, az új fajok a felfedezőiktől kapnak nevet, de sohasem a felfedezők saját nevét. Ez nagyszerű lehetőség a zoológusok számára, hogy leróják tiszteletüket egymás vagy – ebben az esetben – a támogatóik előtt. Korántsem meglepő, hogy néhai kiváló kollégám, W. D. Hamilton többször is részesült ebben a megtiszteltetésben. Hamilton vitathatatlanul Darwin egyik legnagyobb huszadik századi követője volt. A habitusa sokban emlékeztetett az A. A. Milne Micimackójában ábrázolt örökké siránkozó Fülesére (természetesen nem a szánalmas Walt Disney-változatára). Egyszer egy amazonasi expedíciója alkalmával éppen egy kis csónakban evezett, amikor megcsípte egy darázs. Mivel társai tudták róla, hogy kiváló rovartanász, ezért csipkelődve megkérdezték: „Bill, legalább tudod, milyen fajba tartozott a darázs?” „Igen– dörmögte Hamilton Füleséhez hasonlóan panaszos hangon. „Az igazat megvallva, éppen rólam nevezték el.”
|
Címkék: Humor, Könyv, Világ+ember