„A gonoszság titka már munkálkodik.”
(2Tessz 2,6)

Nemrég az egyik általam olvasott blogban – számomra teljesen váratlanul – előkerült az Oz, a nagy varázsló (más fordításban: Óz, a csodák csodája) című mese. Vannak érdekes egybeesések az életben: épp pár nappal korábban kezdtem olvasni Gregory Maguire A boszorkány – A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora című, eredetileg 1995-ben megjelent könyvét. Idézem a kiadói ismertetőt:

Mindenki ismeri az Óz, a csodák csodája meséjét, amelyben Dorka, a kansasi kislány legyőzi a Gonosz Nyugati Boszorkányt. Ám az csak a történet egyik oldala. A titokzatos Boszorkányról semmit sem tudunk. Ő vajon honnét jött? Hogyan lett gonosz? És egyáltalán, mit jelent gonosznak lenni?

Aki elolvassa Gregory Maguire csodálatos regényét, az soha többé nem tud ugyanolyan szemmel nézni Óz világára. A Boszorkány egy olyan vidéken játszódik, ahol a beszélő állatok az egyenjogúságért küzdenek, a mumpicföldiek a középosztály stabilitására vágynak, a sárga téglás út pedig az elnyomás szimbóluma a kvarangyok számára. Itt születik és nevelkedik a zöldbőrű Elfaba, az éles elmével megáldott, de hányatott sorsú teremtés, akiből felnőttként a Gonosz Nyugati Boszorkány lesz, és akinek élettörténete újra értelmezi a jó és a gonosz örök szembenállását.

A könyvet tegnap fejeztem be, ma pedig, ahogy utánaolvastam, két dolgot tudtam meg a Wikipédiáról. Az egyik az, hogy az Oz szerzője, L. Frank Baum meglehetős alapossággal kitalálta a maga világát: összesen 14 regénye játszódik Oz földjén. (Érdekes: az első – és legismertebb – meséből nem derül ki, hogy az „Oz” elsődlegesen földrajzi név: a birodalmat hívják így, amelynek a Nagy Varázsló az uralkodója.) A másik: a párhuzamos regény önálló, jegyzett műfaj. Ennek talán legismertebb darabja Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című műve, amely a Hamlet történetét meséli újra két mellékszereplő szemszögéből. Amikor ezt színházban láttam, ezen fellelkesülve írtam meg „Audiatur et altera pars” mottóval A költő című Poe-parafrázisomat, a holló szemszögéből láttatva a történetet.

A Boszorkány, szemben az „eredetijével”, enyhén szólva sem gyerekkönyv. A Maguire által megteremtett világ rasszizmussal, politikai intrikákkal, a vallásos fundamentalizmus és a gondolatszabadság szembenállásával, szexszel és erőszakkal terhelt. Vagyis pont olyan, mint a mi világunk. A Varázsló nem az a kedves nagyapó, akit a meséből megismertünk, hanem hataloméhes, kegyetlen despota. A mesében Déli Boszorkányként elénk álló jóságos Glinda egy elkényeztetett liba, aki Elfaba – a majdani Gonosz Nyugati Boszorkány – hatására szed magára némi emberséget, és az előkelő származása által rá rótt kötelezettségekkel nem szembe helyezkedve a rezsim kiszolgálója. A zöld bőrű Elfaba pedig egy okos és jó lelkű falusi lány, aki azonban különbözősége miatt egyre mogorvább és zárkózottabb lesz; lelkész apja bigottságát alaposan megszenvedve az agnoszticizmusnál köt ki, ám miközben mélyen lenéz minden hagyományőrző babonaságot, feltétlen érvénnyel keresi a jót, a helyeset, az etikusat az életében. E keresésben sodródik ide-oda: hol egy biológusprofesszor (egyébként egy beszélő Kecske) famulusaként látjuk, hol szélsőbaloldali mozgalmárként (aki társaival a Varázsló diktatúráját kívánja megdönteni), hol pedig betegápoló kapácaként. Húga, Neszaróza karok nélkül született, ám ennek ellenére – ha nem ezért – a Névtelen Isten jámbor, mélyen hívő szolgálójává lesz. Amikor pedig megörökli címét, Mumpicföld vezetőjeként teokratikus uralmat próbál megvalósítani. A vallásra mérsékelten fogékony mumpicok gúnyból nevezik el Gonosz Keleti Boszorkánynak, és halála után (vagyis amikor Dorka lepottyanó háza agyonütötte) az ő vezetése alatt kivívott függetlenségüket olcsón adva bámulatos gyorsasággal egyesülnek újra Oz zsarnoki birodalmával.

Hogy Elfaba, Neszaróza, Glinda és a többiek jók-e vagy gonoszok, nehéz eldönteni. Nem könnyű könyv A Boszorkány, számomra legalábbis nem volt az, azért is olvastam két hétig. Először utáltam, aztán, amint egyre több gondolkodnivalót adott, mind jobban megszerettem. És olvasása közben felidéződött bennem a tavaly támadt Nagy Ötlet, amely azóta a megvalósíthatatlanság mocsarába süllyedt: a Harry Potter története, Voldemort szemszögéből bemutatva.

Amikor rátaláltam erre az ötletre, teljesen lázba jöttem tőle. Nem sok embernek beszéltem róla, pontosan azért, mert nagyon komolyan foglalkoztatott. Aztán szép lassan rájöttem, hogy képtelen vagyok megírni. Egyszerűen nem tudok hozzá eleget. Nemcsak a korabeli Angliáról, de az emberi lélekről sem. Noha bennem – a sokszoros újraolvasás nyomán – Voldemort sorsa, személyiségének alakulása összeállt koherens egésszé, ahhoz nem tudok eleget (vagy nem vagyok elég jó író), hogy ezt a belső egészet hihető módon osszam meg az olvasókkal.

Nem mellesleg hasonló ponton ütközöm nehézségbe akkor is, amikor feltámad bennem a vágy, hogy én alkossam meg a saját fantasy világomat. Azzal nem lenne baj, hogy ilyen-olyan lényeket, helyeket és tárgyakat találjak ki. A probléma az, hogy nincsen epikai mű konfliktus nélkül; a fantasy világára szűkítve mondhatni: nincsen regény gonosz nélkül. Márpedig nem tudok gonoszt kitalálni. Nem azért, mert én annyira jó vagyok, hanem egyszerűen csődöt mond a fantáziám.

     Valaki mondja meg, mért jó az ember,
     Valaki mondja meg, miért nem!
     Valaki mondja meg, mért lesz gonosszá,
     valaki mondja meg, miért nem! –

– éneklik a Képzelt riport-ban. „A gonoszság titka munkálkodik” – én azonban e titkot nem tudom megfejteni. Vagy legalábbis nem tudok új megfejtési kísérletekkel szolgálni a Gonosz eredetére a már ismertek (Lucifer lázadása, Melkor saját dallama) mellé. Az egyedi emberek gonosszá válását könnyebb elmesélni, mint egy ontológiai Gonoszt megteremteni: ahol már létezik a Gonosz, ott csak mintát kell követni, kísértésbe kell esni. Azonban egy olyan világgal, amelyben már eleve, mintegy kellékként adva van a Sötét Oldal, nem tudnék mit kezdeni. Abban a világban, amelynek a gonoszságát nem értem, ugyanúgy nem mozognék otthonosan, mint ebben a világban, amelynek a gonoszságát ugyancsak nem értem.

Persze lehet, hogy egyszer majd túllendít valami ezen a nehézségen, és eljön az idő, mikor fogok írni fikciót. Hisz amint mondtam, az egyedi gonosz története aránylag könnyen megérthető. Ezek a történetek szinte kivétel nélkül félelmekkel, kudarcokkal, meg nem értettséggel, szeretethiánnyal kezdődnek, kiegészítve az egészséges életben maradási ösztönnel, majd egy későbbi felvonásban komoly szerep jut a kognitív disszonanciának és redukciójának: a piramis oldalán való apránkénti lecsúszásnak. „A gyilkosság szokássá válik” – mondja erről a jelenségről Hercule Poirot.

Ugyanakkor még ennek a viszonylag egyszerű paradigmának is megvannak a nehézségei, és erre most éppen Elfaba, a Gonosz Nyugati Boszorkány története mutatott rá: hogy az emberi kapcsolatok és események szövevényes hálójában mi (és ki) is az, ami/aki valójában jó, illetve mi (és ki) az, ami/aki gonosz, csak az jelentheti ki nagy magabiztossággal, aki képes komolyan venni a „Négy láb jó, két láb rossz” jellegű egymondatos Nagy Igazságokat.

Két megjegyzés a végére: egyrészt sajnos lényegesen többen vannak, akik komolyan veszik az ilyesmit, mint akik nem. Másrészt egy közhely: a történelemben sokan, sokszor és sok szempont alapján osztották fel az embereket jók és rosszak csoportjára; egy közös (és riasztó) vonás van: a felosztást érdekes módon mindig a „jók” végezték.

Címkék: Könyv, Pszicho, Világ+ember

---