Roppant egyszerű: mert még nem ismerjük.

Az Avatarral kapcsolatos tegnapi írásomra több érdekes ellenvélemény érkezett. Ezekre kommentekben igyekeztem tudásom legjava szerint reagálni. Macskamedve véleményére azonban szeretnék önálló poszttal válaszolni, mert akaratlanul is ráirányítja a figyelmet egy döntő fontosságú distinkcióra. Azt írja:

Nem vitatom a film jószándékát, de kétlem, hogy a filmet megnézők többsége változatna az élethez való hozzáállásán. Ahogy az a számtalan kasszasiker film, amely az emberbaráti szeretetet, a zsarnokság elleni küzdelmet vagy épp a háború értelmetlenségét hirdeti, nem hozott túl sok változást társadalmi szinten.

Maximálisan egyetértek. Mégpedig azért mert ez a megállapítás egyáltalán nem áll ellentétben azzal, amit írtam. Én ugyanis ennyit állítottam: „kasszasiker csakis az tud lenni, ami valamiért vonzó a közönség számára; a radikálisan új gondolatok mindig csak egy-egy embert vagy kisebb csoportokat mozgatnak meg, soha nem tömegeket. Amikor a tömeg is megmozdul, akkor egész biztos, hogy ott valamilyen kulturális előkészítés már történt.”

Tehát még egyszer: nem azt állítottam, hogy „kész az új kultúra”. Nem azt állítottam, hogy „a közölt értékrend megegyezik a tömeg értékrendjével”. Annyit állítottam csupán, hogy „valamilyen kulturális előkészítés már történt”. Miben áll ez az előkészítés? Abban, hogy az adott termék (jelen esetben a film) által közölt mémek nem „radikálisan újak” a közönségnek, nem idegenek számukra – hanem már jelen vannak a fejekben.

Az, hogy egy mém „jelen van a fejekben”, egyáltalán nem jelenti, hogy az a bizonyos mém (már vagy még vagy egyáltalán) dominál az egyén vagy a populáció viselkedésében. Annyit jelent csak, hogy felismerhető.

A „zsidó világ-összeesküvés” gondolata, a ptolemaioszi világkép, a ius primae noctis gyakorlata, a flogiszton-elmélet, vagy éppen a szovjet himnusz dallama – ezek mind mémek, illetve mémkomplexumok. E mémek valaha embertömegek viselkedésében bírtak domináns erővel. Ma már nem – de nem szűntek meg. Ma is léteznek, és sokaknak a fejében jelen vannak – az enyémben is. Anélkül, hogy ezek bármelyike bármilyen módon meghatározná a viselkedésemet. Tehát ha ezek valamelyikével találkozom, felismerem. Tudok rá reagálni.

Ezzel szemben annak a slágernek a dallama, amit jövőre mindenki fütyörészni fog úton-útfélen, ma azonban még meg sem írták, számomra nem létező mém. Ha valaki 2006 szeptembere előtt azt találta mondani: „megfáztam, nem kicsit, nagyon”, akkor e szófordulat senkiben nem mozdított meg semmit, nem eredményezett semmilyen felismerést. A „nem kicsit, nagyon” szószerkezet egy aprócska mém, amely azóta csaknem minden felnőtt magyar ember agyában jelen van.

Daniel Quinn azt mondja a Az új reneszánsz című írásban:

A középkorban magától értetődőnek számított, hogy Istennel való kapcsolatunk kollektív dolog, amelynek menedzselésére egyedül a római katolikus egyház jogosult. A reneszánsz során e leosztást kikezdte egy teljesen új megközelítés, amely szerint Istennel való kapcsolatunk magánügy, amelyet ki-ki önállóan intézhet Istennel. Ebben az új leosztásban vált az individualitás fogalma szentté és sérthetetlenné, és tett szert arra a jelentőségre, amit mi a modern korban természetesnek veszünk. Ma mindannyian úgy tekintünk magunkra, mint fantasztikus hatalommal – szó szerint jogok özönével – felruházott, önmagunkban értékes egyéniségekre. Ez a középkor embere számára teljességgel elképesztő lett volna.

Nagyon fontos: nem azért lett volna számára elképesztő, mert nem értett volna vele egyet, hanem egész egyszerűen nem értette volna meg, miről beszél, aki ilyeneket mond számára, mert nem volt birtokában a megfelelő mémeknek. Ugyanúgy, ahogy nem képes színeket látni az, akinek a génkészletéből hiányzik a színlátásért felelős gén. Ha jelen volna ez a gén, akkor színlátó volna. Ha egy ember gondolkodásában jelen van az a mém, hogy „az individualitás szent és sérthetetlen” (függetlenül attól, hogy vallja vagy tagadja ezt az állítást), akkor ő a reneszánsz embere. Akkor is, ha a 15. században él, akkor is, ha a 9.-ben.

Az Avatar a Daniel Quinn által új reneszánsznak elnevezett mémkomplexum mémjeit kommunikálja, amelyek közül az egyik legjelentősebb: az emberek (meg a na'vik, persze) nem egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Ez egy félelmetes erejű mém, mégpedig azért, mert a tízezer éves civilizációnk ennek a mémnek homlokegyenest az ellentettjére épült: az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Vagyis történjék bármilyen sajnálatos esemény „a természetben”: az odakint történik, nem idebent. Mi biztonságban vagyunk – hiszen egy olyan létrendhez tartozunk, amely el van különítve az életközösség többi részétől.

Az ezzel ellentétes állítás a tömegek számára 1962 előtt, azelőtt, hogy Rachel Carson Néma tavasza megjelent volna, egyszerűen érthetetlen lett volna. Addig szinte kizárólag az a mém létezett és uralkodott, hogy a Föld öngyógyító mechanizmusa végtelen: képes korlátlan mennyiségű méreg elnyelésére, és jövőre ugyanolyan engedelmesen előállítja az ember számára a táplálékot, mint tette azt tavaly és tavalyelőtt. Egy olyan mondatot, ami az Avatar egyik legmegindítóbb jelenetében elhangzik, miszerint „megöltük Földanyát” – ezer emberből kilencszázkilencvenkilenc képtelen lett volna felfogni.

Tévedés ne essék: ma is ugyanez a mém uralkodik a kultúránkban, és tökéletesen egyetértek azzal, hogy egy na'vi nem csinál nyarat – de látnunk kell, hogy e mém ma már nem egyeduralkodó, hanem léteznek vetélytársai. Honnan lehet ezt tudni? Pontosan onnan, hogy a fenti mondatot (és a film többi üzenetét, pl. azt, hogy az életünk nem a sajátunk, hanem kölcsönkaptuk és egy nap majd visszaadjuk) a film ezer nézőjéből kilencszázkilencvenkilenc minden további nélkül megérti. Akkor is, ha nem érdekli. Akkor is, ha az utcára érve már az egész filmet elfelejtette. Akkor is, ha hosszú cikkeket írva száll vitába a film mondanivalójával. Megérti – mert ezek a mémek ma már léteznek. Jelen van a tömegek gondolkodásában.

Lehet (pontosabban valószínű), hogy a többség gondolkodásában még csak olyan hatásfokkal van jelen, mint a „zsidó világ-összeesküvés” gondolata, a ptolemaioszi világkép, a ius primae noctis gyakorlata, a flogiszton-elmélet, vagy éppen a szovjet himnusz dallama, de az egészen bizonyos, hogy már jelen van. Ahogy a kopernikuszi világkép mémje is már jelen volt abban a korban, amikor Galileit az inkvizíció elítélte. Ha nem lett volna jelen, nem ítélhették volna el, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem értették volna meg. Ugyanúgy nem ismerték volna fel, hogy ellentétes az aktuális világképükkel, ahogy én sem ismerném ma fel, ha valaki a jövő évi slágert fütyörészné mellettem.

Azzal kezdtem, hogy Macskamedve kommentje egy döntő fontosságú distinkcióra irányítja rá a figyelmet. E distinkció, röviden szólva, a következő: egy mém jelenléte a kultúrában nem azonos az adott mém dominanciájával. Azonban nyilvánvaló, hogy egy mém csakis akkor válhat valamikor dominánssá, ha egyáltalán megjelenik a kultúrában. A francia enciklopédisták nem Aquinói Szent Tamás fejéből ugrottak elő teljes fegyverzetben. A skolasztikus gondolkodástól hozzájuk vezető félezer éves úton okos és kevésbé okos, „főállású” és hétköznapi gondolkodók százezreire és millióira (bölcs belátásaikra és orbitális tévedéseikre) volt szükség, hogy amikor eljön az ideje, a felvilágosodás gondolatai valóban tömegeket mozgassanak meg.

Az Avatar kasszasiker. E tény nem bizonyítja, hogy az új reneszánsznak a civilizáción túlmutató mémjei dominálnak a kultúrában, azt azonban igen, hogy már – szemben a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokkal – igen-igen széles körben elterjedve jelen vannak benne. Ebből nem következik, hogy az új reneszánsz valaha is diadalra jut (és ezzel az emberiség megmenekül a kipusztulástól). Egy jól induló, a tömegekhez elérő és csaknem diadalmaskodó mémkomplexum is megbukhat – erre a legkézenfekvőbb példa a kommunizmus.

Az Avatar sikere azonban ékes bizonyítéka annak, hogy az új reneszánsz elkezdődött, és ha üzenetének valódi súlyát a tömegek nem is érzékelik, ha ignorálják is az üzenetet – akkor is legalább fogalmilag megértik azt.

Ez persze önmagában kevés a túléléshez. Hogy lesz-e még idejük e mémeknek kiütni a nyeregből a civilizációnkat tízezer éve uraló mémeket, vagy előbb adjuk be végleg a kulcsot – ezt bizonyosan még nem tudhatjuk.

De a túléléshez való beugrónk már kétségtelen, hogy a zsebünkben van.

Címkék: Film, Világ+ember

---