– Te olvastad az Életben maradtakat? – kérdezte valaminek az apropóján Gergő.
– Nem, miről szól? – kérdeztem vissza.
– Lezuhan egy repülő, aztán a túlélők egymást eszik meg.
– Fúj – mondtam, de lehet, hogy csak gondoltam.

Vagy tán nem is gondoltam. Sőt az se biztos, hogy maga a párbeszéd így játszódott le. Mi több, mintha rémlene, hogy Gergő nem ilyen nyersen fogalmazott; tán még mondta is, hogy a könyvben nem az emberevés a lényeg. Egy dolog biztos: hetedik osztályos voltam, és nem éreztem úgy, hogy bármit kellene kezdenem ilyen akciófilmes izékkel, mint lezuhanó repülő – a kannibalizmusról nem is beszélve.

A B története c. könyv Békafőzés c. fejezetében olvashatunk arról, hogy miután a Homo (habilis, erectus, majd sapiens) hárommillió évet abszolvált a Földön, az emberiség lélekszáma kb. tízmillió fő volt. Összesen. Az egész bolygón. Aztán kb. tízezer évvel ezelőtt az akkoriban létező sok-sok törzs egyikében bevezették az Új Gazdasági Mechanizmust (amelynek részét képezte a szomszédos törzsek kulturális beolvasztása vagy megsemmisítése), és az addigi lassú emelkedés hirtelen az egekbe szökött: röpke ötezer év alatt (mi ez a hárommillióhoz képest?!) az emberiség összlétszáma 50 millióra nőtt, ami további kétezer év alatt – tehát mai időszámításunk kezdetére – megnégyszereződött.

Rögbit soha nem játszottam, nem is néztem végig egyetlen rögbimeccset sem. Azonban túl azon, hogy „kemény” sport, azt is tudom a rögbiről, hogy igazi csapatjáték, sokkal inkább, mint a foci. A fociban az egyéni teljesítménynek kiemelkedő szerep jut. A rögbiben ezzel szemben, ahol a labda előrejuttatásában minden centiméterért meg kell küzdeni, az elért eredmény valóban az egész csapat érdeme.

Hároméves születésnapomról annyira emlékszem, hogy – mint mindig – volt torta, és hogy ajándékba többek között egy kis hegedűt kaptam. Ez ugyan nem volt alkalmas arra, hogy megtanuljak rajta hegedülni (nem is tanultam meg), arra viszont minden bizonnyal kiválóan megfelelt, hogy az őrületbe kergessem vele környezetemet – de hát ezt egy hároméves gyerektől a környezete többé-kevésbé el is várja.

Emlékezetem szerint a születésnapi köszöntést megelőzően Kutyussal sétálni mentünk a Várba. Ám mivel 1972. október 12-e csütörtökre (vagyis hétköznapra) esett, és mivel a hároméves gyerekek nemcsak hegedülni, de számolni sem igen tudnak még, nem kizárt, hogy az ünneplésre ténylegesen vasárnap, 15-én került sor. Kétnapos kóma után e napon nyerte vissza eszméletét az Andokban Fernando (vagy ahogy azelőtt és azóta is hívják: Nando) Parrado.

Dél-Amerikáról keveset tudok. A térképen a következőképpen néz ki: felül bumszli, alul nyúlvány – olyasmi, mint egy szakóca. A bumszli (benne Brazília, Peru és hasonlók) az alábbiakban nem érdekes. A nyúlványon jobbra van Uruguay, ami pici, középen Argentína, ami nagy, balra pedig Chile, ami keskeny, de hosszú. E kettő között nyúlik el az Andok, ami hosszú is, magas is, és bőven jut belőle felfele is, a bumszliba (de az, mint mondtam, nem érdekes).

Az Uruguay fővárosában, Montevideóban található Stella Maris kollégiumot öt Írországból érkezett, a Keresztény Testvérek kötelékébe tartozó laikus szerzetes alapította az ötvenes években, 9-16 éves fiúk számára. A fiúkat katolikus hitre nevelték, de nem csupán jámborkodásra, hanem a keresztény etika alappilléreit képező szolidaritásra és szubszidiaritásra is. A gyakorlati nevelés egyik kiemelten fontos eleme a rögbi volt, amit a dél-amerikai, mondhatni, „természetük szerint focista” srácok először idegenkedve fogadtak, később aztán beleszerettek, olyannyira, hogy a végzett diákok nem akarták abbahagyni a játékot, és megalapították a Keresztény Öregfiúk nevű csapatot.

Az időszámításunk kezdetekor a Föld 200 millió fős népességének jelentős része – Keleten és Nyugaton egyaránt – városokba zsúfolva élt. És a túlnépesedés közvetlen következményeként ekkorra már életük természetes részét képezte számos olyan jelenség, amit őseik ősei soha nem tapasztaltak: bűnözés, korrupció, pusztító háborúk, éhínség és járványok. Ekkor – és mindezek következtében – debütált a történelem színpadán az a gondolat, hogy az emberrel valami alapvető baj van. Ugye világos: magával az emberrel, gyárilag van a baj; még véletlenül sem az emberek konkrét életmódjával. Néhány száz év nyomor maradéktalanul elsöpörte az azt megelőző sok ezer év emlékét, amikor az emberi élet alapvetően kielégítő volt.

A pszichiátrián protekciós voltam, és aránylag jól éreztem magam abban a négy és fél hónapban, amit odabent töltöttem. Apa sorra hozta be a könyveket, mindig azt, amit kértem, és a sokadszor újraolvasott Rejtők mellett végre olyasmik elolvasására is jutott időm (pl. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Jung: Emlékek, álmok, gondolatok), amelyekre korábban soha. Ezzel együtt, amikor 1993 nyarán kijöttem a kórházból, jó érzés volt, hogy újra karnyújtásnyira vagyok a saját könyveimtől, és távirányítás nélkül vehetek le a polcról bármit, amire épp kedvem kerekedik.

Egyedül voltam otthon: Apa már nem lakott a közös lakásban, én pedig épp költözés előtt álltam. A dobozért szaladgálás és csomagolás közepette bőven jutott időm nyugodtan olvasni.

Tudattalanul talán a megúszott öngyilkossági kísérletek is belejátszottak abba, hogy a cím megragadja érdeklődésemet. Életben maradtak. Emlékeztem a Gergővel tíz évvel korábban folytatott beszélgetésre (arra már nem, hogy a könyv végül is hogy került a könyvtáramba), de akkori averzióimat – vagy inkább érdektelenségemet – félretéve úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

Három dolog döbbentett meg. Először is, hogy a könyv dokumentumregény – erről korábban nem tudtam; azt hittem, fikció csupán. Másodszor, hogy a történet szereplői nem hegymászók vagy egyéb kalandorok, akik „maguknak keresték a bajt”, hanem korombeli, azaz tizen- és huszonéves srácok, akik vakációzni mentek. Harmadszor, hogy a könyvben kiemelkedő szerepet kap Isten, a hit és a vallás.

Harmadik születésnapomon, 1972. október 12-én, csütörtökön történt, hogy a montevideói Keresztény Öregfiúk rögbicsapata elindult nyugat felé, a chilei Santiagóba, hogy egy-két barátságos mérkőzést vívjanak az ottaniakkal. A Fairchild F-227-es gépet az uruguayi légierőtől bérelték. Költséghatékonysági szempontból a fennmaradó helyekre is eladták a jegyeket, mégpedig – néhány kivétellel – a csapattagok barátainak és családtagjaiknak. A gépen összesen 45 fő tartózkodott.

A rossz idő miatt az argentínai Mendozában kényszerleszállást hajtottak végre, és a továbbutazást illetően a pilóta másnap is szívta a fogát, mert tavasszal (a déli féltekén járunk ugyanis) az Andok fölött átrepülni nem egyszerű feladat. Az utasok azonban, akiknek e kirándulás vakációszámba ment, kikövetelték a továbbindulást. A gép az Andok fölött viharba került. A pilóta 15:30-kor még jelentkezett, aztán semmi. A mentőegységek több mint egy hétig kutattak a túlélők, de legalábbis a roncs után. A srácok szüleinek egy csoportja saját pénzen ezt követően is folytatta a kutatást, de semmi eredmény.

Az időszámításunk kezdetét megelőző és az ezt követő néhány évszázadban jelentek meg azok a vallások és/vagy világnézetek, amelyek a magát üresnek érző ember számára „valami többet” ígérnek: a brahmanizmus, a hinduizmus, a sintoizmus, a buddhizmus, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Mindezen vallások híveinek tényleges világnézetének eredendő azonosságát a világban folytatott tényleges gyakorlatuk (az ún. totalitárius mezőgazdaság) bizonyítja; e közös nevező – Daniel Quinn klasszikus megfogalmazásával élve – a következő: A világot az emberért teremtették, az embert pedig azért, hogy meghódítsa és uralja azt. Ebből pedig egy furcsa nézet következik: a világ az emberé, következésképpen az ember bármit megtehet a világgal. Előbb-utóbb minden rendbe jön, mert „a természet a mi oldalunkon áll”, és ha most nagynak látszik is a baj, „valaki majd jön és megment minket”. A vallásos képzeletvilágban ez a „valaki” többnyire maga az Isten vagy az istenek egyike, illetve az isten(ek) küldötte (angyal, messiás). A szekularizált világnézetben nem jut hely isteneknek és angyaloknak, de maga a hiedelemrendszer ugyanaz, csak a díszlet és a szereposztás más. A „valaki majd jön és megment minket” bizonyossága a XXI. század emberében is ugyanolyan töretlen, mint ezer, két- vagy háromezer évvel ezelőtti őseiben. Csak éppen az ő hite szerint e „valakit”, aki majd eljő, hogy megoldást nyújtson minden problémánkra, rendbe hozza a hibákat és begyógyítsa vérző sebeinket, a tudósok, feltalálók, politikusok, államférfiak (más verzió szerint a földönkívüliek) között kell keresni. A lényeg azonban a megváltozott díszlet és szereposztás ellenére ugyanaz:

– A természet a mi oldalunkon áll; valaki majd jön, és megment minket!

Hetven nappal a Fairchild eltűnése után, 1972. december 20-án egy chilei paraszt, bizonyos Sergio Catalan, aki az Andok egyik nyugati völgyében legeltette nyáját, egy szakállas, lerongyolódott alakot pillantott meg a folyó túloldalán, aki vadul gesztikulált, térdre esve rimánkodott, de hogy mit mondott, azt a folyó zúgásától nem hallotta. Megjelenése a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. Sergio átkiáltott, hogy másnap visszajön, és úgy is tett. A férfi megint ott volt, és ugyanúgy esedezett. Sergio áthajított a folyón egy papírlapot (egy kő köré tekerve), hogy írja le, mit óhajt. Amaz jelezte, hogy nincs mivel írnia, majd miután ceruázt is kapott, vadul írni kezdett, és visszadobta a papírt, ugyanúgy egy kő köré tekerve.

„Vengo de un avión que cayó en las montañas... Egy repülőgéptől jövök, amely lezuhant a hegyekben...” – állt a papíron, és folytatódott, hogy vele van egy beteg társa, és hogy a gépben még tizennégy sebesült várja, hogy kiszabadítsák őket.

Így vitt hírt a világnak életben maradt társairól a 24 éves Nando Parrado, miután egy barátjával, a 20 éves Robrto Canessával véghezvitte a lehetetlent: ők, akiknek nemhogy hegymászó rutinjuk nem volt, de korábbi életükben még csak nem is láttak se havat, se hegyet, a végletekig legyengülve, tíz napon át tartó kúszással és mászással végül átkeltek az Andokon.

Piers Paul Read könyve nagy hatással volt rám annak idején, 1993-ban. Az elkötelezett katolikus szerző hűségesen mutatja be az eseményeket. A tizenhat túlélővel folytatott hosszú beszélgetésének feldolgozásakor a lehető legkevesebbet hagyta ki, és az elmondottakhoz (néhány, a regény gördülékenységéhez elengedhetetlen párbeszédesítést leszámítva) semmit nem tett hozzá.

Az Életben maradtak ezzel együtt hitvallás lett: a túlélők jelentős része kifejezetten arról számolt be, hogy a hó és a hegyek fogságában töltött 72 napjuk alatt átélték Isten közelségét, és megszabadulásukat az ő gondviselése eredményének tekintik. Sokan kifejezetten misztikus élményként tekintettek vissza a történtekre. Amikor már minden élelmük elfogyott, és felvetődött, hogy ha ennének halott társaik húsából, lenne esélyük az életben maradásra, csaknem mindannyian komoly lelkiismereti konfliktust éltek át, hiszen az emberhús elfogyasztása hatalmas kulturális tabu. Többeknek az a gondolat volt segítségükre, hogy e cselekményt az eucharisztiához hasonlították, mondván: ahogy Jézus testét adta nekik eledelül, hogy így életet adjon nekik, úgy adják most nekik halott barátaik testüket. Esténként, a gép roncsaiban fekve, a kegyetlen hidegben egymáshoz bújva imádkozták a rózsafüzért, és rendületlenül bíztak abban, hogy most már hamarosan ideérnek a mentők, és megmentik őket.

Rachel Carson 1962-ben megjelent Néma tavasz c. könyve kulturális sokkot okozott. A biológus író a DDT-ről (diklór-difenil-triklóretán) és más rovarirtó szerek környezeti hatásáról írott munkájában először mutatott rá világosan arra, hogy az ökoszféra, amelynek mi is részei vagyunk, nagyon is törékeny szerkezet. A Föld méregelnyelő és öngyógyító kapacitása korántsem végtelen. Az a környezet, amely alkalmas arra, hogy a Homo sapiens otthona legyen, képes visszafordíthatatlanul megsérülni. Úgy, hogy a jövőben már ne legyen alkalmas otthon a Homo sapiens számára.

Bebizonyosodott, hogy – szemben a több ezer éves hiedelemmel – a természet nem a mi oldalunkon áll. Egyrészt azért, mert a természet nem áll senkinek az oldalán. Másrészt azért, mert mi is a természet része vagyunk. Apró, a legkevésbé sem fontos részecskéje, amely nélkül a természet a múltban évmilliárdokon keresztül kiválóan megvolt, és a jövőben évmilliárdokon keresztül kiválóan meglesz.

A repülőgép zuhanását 29-en élték túl, 16-an odavesztek. Tíz héttel későbbre, szabadulásuk idejére ez az arány bizarr módon megfordult: 16 túlélő jött haza, és 29 halott maradt a hegyek közt. Volt, aki napok múlva halt bele a sérüléseibe, volt, aki végzetesen legyengült az éhezésben, és volt, akit lavina pusztított el, több mint két héttel a lezuhanás után.

Nando Parrado Csoda az Andokban című, 2006-ban kiadott könyve idén jelent meg magyarul. „Parrado új megvilágításban meséli el, milyen gyötrelmeken ment át az Andokban. Könyve lebilincselő tanúságtétel arról, hogy mire képes a szeretet” – olvasható a hátlapon Piers Paul Read ajánlása.

Nando édesanyja és legjobb barátja a zuhanáskor meghalt. Ő maga ezt két nappal később tudta meg, amikor – bár a többiek már lemondtak róla – magához tért a koponyatörése okozta kómából. E perctől kezdve imádott, félig eszméletlen kishúgát ápolta; majd egy hétig dörzsölgette karját-lábát, melegítette saját testével, itatta olvasztott hólével. Susy a hegységben töltött nyolcadik éjszakájuk során, a karjai között halt meg.

Egy Javier Methol nevű 38 éves férfit leszámítva (ő volt a legidősebb a túlélők között), akinek a feleségével a lavina végzett, Nando volt az egyetlen, aki közvetlen családtagját veszítette el. De nem sírt.

– Ne sírj. A könnyekkel sót pazarolsz. Szükséged van sóra, ha életben akarsz maradni – súgta neki egy belső hang abban a pillanatban, amikor magához térését követően megtudta, hogy lezuhantak, és hogy anyja meghalt. Ő maga döbbent meg legjobban e hang ridegségén, de engedelmeskedett neki. A hegyen töltött idő minden másodpercét emberfeletti szenvedésként élte át: számára ebben nem volt semmi magasztos. Egyik lélegzetvételtől a másikig igyekezett kihúzni, miközben saját magát már elkönyvelte halottnak. Soha nem hitt igazán abban, hogy megmentik őket. Felnézett a nyugati irányban föléjük tornyosuló, égig érő hegyre (annyit tudott ő is mindössze, mint a többiek, hogy tőlük nyugatra ott van Chile, és hogy Chile egyet jelent a meneküléssel), és magában mantrázva, hogy „Nyugatra Chile van. Nyugatra Chile van.”, tudta, hogy egy napon megmássza azt a hegyet.

Elhatározta, hogy nem fog ott elpusztulni. Igen ám, de ugyanezt mások is elhatározták: nem jobbak és nem rosszabbak, nem erősebbek és nem gyöngébbek, mint ő, akik aztán a szeme láttára épültek le és haltak meg. Nando egyetlen „misztikus” benyomása a hegyek között nem Istenre vonatkozott, hanem magára a hegyre, amely évmilliók óta áll ott, háborítatlan nyugalomban, és az örök hóban egyszerűen nem tűri meg az életet a hátán. Az élet itt – így látta ő – idegen, rút dolog, és a hegy mindent megtesz, hogy megszabaduljon a betolakodóktól és lesöpörje magáról e koszfoltot, amit ők jelentenek.

A hegy nem áll az ő oldalukon. És senki sem jön, hogy megmentse őket.

Így indult el harmadmagával (Canessával, valamint egy Antonio Vizintín nevű fiúval, akit aztán három nap múltán visszafordítottak a „tábor” felé), hogy megmássza a hegyet, aminek korábban többször is nekirugaszkodtak, de a próbálkozások mindig csúfos kudarccal végződtek. A napnál is világosabb volt számára, hogy esélyük sincs: hogy a hegy megmászása egyet jelent a halállal. De hát ott lenni: hiszen az is egyet jelent a halállal! És elhatározta, hogy ha a halált elkerülni nem is tudja, de nem lesz hajlandó egy helyben állva vagy fekve bevárni azt. Anyja és húga a múlthoz tartozott; szeme előtt, mint írja, végig apja lebegett, és az iránta érzett szeretet kényszerítette őt, hogy az éhség, a hideg, a fáradtság ellenére, mintegy módosult tudatállapotban kapaszkodva a csaknem függőleges sziklafalon, megtegye a következő mozdulatot.

És megtette, újra és újra, tíz napon keresztül.

December 22-én indult a mentőhelikopter a Fairchild roncsaihoz, hogy elhozza a túlélőket. Köztük is volt olyan, akit a halál széléről tornáztak vissza az orvosok.

– Ne hagyd, hogy ezentúl ez legyen életed legjelentősebb eseménye! Nézz előre! – mondta Nandónak hazatérése után az apja, és ő meg is fogadta tanácsát. Ma üzletember, több más vállalkozás mellett egy televíziós cég tulajdonosa. Montevideóban él, ahol feleségével és két lányával minden év december 22-én találkozik túlélőtársaival és azok családtagjaival. Tizenhatuk összetartozása mindennél többet jelent számára csak úgy, mint a többiek számára.

De a többségtől eltérően ő a történtekben nem isteni csodát lát, hanem az emberi erőfeszítés és szeretet csodáját. Nem ez élete legjelentősebb eseménye, de amit Canessával együtt – aki ma neves gyermekkardiológus – megtett, arra fenntartás nélkül büszke. Uruguayban mindenki ismeri a nevét, nemzeti hősnek tekintik.

Noha a DDT használatát betiltották, a környezetünkre – így önmagunkra – ártalmas növényvédő szerek gyártása és forgalmazása töretlen. A Föld tüdejét jelentő esőerdők jelentős részét kivágták és felégették, hogy a helyükön a majdani 99 centes hamburgerek legelésszenek. Noha a laikusok körében máig népszerű vitatéma, a szakértők körében tényként kezelik, hogy a mostani klímaváltozás egyik okozója az ember. A 2010-es év a legmelegebb volt azóta, hogy regisztrálják az időjárást. A világtenger jelentős része halott zóna: megszűnt benne minden élet. Vizeink le nem bomló szintetikus vegyületekkel (antibiotikumokkal, antipszichotikumokkal, fogamzásgátlókkal) szennyezettek; a férfi és női meddőség mind ijesztőbb méreteket ölt. Ennek ellenére – valamint a világszerte pusztító háborúk, járványok és éhínség ellenére – a Föld népessége folyamatosan nő; az időszámításunk kezdetekori 200 millióhoz képest megharmincszorozódott, és csak a Néma tavasz megjelenési idejekori lélekszámhoz képest is megkétszereződött. Ilyen irtózatos népesség ellátása rengeteg (és mivel egyre többen vagyunk: egyre több) energiába kerül; a fosszilis energiahordozók és a nyersanyagok kifogyóban. Idén augusztus 21-e volt a túllövés napja, vagyis mi, földlakók eddig a napig fogyasztottuk azt, amit az idén megtermeltünk. Ettől kezdve mínuszban vagyunk: a saját tőkénket zabáljuk fel, önmagunkat emésztjük el. Mintha egy családban augusztus 21-én elfogyott volna az éves kosztpénz. A túllövés napja 1987-ben december 19-ére esett, 2005-ben október 20-ára. A számítások szerint 2050-ben január 1-jére esik majd.

De aggodalomra semmi ok.

A természet a mi oldalunkon áll. Valaki majd jön, és megment minket.

Címkék: Emlék, Könyv, Vallás, Világ+ember

---