Úgy két, két és fél hete felhívta Tomit egy kedves női hang, és Birtalan Balázst kereste. Mivel történetesen egy légtérben tartózkodtunk (ami azért elég gyakran megesik velünk), hülyén néztünk egymásra, és mindkettőnknek az arcára volt írva, hogy próbáltuk fejben megoldani ezt a sok ismeretlenes egyenletet. Nem sikerült.

Aztán kiderült, hogy a hölgy a mobilszolgáltatónk (a nevét nem írom ki, elég az, hogy egykor Pannonnak hívták) képviseletében telefonál, és kíméletlenül közölte – immár velem –, hogy további két év hűségnyilatkozat és tarifahűség aláírása fejében hozzánk vágnak ingyen egy Samsung telefont, még ki is hozza a futár.

Gyors metakommunikáció után eldöntöttük Tomival, hogy mivel nem tervezünk szolgáltatót váltani, az ingyen mobil tényleg ingyen van, annyiért pedig megéri, még akkor is, ha – a kezdeti motorolás ugródeszka után – sok éve megrögzött nokiások vagyunk.

Úgyhogy megmondtam a hölgynek, hogy az ajánlat elfogadva. Azonban nekem a futáros megoldás kényelmetlen, a lakásban ugyanis szinte minden nap minden szakában előfordulhat kliens, ezért rákérdeztem, hogy megoldható lenne-e, hogy valami ügyfélszolgálaton vagy bárhol másutt intézzük elé a dolgot. Hát, az bizony nem lehetséges. Miért nem? Csak.

Erre nagy nehezen kinéztem a naptárból egy szabad háromnegyednapot, és megbeszéltük, hogy rendben, itt várom a futárt, sehová ki se teszem a lábam. (Merthogy a kütyüt csakis én magam vehetem át; még a bejegyzett élettárs sem, még meghatalmazással sem; Magyarországon vagyunk persze; Mancika-elv über alles, ugye.)

Aznap tehát itthon dekkoltam. Mondanom sem kell, a futár a környéken sem járt.

Nem akarom részletezni a dolgokat; a következő napokban kb. 8-szor hívtam az ügyfélszolgálatot. E hívások során hol azt ígérték meg, hogy „továbbítják a panaszomat”, hol azt, hogy „utánanéznek a dolognak”, hol visszahívást ígértek, hol az iránt érdeklődtek, hogy pontosan milyen készüléket is rendeltem. Amikor már harmadszor közöltem az aktuális hölggyel, hogy én bizony baromira nem rendeltem semmit, ők kerestek meg, ők ajánlották fel a cuccot, én csak elfogadtam, akkor ezt bírta mondani:

– Szerintem kár ezen vitatkoznunk, hogy rendelte vagy elfogadta. De ha ez önnek annyira fontos, akkor tőlem mondhatjuk, hogy „elfogadta”.

Nota bene, erre a beszélgetésre akkor került sor, amikor már másodízben ítéltem magam csaknem egész napos szobafogságra, és a futár másodízben cseszett kihozni a készüléket (vagy legalább felhívni, hogy cseszik kihozni).

Becsületemre legyen mondva, ezek után sem kurvaanyáztam le sem az ügyintéző hölgyet, sem a mobilszolgáltatót, csupán aziránt érdeklődtem, hogy feltett szándékuk-e növelni az ügyfél-elégedetlenségi indexüket, esetleg dolgoznak-e köztük beépített Vodafone- és T-mobile-ügynökök.

Ezenközben valamilyen kurtán-furcsán odavetett mellékmondatból tudomásomra jutott, hogy ez az akció az ún. Bónusz program (vagy mi a devla) keretében fut, és hogy korántsem csak arra a Samsung készülékre érvényes, hanem más telefont is lehet venni jókora árengedménnyel, továbbá honnan vettem azt a hülyeséget, hogy ügyfélszolgálaton nem lehet elintézni a dolgot. Nabazmeg. Szóval óhajtom-e, hogy akkor most töröljék a megrendelésemet, és befáradok-e az egyik boltjukba, ahol... Óhajtottam. A kisasszony a türelmemet kérte, és röpke negyedórás várakoztatás után informált, hogy 72 órán belül SMS-ben értesítenek a törlésről, és máris mehetek készüléket venni.

Mivel a két hét – és a számos beszélgetés és holding-zene hallgatása – alatt több évet öregedtem, udvariasan megkértem a hölgyet, hogy legyenek szívesek írásban választ adni arra, hogy mi a halál faszáért történt mindez így, ahogy. (Nem ezeket a szavakat használtam.) A hölgy udvariasan közölte, hogy bilibe lóg a kezem. (Nem ezeket a szavakat használta.) Ugyanis kizárt dolog, hogy írásban választ kapjak; ha panaszom van, forduljak fel írásban az ilyen és ilyen osztályhoz. (Egy még későbbi telefonbeszélgetésből kiderült, hogy a hölgy hibásan adta meg az osztály nevét, de ez a legkevesebb.) Hogy az elérhetőségük? Faxszámot és postacímet tud adni. E-mail cím? Hát, az nincs. Nincs?! Nincs: faxszám és postacím van. Csak? Csak. Szegények. Nyilván 2011-ben még nem jutott oda a piacvezető mobilszolgáltató, hogy beszálljon az internetbe.



Persze később kiderült, hogy nagyon is van internetes elérhetőség, csak egy ügyfélszolgálatos kisasszonyra nyilván nem tartozik, hogy naprakész információval bírjon a szolgáltató elérhetőségeit illetően.

Vasárnap este eltelt a 72 óra. Lehet tippelni, mi történt.

Aki arra tippelt, hogy semmi, az jól tippelt: SMS nem jött. Megpróbáltam felhívni az ügyfélszolgálatot. A bejelentkező szövegből egyáltalán nem derült ki, hogy csak munkanap lenne helpdesk, úgyhogy többszöri próbálkozás során összességében bő félórát lógtam a szeren (a szám persze véletlenül sem 80-as), amíg végül sikerült a „kapják be” opció mellett dönteni. Hétfőn újra telefonáltam – mit ad isten, három másodperc alatt fölvette egy hölgy. Kérdésemre értetlenkedve azt mondta, hogy ők bizony tegnap is ott voltak. Ennyi előzetes tapasztalat után meg vagyok győződve, hogy hazudott, de sebaj.

A hölgynek elmondtam (sokadszor), hogy mi fáj. A 72 órára vonatkozólag megpróbált meggyőzni, hogy én vagyok a hülye, és a 72 óra nem 72 órát jelent, hanem három munkanapot, de nem sikerült neki. Végül beleegyezett abba, hogy rendben van, intézkedik, és törli a rendelésemet. (Erre már nem is mondtam semmit.) Újfent bő negyedóra kortárs zene, majd visszatért az éterbe a hölgy és közölte: a törlés elvégeztetett. Ezzel egy időben Tomi telefonjára befutott a törlésről tájékoztató SMS. (Ezzel igazolva láttam korábbi hipotézisemet, hogy tényleg maximum egy-két kattintásba kerül a dolog.)

Aznap tehát végre elmentem telefont venni. Amiért végül letettem a panaszlevél megírásáról (benne Szerintem-kár-azon-vitatkoznunk kisasszony megnevezéséről), az az engem kiszolgáló hölgy volt, aki végtelenül kedves, empatikus és segítőkész volt – valahogy úgy, ahogy ezt alapértelmezetten elvárnám ebben a szakmában. Ez úton is köszönöm neki a segítséget.

Vettem telefont. Kettőt is. Nem Samsungot: Nokiákat. Egyet Tominak, egyet magamnak; a kedvezményekkel együtt összesen kb. hétezer forintért.

Az a sirámom, hogy a régi telefonról nem lehetett áttölteni az adatokat, most mellékes. A lényeg, hogy csaknem egy egész napon keresztül pötyögtem be a neveket, számokat, naptárbejegyzéseket, és vadásztam össze – továbbá konvertáltam megfelelő formátumra – az arcképeket és a rég megszokott csengőhangokat.

Épp e tevékenységemmel voltam elfoglalva, amikor a kezemben lévő kétszer fél telefon egyike megcsörrent. A mobilszolgáltatótól hívtak. Személyesen az a hölgy volt – emlékeztem a nevére –, akivel előző nap beszéltem, aki a „rendelésem” törlését elintézte. Kíváncsi voltam, mit szeretne.

Ismét lehet tippelni: vajon mit szeretett volna?

Elárulom. Az iránt érdeklődött, hogy vajon kérem-e a rendelésem törlését.

Nem kértem.

Megosztás

Címkék: Panaszkönyv, Sztori

---