Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz: „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Birtalan Balázs naplója
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
hétfő, szeptember 29, 2008
12:11
Mai vers
Közjegyzői okiratot akartam gyártani, ez lett belőle:
Hó takará el a
nem tudok völgyről kerti virágról nem látszik innen a bérci tető aszfalt látszik vöröstégla-ház falán Mihály-nap szikrázik ragyog
érzem a nyári hűs borok ízét idehazudsz egy komplett Badacsonyt égi vezér ki olyan mint az Isten verőfény jaj orrba verő fény
André Schwarz-Bart Igazak ivadéka c. könyvét olvasom. Meglehetősen az elején tartok, de van egy rész, amit szeretnék megosztani. Csak úgy.
A parasztfiú körülbelül egyidős volt Mordechájjal, de inge ujja fel volt gyűrve a csípős hidegben, és nyitott gallérjából kivillant erős, bikavastag nyaka töve; két nagy, göcsörtös keze mintha odanőtt volna csípőjéhez, s ettől még inkább emlékeztetett valami tömzsi, nagyon erős állatra. Mordecháj megremegett: a paraszt együgyű, vörös arcából higgadt, komoly gyűlölettel sugárzó, gyönyörű kék, lengyel szempár meredt rá.
– Nincs más hátra, itt verekedni köll – szólt közbe valahonnan hátulról egy hang.
Mordecháj fellázadt ez ellen.
– Minek? Miért kellene verekedni?
A mozdulatlan parasztok csoportja felé fordult, és védekezni próbált, pontosan úgy, ahogyan a legrégibb tekintélyek hasonló esetekre javallják. Sokatmondóan széttárta karját, és megkezdte védőbeszédét. – Uraim, engedjék meg, hogy tanúul hívjam Önöket!... Igazán nem akartam megbántani a jelenlevő úriembert azzal, hogy a parázsba raktam a krumplit. Csak nem gondolják rólam komolyan? Mivel pedig sértés nem történt – folytatta remegő hangon, fél térdével még mindig a földön, de törzsét szinte a magasba emelte a szónoki lendület –, mivel semmiféle sértés nem történt, nem gondolják-e, igen tisztelt gazdálkodó urak, hogy megfelelő bocsánatkéréssel is el lehetne intézni azt a nézeteltérést, amely szembeállít ezzel az... úriemberrel? – fejezte be fejtegetését fájdalmas, vékony hangon.
– Dumálni, azt tudnak ezek a büdös zsidók! – állapította meg a lengyel fiú, s szavából mélységes meggyőződés csendült ki. Karja széles mozdulatot írt le, s „ellenfele” elterült a földön.
Mordecháj könyökére támaszkodva, bámulatos gyorsasággal kúszott odább néhány méterrel. Orrába csapott a megforgatott föld szaga. Térben és időben mérhetetlenül messze voltak a parasztok, hangosan kacagtak, milyen félve, milyen meghökkenten lapul a földön. Mordecháj levett egy kis sárrögöt álláról, amely estében a földet súrolta.
A lengyel fiú egy lépést tett felé. Mordecháj egy ujját arcára szorította, oda, ahol az ütés érte. Be kell bizonyítania ezeknek az embereknek, hogy tévedésben vannak; egyszerűen nem szabad verekedésre kényszeríteni az olyan vallásos embert, mint ő, zsidó embert, akinek meggyőződése tiltja a bölcsek tanításaival olyannyira ellentétes erőpróbákat, s kivált egy ifjú Lévyt, aki soha nem látott még erőszakosságot, és csupán hallomásból tudja, hogy olyasmi is van a világon, mint ökölcsapás. Mivel azonban támadója feléje tartott, nevetségesen himbálva a vállát, Mordecháj, mintegy álmában, világosan látta, hogy ilyen érvelésnek semmiféle kilátása sincsen a sikerre.
– Hogyan is érthetné meg ez a majom?! – kiáltott fel hirtelen jiddisül.
Épp feltápászkodott, hogy menekülni próbáljon, mikor a lengyel facipője vesén találta, s Mordecháj arccal a földre zuhant megint. A lengyel nyájas hangon hajtogatta, hogy „büdös zsidó, büdös zsidó”, és alaposan fenéken rúgta Mordechájt, valahányszor megpróbált felállni. Hangja olyan diadalmas volt, hogy Mordechájban a majom iránti megvetés egyszerre valami gyötrelmes lobogásba csapott át, a láng mindent felégetett benne, s egész teste megfeszült, mint az íj.
Maga sem tudta, hogyan történt: egyszerre csak ott állt, a lengyellel szemben, majd rávetette magát, s közben ezt kiáltotta:
– Mit csinál? Mit csinál?!
Fel volt háborodva.
Amikor a parasztok elválasztották Mordechájt tönkrevert ellenfelétől, akit még egyre aprított öklével, lábával, könyökével, s ha teheti, veri tovább egész acélkeményre meredt testével, riadtan és a vértől szinte megrészegülve érezte át a nagy felfedezést: egy csapásra megnyílt előtte az erőszak keresztény világa.
A szokott féléves gyomrászati kontroll végeztével 59-es villamossal megyek a János Kórháztól (mit keres az arra?!) a Moszkva tér felé. Elmélyedek Darvasi László Trapiti c. mesekönyvében (kötelező olvasmány mindenkinek, aki még nem tud trapitizni!); épp Bibircsókos Rozáliáról, a Boszorkány Csúnyasági Világverseny győzteséről olvasok, amikor megszólal mellettem egy kedves, idős férfihang:
– Fiatalember, tudna adni egy kicsit...? – Mivel nem a megszokott tablettásbor-hang, felnézek: hát egy kétfejű bácsit látok, aki a hangja dacára, meglehetősen tablettásbor-kinézetű. Második rápillantásra kiderül, hogy a két fejéből az egyik – stílszerűen – egy bibircsók az arcán, de akkora, hogy jujj. Félbehagyom Bibircsókos Rozáliát, előveszem a pénztárcámat, kotorászok benne. Közben a villamos kanyarodik egyet, a bácsi pedig – aki több vasat tart a tűzben, és a túloldalon lévő utasoktól is próbál lejmolni – lágyan megtántorodik. Tényleg lágyan, épp hogy csak. Ehhez képest, noha az orra alatt, mégis aránylag fennhangon akasztja meg saját pénzszerzési ügymenetét a következő megállapítással:
– A kurva isten bassza meg.
Semmi őrjöngés, csapkodás: mintha tényt közölne. Néhány éve hasonló esetekben megbotránkoztam, és magamban elkezdtem mondani az engesztelő fohászt a káromkodásokért. Most nem. A mondat ma se vág épp a stílusomba, kicsit össze is rezzenek, de alapvetően lenyűgöz az öreg. Semmi kétszínűség, semmi alakoskodás, semmi „görögnek görög lettem, zsidónak zsidó, konszolidált utasnak meg konszolidált utas”: ami a szívén, az a száján. Ha emiatt bukja a zsét, hát bukja. És, mintha mi sem történt volna, már fordul is felém újra, és várja pénztárcavizslatási akcióm végeredményét.
Bankjegyben (számos okból) eleve nem gondolkodom, ami viszont az aprót illeti, mit ad Isten (jelzővel vagy anélkül), csupán egy ötforintos van nálam. Ha máshogy nem is, legalább a pénztárcám vonatkozásában sikerült a napokban megszabadulnom a súlyfölöslegtől. Kiveszem, nyújtom felé, kicsit szabadkozva:
– Ennyi apróm van...
– Ez túl kicsi, nem kell – mondja enyhe szemrehányással a hangjában. De nem kérdezi meg, hogy nem-e tudnék-e többet-e; sokat tapasztalt ember, tudomásul veszi a tényeket, elfordul, majd ismét közli, csak úgy:
– A kurva isten bassza meg.
Nem nekem szól ez, nem a szánalmas kis ötforintosomnak – minket már el is felejtett –, hanem a következő kanyarnak: a villamos épp befordult a Moszkva térre.
Leszállok, visszatérek Bibircsókos Rozáliához. Ő marad: megy tovább a maga bibircsókos arcával és életével.
Borzasztó régi, de most kaptam meg ismét levélben, és ismét jót röhögtem rajta. Hátha van, aki nem ismeri:
Tisztelt szerkesztőség!
Mélységesen felháborodtam az önök által szerkesztett keresztrejtvényben szerepelt feladvány miatt: "A szerelem nyílása." A megoldás 4 betű, most nem írnám le. Ez egyszerűen gusztustalan. Nyilvános bocsánatkérést követelek a jó erkölcs nevében!
A Megyés Püspök
Tisztelt Püspök úr!
Elnézését kérjük, ha ez önt felháborította. Azonban fel szeretnénk hívni a figyelmét egy kis apróságra. Az ön megoldása a "pina" volt, melyet sajnos nem tudunk elfogadni. A feladvány ugyanis nem A szerelem nyílása volt, hanem "A szerelem nyilasa", amelyre a megoldás "Ámor" lett volna. összesen 23465 megoldás érkezett be szerkesztőségünkbe. Ezek között mindössze 2 rossz megfejtés volt, egyik az öné, másik az érsek úré, így ezúton üzenjük az érsek úrnak, hogy az ö "segg" válaszát sem tudjuk elfogadni.
A szerk.
(A röhögés után el szabad gondolkodni, hogy az evidens „Humor” címke mellett miért éreztem szükségét, hogy a „Pszicho” és a „Világ+ember” címkét is hozzárendeljem ehhez a poszthoz.)
Ha valakit netán érdekelne, mivel tengettem az okiratok közötti időm nagy részét ezen a héten, az klikkeljen előbb erre a linkre (így nézett ki egy hete a Wikipédia Harry Potter c. szócikke), aztán klikkeljen erre itten – így néz ki most.
Érdekes egybeesések vannak. Egy hete kaptam egy e-mailt valakitől, aki felidézte egy iszonyatosan régen, több mint 25 éve írott versemet, amit magam már nem is igen tartok számon. Annak idején megjelent az Ifjúsági Magazinban, s az illető, saját bevallása szerint azóta is magánál hordja. Lehet erre mást csinálni azónkívül, hogy meghatódik az ember?!
Függetlenül
1983. március 22. 13 óra 21 perckor a Timár utcai rendőrkapitányságon Birtalan Balázs budapesti lakos életének 14. évében átvette személyazonossági igazolványát
Függetlenül a fentiektől a Föld forgása madarak röpte változatlan köpködöm a szotyolahéjat a HÉV ablakából mint eddig s figyelem mint kapja fel forgatja ejti el a szél.
Amikor az említett levelet megkaptam, már le volt stipi-stopizva a ma reggel nyolc óra az okmányirodába. Ama bizonyos, 1983-ban kiadott személyim helyett már 1993-ban újat kaptam, de hát azóta újabb tizenöt év eltelt, annak is lejárt a szavatossága. Ilyenformán nekiálltam telefonon ügyintézni, és nettó huszonöt perc alatt letudtam az egészet. Tessék, itt egy rejtvény:
A két kép között van egy különbség – mi az?
Megoldás: 15 év.
Annak idején, amikor bébikoromban elkezdtem angolul tanulni, midőn eljött az ideje, iktattam agyilag, hogy a „személyi igazolvány” angolul ájdentitikárd. Azon, emlékszem, eltűnődtem, hogy mi a nyavalyáért „card”, azaz kártya, amikor a vak is látja, hogy vaskos kis könyvecske, de akkorra már tapasztalt nyelvtanuló lévén, a jelenséget besoroltam a „hülye angolok, angol hülyék!” fakkba, és túltettem magam rajta. Azzal, hogy a másik szó, az a bizonyos „ájdentiti” mit is jelent, nem foglalkoztam; a kérdéses kifejezés tanulása minden bizonnyal még a prepubertásom idejére esett.
Ma már persze világos, hogy mitől kártya: tíz éve prüntyögöm be mások szigszámát a közjegyzői okiratokba, irdatlan mennyiségben – nem tud nem világos lenni. Azonban az „ájdentiti” kérdése még mindig problémás. Önazonosság? „Az egyetlen igazolvány, mellyel hitelt érdemlően igazolhatom, hogy azonos vagyok velem” – énekli Bródy. Ez ma már persze nem igaz: a célnak bármilyen fényképes és aláírt igazolvány megfelel. De akkor mit jelent mégis ez a kis könyvecske? Bocsánat: ez a kis kártyácsa – ugyanis a kis könyvecskémet, amely tizenöt éven keresztül én voltam, és ami nélkül a sarki közértig se mentem soha, ma átlyukasztották, és lóbaszó, lila betűkkel belebélyegezték vagy három helyre: É R V É N Y T E L E N . Mi több, aktuálisan még kártyácskám sincs: az identitásomat 30 napig egy 80 grammos A4-es ofszet papír jelenti.
„A-há, öthatvannégy-ötnyolcvannégy” – fújtam fejből akár álmomból ébresztve is, a minden rendű és rangú ügyintézők legnagyobb megelégedésére. Nagy szó ez abban a a korban, amikor már nem jegyzü nk meg se telefonszámokat, se egyéb adatokat, mert mindent az elektronikus pótagyaink valamelyikében tárolunk. „A-há, öthatvannégy-ötnyolcvannégy” – tudtam és mondtam, ha esett, ha fújt.
Most esik is, fúj is, és elfelejthetem. Ahogy elfelejtettem ama bizonyos, Timár utcás-szotyolás-héveset is. És tanulhatom újra magam. Szépen vagyunk. Már megint tanulhatom újra magam.
Asszem, ez lesz az. Ez az önmagam állandó újratanulása.
Ez az a bizonyos ájdentiti. Ami lehet könyv, lehet kártya vagy papírfecni, vagy még az sem – de az enyém. És átlyukaszthatatlan.
Hét évvel ezelőtt ilyenkor ugyanúgy szeptember 11-e volt, mint előtte és azóta sokszor. Nekem történetesen ez a nap úgy élt (és él) a fejemben, mint az egyik „házi ünnep” napja; másoknak 2001-ig az a kifejezés, hogy „szeptembertizenegy” nem mondott semmit.
Aztán ez negyedóra alatt átalakult. Szeptember 11-e fogalommá vált. Hogy egész pontosan minek a fogalmává, az persze bizonytalan. Az amerikaellenesség? A civilizáció kikezdhetetlenségébe vetett hit vége? A rasszizmus és xenofóbia újbóli térhódítása? A (permanens) harmadik világháború kezdete? Nem tudom, és szerintem mások se nagyon.
A magyar (szélső)jobbnak persze, mint afféle Mórickának, erről is rögtön az jutott eszébe. A sokk napjaiban – miután megtörtént a felfoghatatlan – nem az elkövetőket ítélte el, hanem az áldozatok felelősségét firtatta.
Hm... Nem ismeős ez valahonnan...? Olvassuk csak el még egyszer a legutóbbi szavakat!
A magyar (szélső)jobbnak persze, mint afféle Mórickának, erről is rögtön az jutott eszébe. A sokk napjaiban – miután megtörtént a felfoghatatlan – nem az elkövetőket ítélte el, hanem az áldozatok felelősségét firtatta..
Mintha nem kéne 2001-ig visszatúrni az emlékezetünkben ahhoz, hogy aktualitást találjunk e soroknak. Ha találóan le akarjuk írni a Budapesten, 2008. július 5-e után történteket, ezek a szavak tökéletesen megfelelőek. Azzal a különbséggel, hogy amíg 2001-ben a felháborító, az emberi méltóságot és érzéseket semmibe vevő retorika forrása valóban a szélsőjobb volt, addig 2008-ban ez a retorika az egész jobboldalt jellemezte (tisztelet a kivételnek, már ha volt ilyen).
A két történetnek, főleg azok párhuzamosságának a tanulsága számomra az, hogy igenis kell beszélni „kínos” kérdésekről: a globalizációról, az Észak–Dél- (vagy ha úgy tetszik: a Nyugat–Kelet-) -ellentétről, a szegénységről, a szexualitásról, konkrétan a homoszexualitásról, a kisebbségekről, a toleranciáról, a szólásszabadság határairól stb. Kell – mert ha nem beszélünk róluk, akkor a ki nem mondott feszültség agresszióba torkollik. Akár az Andrássy úton, akár New Yorkban. Vagy épp a családban, a munkahelyen. Vagy az egyéni pszichében.
Ki kell mondani bizonyos dolgokat, és föl kell tenni bizonyos kérdéseket. Ismétlem: számomra ez vitathatatlan tanulság.
Ami viszont nem „tanulság”, hanem (számomra) evidencia: nem mindegy, mikor tesszük föl ezeket a kérdéseket és mikor mondjuk ki ezeket a dolgokat. Van ideje a szólásnak és van ideje a hallgatásnak – ahogy a Prédikátor írja.
Evidencia, mondom, mégis attól tartok: sokak számára nem az. Sokan képtelenek a másik fájdalmának felismerésére, és annak belátására, hogy a fájdalom, a gyász pillanataiban hallgatni kell. És azt hiszem, egy bizonyos idő után ez már taníthatatlan. Mondjuk úgy kilencéves kor fölött.
Az öröm és boldogság annak szól, hogy a mai napon (konkrétan úgy öt perce) aláírtuk a szerződést a Katalizátor Kiadóval: még az idén meg fog jelenni az Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek) c. könyvem. Ez így borzasztó tárgyilagosan hangzik, de belül tombol bennem az ordító-örjöngő hurrázás: ebbe a könyvbe a fejemben bő tíz éve kavargó eklektikus katyvaszból csaknem minden kimondhatóvá érett gondolatomat beleírtam az olyasmi témákról, mint élet, halál, világ, Isten, ember, kommunikáció és társadalom. Határtalan megkönnyebbülés, elégedett hátradőlés a széken – olyannyira, hogy egy ideig kokettáltam az ötlettel, hogy a könyvnek a Nunc dimittis... címet adjam.
Az idegbaj pedig annak szól, hogy a könyv kiadásához pénz is kell. Persze, ha minden kötél szakad, összerakjuk rá házilag (tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök), de az eggyel fájdalommentesebb verzió mégis csak az volna, ha a könyv nyerne a pályázaton. Merthogy a kiadó pályáztatni fogja, mégpedig a Magyar Könyv Alapítványnál. Ez pedig elég kétesélyes dolog: tavaly a beadott 320 pályázatból mindössze 69-en nyertek. A pályázat beadási ahtárideje hétfő 14 óra, döntés október végén. Addig körömrágás, véresre.
Ettől függetlenül a kiadás előkészítése elindul. Ha lesz olyan, amiről be tudok számolni (pl. borító), akkor megteszem. Addig is álljon itt a könyv tartalomjegyzéke. No nem a teljes, mert az 88 vers és próza címét jelentené, és ez kicsit sok lenne a jóból. A kötet írásai tíz ciklusba, ha tetszik: fejezetbe vannak elosztva. Úgyhogy alább a cikluscímek következnek:
Ctrl N
Nagyrészt élet
Elvevők és Meghagyók
Zsiráftánc
Megosztani a megoszthatatlant
Expecto patronum!
A toleranciáról és a tűrhetetlenről
Átvilágított egyház
A teremtés alaphangja
Az élet egyetlen helyes útja
Ha valaki ennyi alapján úgy gondolja, érdekelné őt az Aszalt szilva naplementekor, bátran vesse latba mindenfajta drukkolási képességét! Előre is köszönöm!
A Lumoson már lehet olvasni, hogy mi lesz a Harry Potter 6. részének filmváltozatában. A korreláció a film és a könyv tartalma között továbbra is 0-hoz közeli, amint ez a korábbi részekben is volt már.
Noha, mint tudjuk, a jóslástan az egyik legbizonytalanabb mágiaág, az eddigi könyv/film tapasztalatok birtokába megpróbálom megtippelni, mire számíthatunk majd a Harry Potter és a Halál ereklyéi Warner Bros-féle filmváltozatában.
Piton kimarad.
Ron is kimarad; helyette Harry és Hermione Dudleyval hármasban keresik a horcruxokat.
Nagini leharapja Neville fejét.
Dobby összejön Lunával.
Siriusról kiderül, hogy nem halt meg valójában: kimászik a függöny mögül, és lézerkarddal lekaszabolja Bellatrixot.
A Halál ereklyéire nem lesz utalás. Ezt kompenzálandó, igen sok átok fog röpködni (pl. a Kremlés a Pentagon-beli csatákban), szép színesek és suhogósak.
A Godric's Hollow-i jelenetben nem lesz Bathilda; helyette vérfarkasok kergetik Harryt körbe-körbe a temetőben.
Aberforth és a Szárnyas Vadkan kimarad: Albusnak nem öccse van, hanem egy Arabella Dumbledore nevű nővére, aki cukorpennákat árul az Abszol úton.
Umbridge ismét feltűnik egy rövid jelenetben: ő vezeti a Kóbor Grimbuszt, amely halálra gázolja a Lupin-Ginny házaspárt.
A film csúcsjelenetében Harry rászegezi pálcáját Voldemort összetört lelkére, elkiáltja magát: „REPARO!” – mire Voldemort lelke összeforr. Sírva fakad, bűnbánatot tart, majd feleségül veszi Arwent és Galadrielt. Mindenki énekel, mindenki boldog.