Filmhétvége

A hétvége jelentős részét filmnézéssel töltöttük. Péntek estétől kezdve szám szerint öt filmet néztünk meg. Ezek között volt, amit korábban felvettünk, és volt, amibe kvázi véletlenül tenyereltünk bele. Sorrendben a következő filmekről van szó:

Hatodik érzék – (Vigyázat, némiképp spoileres!)

Az 1999-ben készült filmet hat Oscar-díjra és két Golden Globe-ra jelölték, a Port.hu-n a nézők 10-ből 9,2 pontra értékelték. Ezen az átlagon az sem változtatott, hogy az imént a magam részéről 4 pontot adtam neki.

A film ugyanis csalódás volt számomra. Amióta terápiával foglalkozom, azóta különösen is érzékeny vagyok arra, hogy amit egy filmben pszichoterápia címén bemutatnak, az mennyire hiteles, mennyi köze van a valósághoz. A filmet többször leállítottuk menet közben, és Tomival egymásra nézve kérdeztük, hol egyikünk, hol másikunk: – Ez, ugye, így hülyeség? Ugye, ilyen nincs? – Kicsit olyan érzésem volt a film nézése közben, mint bő tíz éve, egy melegfesztiválon, amikor is egy játékfilm hangalámondását egy vallásilag mérsékelten kompetens illetőre bízták; a vásznon egy gyónási jelenet vége, a feloldozás látható; a tolmácskészülékben hallható szöveg ezenközben: „És én feláldozlak téged...”

A jelen filmnél az inkompetenciát én úgy fogalmaznám meg, hogy a készítők valószínűleg soha az életben nem láttak közelről pszichoterápiát. És ezt az sem ellensúlyozza, ha a jeleneteket abba a kontextusba helyezzük, ami a film legvégén derül ki. A csavar számomra akkor volna rendben, ha a történet egésze – egy bizonyos módon – anélkül is értelmezhető volna. De a végső magyarázat például semmilyen módon nem indokolja, hogy a jelentős humánműveltségű Bruce Willis a De profundis (hibásan idézett) szövegének jelentését miért egy latinszótárból kénytelen kibogarászni, arra meg végképp, hogy – amennyiben tényleg szótárazásra szorul – a declinatiók és coniugatiók visszafejtése hogy sikerül neki azonnal, szószedet és vázlat nélkül. Az ilyen megoldás egyszerűen nem hiteles.

Hasonló csavar van egy másik film, a két évvel későbbi Más világ végén. A különbség az, hogy – emlékezetem szerint – az a film koherens egészet alkot. Emlékszem, annak idején a moziból úgy jöttem ki, hogy „Igen, ez egy jó film volt”, és szívesen néztem meg másodszor, és nézném meg alkalomadtán harmadszor is. A Hatodik érzéket ellenben én ahhoz hasonlítanám, mint amikor adva van egy nagyon jó poén – és azt egy unalmas viccmesélő nagyon rosszul meséli el. Kár érte – mert ugyanezzel az erővel ugyanerre az ötletre tényleg lehetett volna belőle igazán jó filmet is készíteni.


Good Will Hunting

Matt Damon, Ben Affleck és Robin Williams filmje bezsebelt egy rakás díjat, és meg is érdemli. Noha hitelességi probléma itt is volt (Tomi például egy ponton felsorolta, hogy tetszőleges amerikai filmekben, ha be akarják mutatni „a matematikát” mint olyat, akkor ezt illusztrálandó, szükségszerűen milyen írásjelek tűnnek föl a táblán vagy a papíron), a történet kerek egészet alkotott.

Ezt a filmet is megállítottuk pár percre, és közben mondtam Tominak, hogy remélhetőleg nem járunk úgy vele, mint a Ha eljön Joe Black-kel jártunk. Azt is kifejezetten kellemes, sőt jó filmnek tartottuk úgy másfél-két óráig – aztán az utolsó félórában lekapartuk a bőrt a képünkről. Mint az egyszeri pap, aki a prédikációban képtelen megtalálni az áment: egyszerűen nem sikerült befejezni a filmet. Mindig néztük, hogy „na most” – de nem, csak egy újabb adag amerikai nyál. A vége teljesen agyoncsapta az egészet.

Szerencsére a félelmem nem igazolódott be. A Good Will Huntingon tudtam izgulni, tudtam szórakozni, ráadásul még olyan kérdéseket is fölvetett, amin utólag is kellemesen lehet kérődzni. Azt nem állítom, hogy a filmművészet csúcsa (ilyen állításhoz például hasznos volna ismernem a filmművészetet), azonban határozottan az a véleményem, szemben egy csomó más filmmel, hogy érdemes volt elkészíteni, és aki még nem látta, annak érdemes időt szánnia rá.


Isten megbocsát, én nem!

Fiatalkoromban nagyon szerettem Bud Spencert is, Terence Hillt is, „Bud Spencer–Terence Hill”-t pedig különösen. Ezt a filmjüket nemrég adták a tévében, és nekem rémlett, hogy azt olvastam: ez volt az első közös munkájuk. Fölvettem hát, és most jött el az ideje, hogy megnézzük. Mit mondjak: nagy csalódás volt.

A filmet gyakorlatilag végigunatkoztam. Nagyjából a felénél leesett, hogy amit nézek, az marhára nem vígjáték: egy spagetti-western a több száz más spagetti-western mellett. Persze a maga műfajában nyilván nincs vele semmi gond. Az én elvárásom volt más: azt hittem, hogy ugyanazt a vidámságot kapom majd, mint amit a két főszereplőtől megszoktam. A komikus, verhetetlen hősöket: az elegánsan fürge, fifikás és mindig mosolygó Terence Hillt, és a morcos-mackóságában is humoros pofozógépet, Bud Spencert.

Ezt az elvárásomat a film nem teljesítette, és ez nyilvánvalóan nem e korai film hibája. Anakronizmus volna számon kérni rajta azt a bájt (ha ugyan ez a megfelelő sző), ami a későbbi filmjeiket jellemzi; ugyanolyan anakronizmus, mint az Ószövetség olvasása közben azon háborogni, hogy kevés benne a Mária-jelenés (n=0). Ezzel együtt – felelősség ide vagy oda – aki még nem látta a filmet, és ugyanazt az élményt keresi, mint amit például az ...és megint dühbe jövünktől kapott, annak nem ajánlom; én sem vágyom rá másodszor.


Szegény embert az amish húzza

Az eredeti címében az esküvői szertartás szövegét idéző For Richer Or Poorer egyike azon jobb sorsra érdemes, szerencsétlen sorsú filmeknek, amelyek áldozatául estek a magyarországi forgalmazó jópofasági kényszerének. A film jobb, mint a magyar címe ígéri: amolyan igazi amerikai vígjáték, nem a „fingunk–böfögünk–hülye-pofákat-vágunk” kategóriából, hanem a javából. Néhol kellemesen idétlen, máskor enyhén romantikus, de cukorbetegek is fogyaszthatják.

Önmagamat megtagadni azért most sem tudtam: e film kapcsán is előtört az izmaelita énem. Amikor Caroline meggyőzi az amishokat arról, hogy márpedig „A szürke szín nem jó, értem?!”, az nekem azt a sémát juttatta eszembe, amikor a „civilizált” kéz beteszi a lábát a „primitívek” világába, és először értéktelen csilivilikkel elkábítja, végül a saját képére és hasonlatosságára formálja (vagy ha nem hagyja magát, akkor megsemmisíteti) a több ezer éves kultúrákat. Merthogy mi, „civilizáltak”, aztán igazán tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. (Lásd ezzel kapcsolatban még a A második felügyelőről szóló tavalyi fejtegetésemet.)

E nüansztól eltekintve a filmet mindenkinek ajánlom, aki egyik este komolyabb szellemi energiabefektetés nélkül szeretne egy jót röhögni.


Piedone Afrikában

Ez igazi múltidézés volt: gyermekkoromnak a fent leírt (és ott hiányolt) élményeit hozta vissza. Részben, mert ahogy öregszem, úgy változnak az igényeim is. Ismét megállapítottam, amit már többször is az utóbbi időben, hogy milyen lassúnak tűnnek ma ezek a harminc évvel ezelőtti filmek. Annak idején harsogva röhögték végig az egészet azok a szerencsések, akik bejutottak a nézőtérre (mi jegyüzértől szereztünk rá jegyet). Most többnyire kellemesen mosolyogtam rajta, tán fel is nyerítettem egyszer-egyszer, néha kicsit untam, és leginkább kétségkívül azok a képsorok kötöttek le, amelyeken szaladgáló zsiráfokat mutogattak.

(„A zsiráf szép, értem?!”)

Címkék: Emlék, Film, Világ+ember

---