Stephen Hawking új könyvéről számol be blogjában Pacsker. Idézi egyrészt a BBC News könyvismertetőjét:

Stephen Hawking professzor szerint nincs helye Istennek az univerzum keletkezésének elméleteiben. A brit fizikus eddig nem tartotta teljesen összeegyeztethetetlennek a tudománnyal egy teremtő létezését, de a héten, szeptember 9-én megjelenő The Grand Design című könyvében azonban kimondja, hogy az ősrobbanás a fizika törvényeinek elkerülhetetlen következménye. (...) „A gravitáció törvénye miatt az univerzum képes megteremteni, és meg is teremette önmagát a semmiből. Ez a spontán teremtés az oka, hogy a semmi helyett van itt valami, amiért az univerzum létezik, amiért mi létezünk. Nem szükséges Istent belekeverni a világegyetem működésébe.”

Ő maga pedig ehhez a következő megjegyzést fűzi:

A tudomány (...) sorra elvette az összes hülyeséget, ami a vallás alapja volt, és most elvenné az utolsót is: az Egy Végtelen és Mindenek Felett Álló Istenbe vetett hitet. (...) Ezzel a vallások sorsa megpecsételődött, már csak pár kognitív disszonanciás városi vagy gyengén oktatott vidéki hisz Istenben.

E blogbejegyzéshez írtam pár gondolatot kommentként, de Pacsker technikai okokból nem kapta meg, azóta meg már van egy csomó új posztja, tehát bármit írnék is oda, elsüllyedne. Ezért a reflexiómat célszerűnek tartom én magam közzétenni. Alább a kommentem szerkesztett változata olvasható, kis kiegészítéssel.

Az a megállapítás, hogy Hawking bejelentése gyakorlatilag a vallás végét jelenti, véleményem szerint három tényező miatt áll gyönge lábakon.

1.) A legelemibb az, hogy a „nem szükséges belekeverni” állítás nem ekvivalens a „nem lehet belekeverni” állítással.

Formálisan: az (1) Ha 'nem A', akkor lehet, hogy 'B' állítás igazságából nem következik a (2) Ha 'B', akkor 'nem A' igazsága.

2.) Az előzővel részint összefüggésben: a reflexióra képes istenhívők vonatkoztatási rendszerében Istennek közelítőleg sem az a definíciója, hogy „ tapasztalt tények (általunk) nem magyarázható meta-szintű magyarázata” Ebből kifolyólag az e definíció szerinti Isten elleni érvelés (vagyis annak felmutatása, hogy a világ minden jelensége tudományosan magyarázható) számukra irreleváns.

Formális(abb)an: Ha Józsi elképzelése/tudomása szerint Lajos azt állítja, hogy 'A', és ezen felbuzdulva bebizonyítja, hogy 'nem A', akkor az Lajos számára csak akkor releváns, ha ő valóban azt állítja, hogy 'A'. Ha ellenben Lajos azt állítja, hogy 'B', és csupán Józsi hallja ki ebből (különböző okok eredőjeként) tévesen azt, hogy „Lajos azt állítja, hogy 'A'”, akkor Józsinak a 'nem A' melletti érvei Lajos számára érdektelenek. És ha Józsi azt gondolja, hogy ő megcáfolta Lajos állítását, akkor egész egyszerűen téved. Megcáfolt ugyan valamit – de nem azt.

3.) Föltéve (de meg nem engedve), hogy valaminek a nemlétezése bizonyítható (ami persze logikailag kizárt), továbbá föltéve, hogy ily módon Isten nemlétezése fehéren-feketén kimutatható, akkor amennyiben ebből levonjuk azt a következtetést, hogy „ezzel tehát az emberek számára az Isten-kérdés egyszer s mindenkorra eldőlt”, akkor az érvelésünk nem logikus.

Az érvelésünk akkor és csak akkor (!) lenne logikus, ha feltételezzük azt, hogy az emberek teljesen, vagy legalábbis jelentős részben racionális lények. A fenti érvelésnek ugyanis burkoltan ez az egyik premisszája.

Csakhogy e premissza nyilvánvalóan hamis. Hamis volta tudományosan igazolt tény. Nyilván egy csomó dolog sokkal egyszerűbb lenne, ha nekünk, embereknek a racionalitás volna döntéshozásunk primer segítője – de nem az. Erről ábrándozni, erre bazírozni ugyanolyan tudománytalan naivitás, mint az örökmozgó szerkesztésén töprengeni.

Lehet erre azt mondani, hogy „az irracionális emberek buták, és nem kell velük foglalkozni”. Csakhogy ez esetben közel 7 milliárd emberről van szó.

Ugyanaz a helyzet itt is, mint a marxizmussal. Önmagában véve az is csodaszép rendszer, ami íróasztal mellett kidolgozva tökéletes. Egyetlen dologgal felejtett csak el számolni (azzal, amivel a fenti érvelés is), és emiatt bizonyult a valóságban megvalósíthatatlannak: az emberi természettel. Ami sajnos pontosan olyan, amilyen – nem pedig olyan, amilyen „ideális lenne”.

Ha valaki úgy gondolja, hogy a (bármely) vallásnak a különböző kérdésekre kínálta válaszai konkrétan nem igazak, és zavarja őt, hogy valaki más ezeket a válaszokat elfogadja, mi több, szeretné, ha az illető elkezdene apránként más válaszokat elfogadni, akkor szám szerint két dolgot tehet. Egyet, ami bizonyosan nem hatékony, és egyet, ami esetleg hatékony.

A bizonyosan nem hatékony módszer a következő: el kell kezdeni nagy hangon fikázni a vallásosokat. A Gyaloggalopp nevezetes mondatának mintájára: „Hülye vallásosok! Vallásos hülyék!” – Sokan próbálkoznak ezzel évszázadok óta, így sok évszázadnyi bizonyíték van arra, hogy e módszer hatásfoka zéró. Túl azon, hogy az ily módon kommunikáló valláskritikus a saját egóját fényesre nyalhatja közben, semmi eredményre nem vezet a kitűzött célt illetően.

Az esetleg hatékony módszer az lehet, hogy az illető elmélyed a vallásfenomenológiában, a kulturális antropológiában, de elsősorban is a valláspszichológiában. Az adekvát kérdés ugyanis nem az, hogy „Igazak-e a vallás nyújtotta válaszok?”. Emberi szinten teljesen érdektelen, hogy igazak-e. (Valamelyik idézetes könyvben olvastam annak idején: „Ha az emberek választhatnak az igazság és egy sonkás szendvics között, a sonkás szendvicset fogják választani.”)

Az adekvát kérdés ez: „Mit ad az embereknek a vallás? Milyen szükségletüket elégíti ki?” – Az emberek szükségletei az objektív valóság részét képezik. Eltekinteni tőlük az emberekkel folytatott kommunikációban olyan, mint eltekinteni a gravitáció tényétől repülőgép-tervezés közben. Mindkét eset hasonló sikerekkel kecsegtet.

Ez a kérdés tehát nem a másik erőszakos megváltoztatására irányul, hanem a megértésére. Ez az empátia, a közös nyelv megtalálására tett kísérlet. Ami egyébként teljesen logikus választás: elvégre ha te azt szeretnéd, hogy én elfogadjam a te válaszodat a sajátom helyett, akkor ennek elemi feltétele, hogy azt azon a nyelven terjeszd elém, amit én magam beszélek.

Amint mondtam: a másik megértésére tett kísérlet esetleg hatékony módszer a másik véleményének megváltoztatására. Garancia nincs rá. Ha ellenben ketten úgy „beszélgetnek”, hogy valójában különböző nyelveket használnak, akkor egész biztos, hogy annak (túl kölcsönös frusztráción) egyetlen valós eredménye lesz: éktelen – és értelmetlen – ricsaj.

Ami elől persze mindenki menekül.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Vallás, Világ+ember

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az alább belinkelt könyvrészlet nem túl rövid, viszont elég hosszú. Ennek ellenére érdekes lehet annak, akit érdekel.

(Még egy ilyen közhely és fizetek egy sört valakinek.)

Címkék: Könyv, Vallás, Világ+ember

Eddig 24 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ha valaki még nem értesült volna róla: Birtalan Ferenc holnapra meghirdetett szerzői estje betegség miatt elmarad.

Címkék: Apa, Szomatik, Vers

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Pszicho

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Felkészültél a XXI. század csodájára?

Ha igen, kattints az alábbi linkre!

Nem számít, milyen hardvereid vannak, nem számít, mikori a videokártyád drivere:

mindenképpen  3D-s képet  látsz majd az új ablakban!

 

Címkék: Agymenés

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

One its edge you goes fish-dream.

Bocsánat, majd elmúlik.

Címkék: Agymenés, Fordítás

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Létezik Daniel Quinn-nek egy előadása, amely egykor (amint a szövegből kiderül, még a B története magyarországi megjelenése előtt) lefordult magyarra, és amely kint van ugyan a neten, de már csak a Google tárolt változatában találtam meg. Nem szeretném, ha eltűnne, álljon hát itt a szövege. Az előadás 1998. február 14-én hangzott el Houstonban, a Sixth Annual Rice University Environmental Conference keretében. Az eredeti szöveg itt olvasható.

Környezetvédelem: Kinek a dolga? A Sixth Annual Rice University Environmental Conference nevű konferencián elhangzott beszéd, Houston, 1998. február 14. (Az Izmael című könyvből való idézeteket a magyar kiadásból vettem, a The Story of B című könyvből valókat magam fordítottam.) Valahányszor meghívnak egy ilyesféle eseményre beszédet tartani, az egyik döntő kérdés, amelyet felteszek magamnak, úgy szól, hogy van-e az esemény témájába vágó mondandóm. Ha érzésem szerint nincs semmi fontos mondandóm, akkor visszautasítom a meghívást. Tehát amikor meghívtak erre a konferenciára, feltettem magamnak a kérdést, hogy van-e bármi mondandóm a témával kapcsolatban, s ezúttal a téma, mint tudják, a következő: „Környezetvédelem: Kinek a dolga?” Kiderült, hogy van némi mondandóm, és legjobban egy példázat formájában tudtam elképzelni az előadását. Neki is ültem leírni, mielőtt hivatalosan elfogadtam a meghívást. Ez az írás következik most. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bizonyos város, ahol egy idő után a kiskamaszok ijesztő gyakorisággal vetették le magukat a magas épületekről. Senki egy pillanatig nem tűnődött azon, hogy kinek kell foglalkoznia ezzel az aggasztó fejleménnyel. A városi tanács összeült, és gyorsan megfogalmazott egy rendeletet, amely kötelezővé tette a védőkorlátok állítását a magas épületék tetején. Ekkor azonban az öngyilkosságnak ettől a módjától megfosztott gyerekek a jóval alacsonyabb épületekről vetették le magukat, és hamarosan minden három emeletnél magasabb épületre védőkorlátot kellett állítani, vagy pedig meg kellett akadályozni a tetőre jutást. A költségek hatalmasak voltak, ám természetesen ami az egyik embernek kiadás, az egy másiknak bevétel, így hát a gazdaság továbbra is virágzott. Sajnos azonban a kiskamaszok öngyilkossági rátája nem csökkent. Most már nem épületekről ugrottak le, hanem a várost átszelő folyóba ölték magukat. Ez annál is zavarba ejtőbb volt, mert senki sem tudta, hogy gyakorlatilag miként lehetne távol tartani az öngyilkosjelölteket a folyótól. Ugyanakkor senki sem tűnődött azon, hogy kinek a dolga megakadályozni a fulladásokat. A városi tanács összeült, és végül úgy döntött, hogy a folyóparton ötszáz méterenként őrtornyokat kell állítani. Sajnos ezzel csak azt érték el, hogy ezután az öngyilkosságokat nem nappal, hanem éjjel követték el, amikor az őrtornyok vaksötétben álltak. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy fényszórókat állítsanak fel egy ekkora területen. Ésszerűbbnek látszott, ha a tizenöt év alattiaknak megtiltják a kijárást. Így hát a nappali őrséggel megerősített őrtornyok és az éjszakai kijárási tilalom hatására elmaradtak a folyóba fulladások – azonban az öngyilkosságok sajnos nem. A gyerekek akasztáshoz folyamodtak. A város vezetői azonnal látták, hogy ennek az új fejleménynek a kordában tartásához szükség lesz a szülők együttműködésére, így aztán komoly oktatási program keretében mutatták meg nekik, hogy miként korlátozhatják az otthoni és a környékbeli akasztásokat. Hét lakat alá zárták a köteleket. Eltüntették a derékszíjakat, a nyakkendőket és a harisnyatartókat. A hálószobákban rutinszerűen kutatták a kötélfonás nyomait. Ahogyan azonban kevesebb lehetőség nyílt az akasztásra, a gyerekek más alkalmas eszközöket találtak: palackokat, befőttesüvegeket, és a gyógyszerszekrényekben, melegházakban és garázsokban található dobozokat. Ezekkel aztán sikerült magukat beteggé, vakká, eszméletlenné, agysérültté tenniük, és bizony nagyon gyakran egészen halottá is. Új oktatási programokat indítottak, és a város kiterjesztette a toxikológiai központ tevékenységi körét a családlátogatásokra és az ellenőrzésekre is. A kórházakban hamarosan kevesebb lett a pusztán beteg, vak, eszméletlen vagy agysérült kiskamasz – viszont drámaian megnőtt a mérgezésben meghaltak száma. A helyi újság egyik riportere hamarosan megtalálta az okot is. Mivel otthon már nem jutottak mérgekhez, a gyerekek az iskolában kezdték el pótolni a hiányt. Ott a mérgek nemcsak könnyen hozzáférhetők voltak, hanem a piaci verseny hatására kiváló minőségűek is, vagyis az otthon találomra fellelhető mérgekkel ellentétben garantáltan halálosak. Természetesen a rendőrségnél azonnal elrendelték a játszótéri méregkereskedelem elleni fellépést. És természetesen ez nem vetett véget a kereskedelemnek, csak felvitte az árakat. A feledést vásárló pénzekért küzdő kiskamaszok körében elharapóztak a bűncselekmények. Egy nap aztán a rendőrök lelőttek egy tizenegy éves fegyverest egy rablás helyszínén. Az öngyilkosjelölteknek ez kinyilatkoztatással ért fel, hiszen hirtelen rájöttek, hogy most már könnyebb lelövetni magukat egy rendőrrel, mint meghalni a szokványos, a város által oly sok fáradság árán elérhetetlenné tett módokon. A város kiskamaszainak egyötöde egyik napról a másikra ámokfutásba kezdett, hogy vonzó célpontot biztosítson a halálos erőnek. A városi tanács sietve összeült a válság kezelésére. Ott volt a rendőrkapitány, hogy a polgárok biztonságát követelje. Ott volt a rendőrszakszervezet vezetője, hogy a rendőrök biztonságát követelje. Ott volt a számvevőhivatal vezetője, hogy elmagyarázza: egyáltalán nem maradt elég pénz a költségvetésben a probléma kezelésére. Az iskolafelügyelő rendkívüli őrjáratokat szeretett volna az osztálytermekben és a folyosókon. A tanárszakszervezet vezetője ezzel szemben azért érvelt, hogy korábban zárjon be az iskola. A városi ügyész egy előrejelző rendszer kifejlesztését indítványozta, hogy az öngyilkosságra készülő kamaszokat a saját érdekükben le lehessen csukni. A fogház vezetője tudatta vele, hogy a fogdák már így is dugig vannak öngyilkosjelöltekkel, s döbbenetesen sokan kénytelenek a padlón aludni. Végre valahára sikerült szót kapnia a nagyközönség soraiból egy asszonynak – egy hétköznapi polgárnak. – Ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzt költenénk arra, hogy megakadályozzuk a gyerekeket az akaratuk végrehajtásában, miért nem költjük a pénz egy részét inkább arra, hogy kitaláljuk, hogy egyáltalán miért akarnak meghalni? Mi ösztönzi őket öngyilkosságra? Választ kell találnunk erre a kérdésre, és ha megvan, akkor tennünk kell valamit. Akkor aztán nem kell majd járőröznünk a folyó mentén, nem kell védenünk a tetőket, nem kell elzárnunk a nyakkendőinket, és így tovább. A gyülekezet egy pillanatra döbbent csönddel fogadta az elhangzottakat. Azután zavart pillantások és vállrándítások járták körbe a termet, majd a városi tanács tagjai pontosan onnan folytatták tovább a beszélgetésüket, ahol félbeszakították őket. A kérdés: Miért? Miért vették semmibe ezt a merész polgárt? Azért, mert nem értett egyet azzal, hogy a kiskamaszok öngyilkossága kormányzati dolog. Mindannyian tudjuk, hogy mi a kormányzat dolga. A kormányzat dolga a szabályok betartatása. A kormányzatok minden problémát a szabályok készítésének és betartatásának problémájaként közelítenek meg. Olyasmivé csökkentenek minden problémát, amivel kapcsolatban aztán szabályokat lehet hozni és betartatni. Ez a merész polgár a probléma szabályoktól független megközelítését indítványozta, így aztán semmibe vették – a városi tanács szemszögéből nézve nagyon is helyesen. Ezzel eljutottunk a konferencia témájához: „Környezetvédelem: Kinek a dolga?” E kérdés megválaszolásához előbb persze meg kell válaszolnunk, hogy mégis mi ez a „környezet” nevű dolog. Tudja önök közül valaki, hogy hol található ez a „környezet” nevű akármi? Ez nem beugratós kérdés. Hol van a „környezet”? Legyenek szívesek kisegíteni engem azzal, hogy rámutatnak. Úgy van, a „környezet” az egy odakint levő valami. A föld mélyétől az ég magasáig hatol. Több billió köbkilométer földet, levegőt és vizet tartalmaz. Mármost ha több billió köbkilométer föld, levegő és víz „védelmeként” határozzuk meg a problémánkat, akkor kinek a dolga lesz a védelem? Miféle szerv vállalhatna egy ilyen feladatot? Vagy esetleg segítene, ha megmondanánk, hogy miként lehetséges több billió köbkilométer föld, levegő és víz védelme. Egy javaslattal kezdem. Több billió köbkilométer föld, levegő és víz védelme csak úgy képzelhető el, ha szabályokat hozunk és betartatjuk őket. Szóval találják ki ezek után, hogy kinek a dolga a „környezet védelme”. Szerintem a környezet védelme elvileg egyenlő azzal, hogy mindent szabályozunk. És kinek a dolga, hogy mindent szabályozzon? Akik azt válaszolták, hogy „a kormányé”, azok százból száz pontot adhatnak maguknak. A városi tanács ülését félbeszakító merész polgár nem volt hajlandó olyan problémának tekinteni a város problémáját, amelyet csak a kormányok tudnak kezelni. Én pedig nem vagyok hajlandó az előttünk álló problémát olyan problémának tekinteni, amelyet csak a kormányok tudnak kezelni. Igaz, hogy valójában csak a kormányok képesek a „környezet védelmére” (és ez a két szó idézőjelben van). Én azonban nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a „környezet védelme” értelmesen leírja a problémánkat. Szerintem ez valójában egy pocsék leírás. Szerintem a „környezet védelmét” valószínűleg egy hivatalnok találta ki azért, hogy kisajátítsák a problémát, és tudassák mindenkivel, hogy ez itt kormányzati ügy, a hétköznapi polgárok ne avatkozzanak bele. Az Izmael című könyvem egy híres apróhirdetéssel kezdődik: „Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen.” A hirdetés nem úgy szól, hogy „határozott vágy a környezet védelmére elengedhetetlen”. Most nevetnek, mert tudják, hogy egyszerűen óriási különbség van a probléma eme két felfogása között. A környezet védelme egyáltalán nem elég. A környezetvédelemmel a hivatalnokok is elboldogulnak. Mi azt akarjuk, amit a merész polgár akart a városi tanács ülésén. Ő nem megnehezíteni szerette volna a gyerekek öngyilkosságát. Azzal elboldogulnak a hivatalnokok. Ő azt szerette volna, hogy a gyerekek ne akarják megölni magukat! Mi ugyanebben a helyzetben vagyunk. Én személy szerint nem vagyok belehabarodva a környezetbe. A környezet az csak egy valami. Anyagból álló halmaz, egy rakás fizikai és kémiai folyamat. Belehabarodott valaha is bárki több billió köbkilométer anyagba? Volt valaha bárkinek eksztatikus élménye a „környezettel”? Volt valaha bárki falatozni a „környezetben”? Kivitte valaha is bárki a gyerekeket, hogy a „környezetben” töltsék a délutánt? Nem, biztosan hiszem, hogy csakis olyan ember szeretheti igazán a „környezetnek” nevezett valamit, akinek a szíve egy törvényíróé. A világot azonban szeretem. És határozott vágyam a világ megmentése, s ezzel több százezer (valószínűleg több millió) ember van így. Úgy tűnik, az emberek ösztönösen tudják, hogy mit jelent a világ megmentése. A világ az otthonunk. Nem egyszerűen csak „környezet”. A világ megmentése azt jelenti, hogy a gyerekeinknek lesz hol felnőniük – és az unokáinknak is, és a dédunokáinknak is. Ha nem mentjük meg a világot, akkor a gyerekeink a rémálmok és katasztrófák földjén fognak felnőni (vagy egyáltalán fel sem nőnek). Az előbbi tanmesének van egy másik értelme is. A másként gondolkodó polgár lényegében azt mondta a városi tanácsnak: „Miért csak azon dolgozunk, hogy megóvjuk a gyerekeket az öngyilkos ösztönzéseiktől? Miért nem találjuk ki, hogy mi húzódik meg az öngyilkos ösztönzéseik mögött? Vagyis miért nem a probléma okával törődünk, ahelyett hogy állandóan a hatásaival foglalkoznánk?” A „környezetvédelem” stratégiájának alkalmazásával a vezetőink ugyanazt a reakciós stratégiát alkalmazzák, mint a város vezetői a mesémben – csakhogy némileg eltérő okokból. A mesémben a tisztviselők csupán buták voltak. A mi vezetőink nem buták, hanem egyszerűen a kultúránk alapvető mitológiájának megfelelően cselekszenek, s e mitológia szerint az ember alapvetően és reménytelenül pusztító. Ha ez így van, akkor a vezetőknek csak egyetlen választásuk marad (idézőjelben): „a környezet védelme”. Természetesen tőlünk kell megvédeni, ki mástól? A környezetet nem a kagylóktól, baglyoktól, csörgőkígyóktól vagy a szilfáktól kell megvédeni, hanem tőlünk, az alapvetően és reménytelenül pusztító lényektől. A mesémben a kiskamaszok látszólag hajlottak az öngyilkosságra, de a város tisztviselőinek eszükbe sem jutott elgondolkodni a miérten. Látszólag hajlunk rá, hogy elpusztítsuk a világot, és a mi oltalmazó kormányzóinknak sem jut eszükbe elgondolkodni a miérten. Csecsemőkoruk óta azt hallották, hogy az emberek egyszerűen természetüktől fogva pusztítóak. Tehát a kultúránk mitológiájának bűvöletében élők közül senkinek sincs más választása, mint... „a környezet védelme”. A The Story of B című könyvemben a következőt állítottam: „Ha a világ megmenekül, akkor az nem az új programokkal előálló régi elméknek lesz köszönhető, hanem a programok nélküli új elméknek.” E szavakkal újrafogalmaztam a feladatunkat. A feladatunk (ha a fennmaradásunkban reménykedünk ezen a bolygón) nem a „környezet védelme”, hanem az emberek szemléletének megváltoztatása. A „környezet védelme” nem elég, és soha nem lesz elég, mert lényegében reakció, lényegében védekezés. A rossz dolgok bekövetkeztére vár. Az ártalmasságunkra vár – függ tőle. A „környezet védelme” mindörökké az ártalmasságunk ellen hadakozó programok indítására ösztönöz, egyikre a másik után – mint ahogyan a mesémben az „öngyilkosság megakadályozása” mindörökké a gyerekek önpusztítása ellen hadakozó programok indítására ösztönözte a város tisztviselőit, egyikre a másik után. A „környezet védelme” azoknak a dolga, akik sosem számítanak többre, mint hogy holtpontra jussanak a bolygónkat lakhatatlanná tevő erőkkel. Ennél többre van szükségünk. A holtpont egyszerűen nem elég jó. És ennek kell lennie az első szemléletváltozásnak – meg kell szabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy a „környezetvédelem” a legtöbb, amiben reménykedhetünk. A környezet védelme a hivatalnokoknak és a szavazatvadászoknak való. Ezt nyugodtan rájuk bízhatjuk, hogy aztán a szokásos módon elszúrják. A világ megmentése azonban más. Van itt valaki, aki Bill Clintontól vagy Al Gore-tól várja a világ megmentését? Nem, a világ megmentése túl fontos ahhoz, hogy rájuk hagyjuk. A világ megmentése a merészeknek és a szeretőknek való. A világ megmentése nekünk többieknek való. Végjegyzet A hallgatóság egyik tagjának kérdései arra késztetnek, hogy tegyek még egy megjegyzést. A „világ megmentése” kétségtelenül ködös elképzelés. Mint ahogy másutt már rámutattam, nem áll hatalmunkban élettelenné tenni ezt a bolygót. Az élet mint olyan biztonságban van tőlünk, tehát nem kell megmentenünk a világot mint bioszférát. Másutt azt mondtam, hogy a világ megmentése a mai világ (lehető legjobb) megóvását jelenti. Természetesen nem tudjuk szó szerint megóvni a mai világot, hiszen kétszáznál is több faj tűnik el naponta közvetlenül azért, mert betolakodunk a még meglevő vadonba. A Rice Egyetem Környezeti Konferenciáján elhangzott kérdés olyasmire utalt, amit csak később ismertem fel. Miként nem áll hatalmunkban elpusztítani minden életet a bolygón, úgy az sem áll hatalmunkban, hogy megóvjunk minden életet a mai állapotában (vagy a holnapiban, vagy a holnaputániban) – még akkor sem, ha teljesen felhagyunk a növekedéssel, a környezetszennyezéssel, és század- vagy ezredrészére csökkentjük a népességünket. Vagyis az evolúció egyáltalán nincs az emberek kezében, és soha nem is lesz. Nem kényszeríthetjük a világot a jelenlegi állapotában maradásra, mondván hogy „pontosan úgy szeretjük, ahogy most van”. Teljesen értelmetlen lenne azt gondolni, hogy képesek vagyunk rá – és teljes önteltség is. Az élet világa örökké változik – velünk vagy nélkülünk –, és sosem fog megszűnni változni, csak hogy megfeleljen nekünk. Ebben az esetben mi az ördögöt jelenthet a „világ megmentése”? Csakis a következőképpen tudom meghatározni: A világ megmentése azt jelenti, hogy többé nem leszünk a tömeges kihalások közvetlen okozói puszta nemtörődömségből. Akármit teszünk (még ha teljesen el is tűnünk!), a kihalások akkor is folytatódni fognak ezen a bolygón – ahogy ez mindig is így volt. Ám nem kell a terjeszkedésünk és környezetszennyezésünk közvetlen eredményeként folytatódniuk. Azt mondhatnánk tehát, hogy a „világ megmentése” egyenlő azzal, hogy „olyan ártalmatlanná válunk, mint bármely más faj”. Az előző mondatban a „mint bármely más faj” a kulcs. Egy új faj megjelenésekor szükségszerűen változások mennek végbe a közösségben, és e változások némelyike akár kihalásokat is okozhat. Erről szól az evolúció. Ez nem a faj vadságának vagy falánkságának mércéje. Ki tudja, a pillangók megjelenése talán kihalások egész sorozatát okozta. Más szóval az, hogy „olyan ártalmatlanná válunk, mint bármely más faj”, az nem azt jelenti, hogy gyengédek, kedvesek vagy édesek leszünk. A pillangók talán számtalan kihalást okoztak, ezzel szemben a cápák talán egyet sem. Figyelem, nem „gondoltam meg magam”. Izmael azt kérdezte Alan Lomaxtől: „Civilizáltnak lenni ... képtelenné tesz benneteket arra, hogy olyan ártalmatlanul éljetek, mint a cápák, a tarantulapókok meg a csörgőkígyók?” A The Story of B című könyvemben a következőket mondta Charles Atterley: „Az ember évmilliókon át ... békében élt a világgal. Ez nem azt jelenti, hogy szent volt. Azt sem, hogy Buddhaként járt a földön. Azt jelenti, hogy olyan ártalmatlanul élt, mint a hiéna, a cápa vagy a csörgőkígyó.” Tehát megismétlem: a világ megmentése egyáltalán nem a jelenlegi állapotának tartósítását jelenti – és nem is valamiféle állítólagos ideális evolúciós állapot visszaállítását (ez szintén lehetetlen). Azt jelenti, hogy megtanulunk ártalmatlanul élni a világban – olyan ártalmatlanul, mint a cápák, a tarantulapókok meg a csörgőkígyók.

Címkék: Kopipészt, Világ+ember, Virtuál

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Magyar felirattal van.

Címkék: Pszicho, Szomatik, Virtuál

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Egy barátomnak említettem, hogy Agatha Christie egy bizonyos könyve benne van nálam az AC Top 10-ben. Ő ezek után teljesen jogosan visszakérdezett: hogy néz ki nálam ez a topten? Zavarba jöttem, mert valójában soha nem állítottam még össze. De egyben tetszett is a feladat, úgyhogy íme a lista (update: a könyvek megjelenési sorrendje szerint), kis – spoiler-mentes – megjegyzésekkel. (Az illusztrációul szolgáló képek lehetőleg azon kiadások borítóit ábrázolják, amelyikben én magam olvastam az adott könyvet.)

	Az Ackroyd-gyilkosság Emlékszem, amikor a végén kiderült, aminek ki kell derülni, hosszú percekig csak hápogni tudtam magamban. Emocionális csúcsélményeim egyike, nem csak krimi-kategóriában. A belőle készült David Suchet-filmet nem szerettem: beleraktak a végére egy olyan akciójelenetet, amitől tizenkettő egy tucat lett belőle. A döbbenetes hatásból mindenesetre semmi nem maradt meg. A könyvhöz kapcsolódó érdekesség, hogy szinte a műfaj – a kitalálós krimi, a whodunit – prototípusává nőtte ki magát: hatalmas vitákat váltott ki annak idején; a műfaj barátai és ellenségei egyaránt szívesen példálóznak vele.
	Gyilkosság az Orient expresszen A szerző egyik leghíresebb könyve. Kicsit tán túl van írva, kicsit inkább sportteljesítmény, mint klasszikus értelemben vett krimi, mégis bravúros történet. A Sidney Lumet rendezte filmadaptációról tudom, hogy valóságos sztárparádé; sajnos olyan régen láttam, amikor ezt még nem tudtam értékelni.
	Miért nem szóltak Evansnak? A könyvből készült filmet ma este adja az M1, a Miss Marple-történetek egyikeként. Ami vérlázító, tekintve, hogy a regényben nincs se Miss Marple, se Poirot. Két rokonszenves fiatal bénázza végig a történetet, és deríti ki végül sok egyéb mellett azt is, hogy az első oldalakon az ismeretlen, haldokló férfi miért tette fel – utolsó lélegzetével – egy vadidegennek a könyv címében szereplő kérdést. Alaposan megbonyolított, de nagyon szerethető mese.
	Az ABC-gyilkosságok Izgalmasan, sok humorral megírt könyv, mellesleg az átverés netovábbja. A könyvben Poirot a fénykorát éli, és valósággal brillírozik. Érdekessége, hogy egy epizódban arról cseveg barátjával, Hastings kapitánnyal, hogy milyen lenne egy igazi zaftos, „ideális gyilkosság”. A fantáziátlan Hastings teljesen sablonos ponyvaötletekkel áll elő (az áldozat gyönyörű nő, a helyszín egy könyvtárszoba, titokzatos szereplők stb.), Poirot azonban más véleményen van, és felvázol egy olyan cselekményt, aminek a kinyomozása nem nyomok fölötti, lógó nyelvű loholás lenne, hanem valódi agymunka. És mit ad isten (avagy Agatha Christie), néhány hónap múlva Poirot megkapja a vágyott gyilkosságot – lásd lejjebb.
	Gyilkosság Mezopotámiában Tudom, hogy vannak, akik nem a legjobbak között tartják számon, de szerettem, már csak azért is, mert mint oly sok Poirot-regényben, itt is az áldozat jelleme áll a történet középpontjában, és adja meg a kulcsot a megfejtéshez, és segít eligazodni a valódi és hamis bűnjelek sokasága között. A gyilkosságra egy ásatáson, egy régészeti munkacsoporton belül kerül sor. Agatha sokat merített saját élményeiből, tekintve, hogy második férje, Sir Max Mallowan (akivel élete nagyobb részét élte le) régész volt, és Agatha nem egy útjára elkísérte őt. Agatha Christie egyik leghíresebb bon mot-ja szerint egy régésznél ideálisabb férjet elképzelni sem lehet, mert minél idősebb lesz a feleség, annál jobban értékeli őt. E mondat méltán híres ugyan – apró probléma, hogy nem eredeti. Agatha soha nem mondott ilyesmit, sőt kikérte magának, hogy ilyet adjanak a szájába.
	Nyílt kártyákkal Poirot fent említett „álomgyilkossága”. Semmi látványosság, semmi nagy akció: négyen bridzseznek vacsora után, a házigazda a sarokban szunyókál, és a játék végeztével veszik észre, hogy melléből egy impozáns tőr áll ki. A szobába senki nem jött be: csak a négy kártyajátékos egyike követhette el a gyilkosságot. Nyom (hajszál, hamu, ujjlenyomat stb.) egy szál se, legfeljebb a gyanúsítottak múltja, valamint a bridzsezés során vezetett eredménylapok. Az olvasó legalább 25%-os biztonsággal tippelheti meg, ki a gyilkos. A végén a lebuktatás némiképp Columbót idézi (bár ez a megjegyzés enyhén szólva anakronisztikus). A filmbe sajnos beleszőttek egy melegvonalat, amire a világon semmi szükség nem volt.
	Halál a Níluson Jól szerkesztett krimi; a műfaj azon alváltozata, amelyben a gyilkos szerethető. A csavar talán egy kicsit túlzó, de ha abból indulunk ki, ami Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című elemzésének konklúziója, hogy műfaját tekintve a krimi alapvetően nem regény, hanem mese, akkor semmi kivetnivalót nem találunk benne. A könyv a „mindig a legvalószínűtlenebb ember a gyilkos” közhely egyik bravúros példája.
	Tíz kicsi néger Az Orient expresszhez hasonló mutatvány; az ott írt megjegyzések erre is érvényesek. A könyven tíz ember hal meg egy külvilágtól elzárt szigeten. Nyilvánvaló, hogy a gyilkos a tíz áldozat egyike – ugyanakkor mindegyik gyilkosságról egyértelmű, hogy nem öngyilkosság. Ki hát a gyilkos, és ki az, aki őt megölte? – Ha jól emlékszem, életem második Christie-könyve volt; annak apropóján olvastam el nyolcadikos koromban, hogy egy eggyel alattam járó fiú (azóta pszichológus) Tíz kicsi napló címmel háromrészes paródiát írt a könyvről a Deák-Diákban. Ebben a tíz áldozat az iskola kilenc tanára és egy takarítónője volt; valamennyi álnéven, de azért jól felismerhetően. A gyilkos természetesen a gyerekek által hőn utált takarítónő volt.
	Nyaraló gyilkosok Az ABC-gyilkosságokhoz hasonló kaliberű átejtés, ahol a megfejtés – miként a Gyilkosság Mezopotámiában esetében is – az áldozat jellemében rejlik. Az alapötlet nagyon egyszerű; nem tudom, hogy így történt-e, de szinte látom magam előtt a szituációt, amely Agathának az ötletet adhatta. Ebben az általam elképzelt jelenetben persze nem gyilkosság történik, hanem egy szabadkozó „Jaj, elnézést!” hangzik el – de innentől kezdve már csak technika kérdése az egész.
	N vagy M Tudomásom szerint az egyetlen olyan Christie-könyv, amelyet egyik köztársasági elnökünk fordított magyarra (nem Schmitt Pál). Poirot és Miss Marple helyett egy nagyon szeretnivaló – és korábbi könyvekből már ismert – házaspár, Tommy és Tuppence nyomoznak benne. A színhely egy vidéki szálloda Angliában, az időpont 1940. A nyomozás célja nem egy gyilkos kézre kerítése, hanem egy náci kém lebuktatása, akiről semmit nem lehet tudni, csak annyit, hogy – vendégként vagy személyzetként – a szálló lakója. Agatha, aki egy világháborúval korábban önkéntes nővérként dolgozott, most e könyvvel vette ki részét a honvédelemből. A regény egyik érdekessége, hogy a rejtély kulcsa egy bibliai jelenetben található.
	Öt kismalac Az ötletet tekintve ez is bravúr, noha az életműben nem egyedülálló: Poirot hideg nyomon kénytelen elindulni, tekintve, hogy a felderítendő gyilkosságot tizenhat esztendővel korábban követték el. A Nyílt kártyákkal című krimihez hasonlóan ez sem akciódús történet, és itt is korlátozott a gyanúsítottak köre: Poirot öt emberrel beszélget arról, és arra kéri őket, emlékezzenek vissza arra, mi történt több mint másfél évtizeddel ezelőtt, egy bizonyos napon. A megoldáshoz ismét a lélekbúvárkodás vezet el. A könyv egyik fontos mondata a feleség szemrehányó kifakadása az őt rendre megcsaló férjhez: „Te meg a nőid!” Kulccsá akkor lesz, amikor fény derül e szavak valódi értelmére. E mondat továbbgondolása nagy segítséget jelentett számomra annak megértésében, hogy mi is egy párkapcsolat lényege – és mi nem.
	A vád tanúja Ez egy novelláskötet címe is, de én most csak a címadó novellát emelem ki. Érdekessége, hogy maga Agatha alkalmazta színpadra, és az ebből készült, Marlene Dietrich főszereplésével forgatott filmet 6 Oscar-díjra és 5 Golden Globe-ra jelölték (ebből végül egy Golden Globe-ot kapott meg) – és amikor láttam, kifejezetten csalódott voltam. Magát a darabot is láttam színpadon, és noha nagy élmény volt, hogy Szabó Gyulát élőben láthattam játszani, a darab ugyanúgy nem tetszett, mint a film. Alapvetően semmi baj nincs vele – csak épp a novella zseniális egyszerűsége után rémesen bosszantó volt számomra a végére – szerintem teljesen fölöslegesen – beleszőtt „drámai fordulat”. Pedig emlékszem, amikor olvastam, a történet csattanója hasonló hatással volt rám, mint Az Ackroyd-gyilkosság megoldása.
	Gyilkosság meghirdetve Szerintem a legjobb Christie-krimik egyike. A történet egy angliai faluban játszódik a II. világháború után, és a könyvtől, az izgalmas cselekményen túlmenően, kiváló jellem- és kapcsolatábrázolásokat is kapunk. Az alapötlet – hasonlóan Agatha több alapötletéhez – teljesen agyament: a helyi lapban megjelenik egy hír, hogy a falu egyik házában ekkor és ekkor „gyilkosság lesz elkövetve”. A pletykaéhes helyiek oda is gyűlnek, és történetesen tényleg gyilkosság történik. Azt olvastam, hogy e könyv elkészítéséhez Agatha – szokása ellenére – a gyakorlatban tesztelte ötletét. Felbérelt két fiatalembert, belevitte őket egy bizonyos szituációba, hogy meggyőződjön arról, elképzelése helytálló-e: az adott körülmények között tényleg létrejön-e az az illúzió, amit ő megírni száncékozott. Létrejött: a fiatalembereknek fogalmuk sem volt, hogy a kísérletnek mi is a valós célja. E tekintetben tehát Agatha pontosan úgy járt el, ahogy a szociálpszichológusok szoktak, amikor orruknál fogva vezetik a kísérleti alanyokat.
	Egy marék rozs A cím, mint Agatha oly sok könyvében, egy mindenki által jól ismert angol gyerekversikéből való, de Miss Marple-re van szükség ahhoz, hogy fölismerje a vers és a gyors egymásutánban elkövetett három gyilkosság összefüggéseit. A könyv utolsó három mondata szerintem önmagában is remekmű, én legalábbis nagyon szeretem. Nyugodtan idézhetem, mert nem derül ki belőle, ki a tettes: Könny szökött Miss Marple szemébe. A szánalom haragnak adta át helyét – harag égett szívében a könyörtelen gyilkos iránt. Azután háttérbe szorult ez az érzelem is, és az idős hölgy lelkét diadalmámor fogta el – olyasfajta diadal, amit a szakember érez, akinek egy állkapocs-töredékből meg egypár fogból sikerült rekonstruálnia egy réges-régen kihalt ősállatot.
	Függöny: Poirot utolsó esete E könyvét Agatha Christie posztumusznak szánta, de legalábbis az asztalfióknak. Mivel élete során volt már alkotói válságban, a negyvenes évek elején, amikor épp jól ment neki az írás, írt két „tartalék könyvet” arra az esetre, ha valami megint közbejönne, és épp nem tudná teljesíteni a kiadói és olvasói várakozásokat: egy Miss Marple-t (a Szunnyadó gyilkosság valóban posztumusz jelent meg), és a Függönyt. Ez végül még életében, 1975-ben megjelent, igaz, csak néhány hónappal Christie halála előtt. A szerző itt, miként Conan Doyle is, elteszi láb alól a mesterdetektívet, aki ekkorra már meglehetősen élemedett korú kellett legyen, tekintve, hogy első, 1920-as felbukkanásakor is jócskán benne volt a nyugdíjas korban. A világsajtó őszintén meggyászolta Poirot-t; egy olasz lapban e címmel jelent meg a gyászhír: Egy 86 éves asszony meggyilkolt egy 120 éves férfit. (Hadnagy Róbert és Molnár Gabriella Agatha Christie krimikalauz című könyvében e címet így kommentálják: Az írónő 1975-ben még „csak” nyolcvanöt éves volt. Poirot ellenben – tegyük föl, hogy 1904-ben, nyugdíjazásakor hatvanöt éves volt – akár százharminchat is lehetett. Hogy Poirot meghal a Függönyben, az nem számít spoilernek. Még az sem, ha azt mondom: a könyv igazi lélektani krimi. Ennél többet azonban nem szeretnék elárulni róla, mert nem akarom elvenni az autonóm érzések örömét attól, aki még csak most tervezi elolvasni.

Hát igen: ez a Top 10 valójában Top 15-re sikeredett. Sokat vacilláltam, de egyiket se tudtam kihúzni a listából. Mindegyiket jó szívvel ajánlom annak, aki tartalmas szórakozásra vágyik.

Címkék: Emlék, Film, Könyv

Eddig 16 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ruben Étterem Kft. 1053 Budapest., Magyar u. 12-14. Adószám: 14467899-2-43 Bank: 11742001-20061564 vállalat, szövetkezet, magánkereskedő neve (bélyegző helye) * A vásárló neve: Birtalan Balázs Címe: 111x Bp., xxxxxxxxxxxxxx A bejelentés kelte: 2010. szept. 16. A bejelentés leírása: A jogszabályban előírt határidőn belül kérek írásbeli magyarázatot a következőkre: 1.) Az étel- és italrendelés leadását követően(!) kért ivóvíz (csapvíz) felszolgálást milyen alapon tagadták meg? 2.) A vásárlók könyvének egyes lapjainak fejléce a tömb használatba vétele előtt nem volt kitöltve. Milyen mentesítő jogszabály alapján? 3.) A fenti 2. pontban írott szabálysértést jeleztem, ezt követően csak az 1. (első) példányt bélyegezték le, és csak ismételt felszólításra a többit. Milyen jogszabályt követtek ezzel? Birtalan Balázs * Ezt a rovatot az egység vezetője a tömb használatba vétele előtt valamennyi példányon köteles – kézírással olvashatóan vagy bélyegzővel – kitölteni.

Tavalyig minisztériumi rendelet írta elő, hogy már a IV. osztályú helyeken is kérés nélkül kell hideg ivóvizet a vendégek rendelkezésére bocsátani. Ez a rendelet immár hatályon kívül van. Innentől a leírt esemény a poszt címében leírt kategóriába esik. Hogy a pincér milyen stílusban oktatott ki mindemellett, azt nem részletezem.

Két megjegyzésem van a történethez.

Egyrészt ha az ebédhez 20 liter vizet megittam volna, az is kevesebb forintjába kerül az étteremnek, mint az, hogy a panaszkönyvi bejegyzésemre ajánlott levélben válaszoljon, márpedig ez kötelező neki. Úgyhogy részükről ez nettó önszopatás.

Másrészt soha a büdös életbe be nem teszem a lábam a nevezett helyre, és erre biztatok mindenki mást is. Mivel a nyilvánosságon kívül más lehetősége a lúzer vendégnek nemigen van, arra kérek minden olyan olvasót, aki egyetért velem abban, hogy két személy négyezer forintos fogyasztása mellé pofátlanság vizet nem felszolgálni, az ossza meg ezt a Facebookon, Iwiw-en és hasonló helyeken.

Köszönöm.

Címkék: Panaszkönyv

Eddig 13 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ez lett végül a címe az új blogomnak. Nehéz szülés volt, de számos szempont végigzongorázása mellett ez tűnt a legjobbnak.

Az új blogba kifejezetten pszicho-témák kerülnek majd, ami egyben azt is jelenti, hogy ebben a blogban a kifejezetten pszicho-téma meg fog ritkulni, ha szűnni nem is.

Nem tudom még, hogyan optimalizálom ezt a kétkulacsosságot a továbbiakban, de szeretném leszögezni: az új blog, hogy úgy mondjam, „közismereti” célokat szolgál; az én saját, személyes blogom a jövőben is ez marad.

Címkék: Pszicho, Virtuál

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A blogomat öt éve vezetem, meglehetősen eklektikus, és ezen nem is szeretnék változtatni. Továbbra is úgy gondolom, hogy a verseimnek, az idétlenkedéseimnek, a sztorijaimnak és a különböző témájú esszéimnek egyaránt itt a helye. Viszont ha már úgy alakult az életem, hogy egy ideje elsődleges elfoglaltságom a másoknak való, terápiás keretek közötti segítségnyújtás, akkor – gondoltam – talán érdemes lenne indítanom egy külön blogot, amelyben a terápiás témájú (tehát a pszichoterápiával, önismerettel, hipnózissal, a személyiség változásával stb.) kisebb-nagyobb megnyilvánulásaimat gyűjthetném csokorba. Egy ilyesmi oldalam már van ugyan, Terápiás olvasókönyv címmel, de ezt két okból is kevésnek találom.

Egyrészt itt csak a nagyobb lélegzetű, alaposan átgondolt írásaim szerepelnek, márpedig alkalomadtán szívesen közreadnék rövidebb szösszeneteket, könyv- vagy programajánlókat, illetve megosztanék máshol olvasott írásokat. Másrészt, kurvaság vagy sem, egy blog.hu-s oldal publicitása lényegesen nagyobb, mint a saját domainem alatt vitt oldalaké valaha is lehet.

Töprengeni kezdtem hát, hogy mi is lehetne ezen új blog címe. Ötletem lett is, és gyorsan rá is kerestem, hogy vajon szabad-e még az adott kifejezés, vagy esetleg valaki már beelőzött, és esetleg régóta vezeti az adott című blogot. Nem meglepő: az első ötletemmel kapcsolatban ez utóbbi volt a helyzet. Meg a másodikkal is. És így tovább. Alább megosztom, hogy milyen kifejezésekre kerestem rá a blog.hu-n, és ott milyen tartalmakat találtam

http://terapia.blog.hu/
Blog címe: ha zavarodott vagy
Leírás: „Összezavarodtam a blog témáját illetően, önsértésről is van benne, de főleg rólam, meg a borderline-ról....”
Bejegyzések: kb. 50 db, 2008. novembertől 2010. márciusig,

http://pszichologia.blog.hu/
Blog címe: Blog a pszichológia érdekes területeiről
Leírás: „Ez a blog többek között egy szemle a web aktuális pszichológiával foglalkozó cikkeiről.”
Bejegyzések: sok. Nem túl gyakran frissített, de tartalomban gazdag oldal, ajánlom mindenkinek.

http://onismeret.blog.hu/
Blog címe: Ki vagy te egyáltalán?
Leírás: –
Bejegyzések: –

http://pszicho.blog.hu/
Blog címe: 50 évesen
Leírás: 205 szó terjedelemben. Részlet: „(...) Kedves Levendula! Élete új szakaszba érkezett, az 50. életév környékén az ember amúgyis hajlamos mérleget vonni, de sajnos a sors úgy hozta, hogy minden fenekestől borult fel Ön körül. (...) Legyen nyitott az újra, hiszen megvan Önben a kellő erő, hogy mindezt sikeresen véghez vigye. Kívánok hozzá sok szerencsét és kitartást! Üdvözlettel Bojtor Lucia”
Bejegyzések: –

http://hipnozis.blog.hu/
Blog címe: HIPNÓZIS = AGYKONTROLL?
Leírás: –
Bejegyzések: 1 db, idézem: „MINDEN AMI HIPNÓZIS”

http://pszichoterapia.blog.hu/
Blog címe: pszichoterapia
Leírás: „ffff”
Bejegyzések: 1 db, idézem: „szeretnék a szakmáról üsszefogó, megvitatható anyagot összehozni”

http://valtozas.blog.hu/
Blog címe: Aranyos
Leírás: „A blogom minden olyanrol szol ami az eddigi mozgalmas eletemben tortent!!!Szerintem tik is erdekesnek fogjatok majd talalni!!”
Bejegyzések: –

Azt hiszem, nekem a legutolsó a kedvencem. Tényleg olyan aranyos. Ugye tik is erdekesnek talaltatok?

A lényeg, hogy a fentiek miatt az új blogom egyelőre még várat magára.

Címkék: Pszicho, Virtuál

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Megelőzendő, hogy az alábbi vicc elolvasása után abbahagyd az olvasást, előre jelzem: jelen írás témája – megint csak – nem más, mint a tranzakcióanalízis (TA).

– Hogyan maszturbál a robot?
– Kiveri a biztosítékot.

Ezt a viccet vagy ismerted már, vagy nem, és ettől függetlenül most, hogy el- vagy újraolvastad, vagy röhögtél rajta egy jót, vagy nem. Ugyancsak ettől független, hogy magának a viccnek az e fórumon való közzétételéről mit gondolsz. Lehet, hogy helyénvalónak tartod, lehet, hogy nem. Ha igen, azzal a továbbiakban nem foglalkozunk. Ha nem, akkor két eset lehetséges: a helytelenítésed vagy érzelemmentes, vagy érzelemmel kísért. Az érzelemmentes helytelenítés olyan, mint bármilyen más ellenvélemény: „Szerintem ez a váza jobban mutatna a kisasztalon”, vagy „Ami engem illet, én biztos, hogy nem vennék fel zöld pöttyös nyakkendőt.” Jelen esetre aktualizálva: „Ez a vicc nem találkozik az én ízlésemmel”, avagy „Függetlenül az ízlésemtől, nem tartom célravezetőnek egy ilyen jellegű viccnek a jelen blogban történő publikálását.”

Alább egyetlen variáció érdekel csak minket: az érzelemmel kísért helytelenítés. Az az eset, ami miatt a fenti viccet választottam bevezetőül: amikor valami „kiveri a biztosítékot” nálunk. Mit is jelent ez konkrétan?

Egy amúgy köztiszteletnek örvendő novíciusmesterről mesélik, hogy amikor valami olyasmivel találkozott a novíciusok körében, ami határozottan kívül esett az értékrendjén, akkor – enyhén hisztérikus hanghordozással – valahogy így adott hangot nemtetszésének:

– Testvérek, nem! Nem és nem! Igen, igen – de nem! Ha valamit igen, akkor ezt nem!

Figyeljük meg e nemtetszés-nyilvánítást! A helytelenítés és az érzelemtelítettség egyértelmű, a helytelenítés oka azonban homályban marad. Ha megkérdeznénk, hogy „Voltaképpen miért nem?”, akkor a válasz jó eséllyel olyan szavakat tartalmazna, mint „nyilvánvaló”, „köztudott”, „alapvető”, „mindenki”, „senki”. A TA fogalomrendszerében gondolkodva e szavak egyértelmű jelei annak, hogy itt a Szülői énállapot megnyilvánulásával van dolgunk: agyunk merevlemezének Szülői nevű mappájában vannak lementve az életünkben eligazítást nyújtó általános igazságok, tilalmak és utasítások. Pontosabban Szülői énállapotból adjuk ki az utasítást, de annak már a Gyermeki – azon belül Alkalmazkodó Gyermeki – énállapotunkban engedelmeskedünk.

Egy banális példa: le akarunk lépni a járdáról, de látjuk, hogy piros a lámpa. Automatikusan megállunk, mert a Szülői kiadja az ellentmondást nem tűrő parancsot: „Ha piros – állj!”, az Alkalmazkodó Gyermeki pedig azonnal megáll. (E példa egyben azt is illusztrálja, hogy sem a Szülői, sem az Alkalmazkodó Gyermeki énállapot nem az ördögtől való: a mindennapi életben nagyon is hasznos mind a kettő.) A következő pillanatban aztán átadjuk az irányítást a Felnőttnek, aki körülnéz, felméri a tényleges forgalmi helyzetet, és ennek függvényében vagy megvárja, amíg a lámpa zöldre vált, vagy simán átmegy pirosban. A Felnőttnek nincsenek prekoncepciói és általánosan érvényes normái: ő az itt-és-most-ra reagál.

Mi van akkor, ha miközben mi békésen várunk a zöldre, azt látjuk, hogy valaki átcsörtet az úttesten? Ugyanaz, mint a fenti viccnél. Vagy érzelemmentesen megállapítjuk magunkban, hogy „Ebben a forgalomban ez veszélyesnek látszik”, vagy érzelemmel kísérten felháborodunk, hogy „Azért ezt már mégse!”

A fenti okfejtés egy ponton sántít. Az érzelemmel kísért helytelenítés mögött valóban a Szülői normái állnak, lásd az idézett szavakat („nyilvánvaló”, „köztudott”, „alapvető”, „mindenki”, „senki” stb.). Azonban a felháborodás zsigeri, jószerivel ellenállhatatlan voltából arra következtethetünk, hogy annak gázpedálja a Gyermekiben van: azon életkorunk lenyomatában, amelyben a nemtetszésünk kifejezése céljából rendelkezésünkre álló leghatékonyabb eszköz a tagolatlan bőgés, ordítás és toporzékolás volt.

E meglátás nem vezet ellentmondáshoz, mégpedig azért, mert a TA-ban az énállapotok struktúrájának közismert, három egymásra rajzolt karikával ábrázolt modelljén túlmenően létezik egy mélyebb, ún. másodlagos strukturális modell is. Ez két dologra mutat rá.

Egyrészt arra, hogy a Szülői énállapot nem homogén: tényleges struktúrája attól függ, hogy hány szülő vagy szülőreprezentáns (nagyszülő, tanár stb.) volt az életünkben; hangsúlyozza, hogy mindezen személyeknek is megvolt mind a három – Szülői, Felnőtt, Gyermeki – énállapota, és mi valamennyi énállapotukból kap(hat)tunk sorskönyvi utasításokat.

Másrészt arra – és jelen témánk szempontjából ez a fontosabb –, hogy a Gyermeki énállapotnak is megvan a maga felépítése: tovább osztható három részre, s ezeket a TA-ban így nevezik: Szülői a Gyermekiben (Sz1), Felnőtt a Gyermekiben (F1) és Gyermeki a Gyermekiben (Gy1). A teoretikusok – Berne-től kezdve – mindhárom részt hangzatos nevekkel látták el. A Gy1-et Szomatikus Gyermeknek hívják: ez a legkorábbi életkorunk emlékezetét őrzi, amikor a nekünk nem tetsző ingerekre kizárólag testi tünetekkel tudtunk reagálni. Az F1 találó elnevezése: Kis Professzor. Aki látott már kisgyereket, aki egy minden hájjal megkent tudós intuíciójával képes manipulálni környezetét, az pontosan érti, miről van szó.

Az Sz1-et nevezik Disznó Szülőnek, Boszorkány Szülőnek, Emberevő Szülőnek vagy Mágikus Szülőnek. Azon idők lenyomatát őrzi, amikor gyermekként szüleinknek korlátlan hatalmat tulajdonítottunk. Ők voltak az élet és a halál urai: az ő áldásuktól vagy átkuktól függött, hogy életben maradunk-e vagy sem. Sorskönyvünk gerincét azok a gátló parancsok (Ne létezz!, Ne érezz!, Ne légy önmagad!, stb.) alkotják, amelyeket szüleink – a maguk Gyermeki énállapotából – egy mindenható varázsló teljhatalmával szórtak ránk átokként; többnyire szavak nélkül, életünk első pár évében, és természetesen anélkül, hogy ők maguk ennek tudatában lettek volna. E gátló parancsokat mi önnön Gyermekinkben (azon belül az Sz1-ben) őrizzük, és ha életünk során egy adott helyzetben ezek bármelyikét áthágjuk vagy áthágni készülünk, lelkünk mélyéről a kisgyermek halálos rettegése bukkan felszínre: „Ezt nem lehet, ezt nem szabad; ha ezt megteszem, Anya/Apa nem fog szeretni, és akkor végem van, elpusztulok!”

[Megjegyzés: az engedélyek (pl. Lehetnek érzéseid, és szabad őket kifejezned!) ugyanilyen módon adódnak át, és ugyanott őrizzük őket, csak éppen ezek nem „átkok”, hanem „áldások”, és lényegesen kevesebb bajt okoznak.]

Gátlás nélkül élni címmel részletesen leírtam, hogy „milyen engedélyek birtokában élvezheti a szabad életet az az ember, aki mind a 12 gátló parancsot érvénytelenítette.” Ez egy ideális végállapot ábrázolása; odáig az önismeret (leginkább az önismereti terápia) kanyargós útja vezet. De hogyan lehet ezen az úton elindulni? Hogyan lehet fölismerni, hogy milyen koragyermekkori „átkok” súlya nehezedik ránk fenyegetően?

Itt térhetünk vissza a bevezetőben írott viccre: részint az arra adott esetleges reakcióra, részint a poénjára, mint metaforára. Az Sz1-ünk tartalmához – Boszorkány Anyánk és Emberevő Apánk átkaihoz – úgy férhetünk hozzá, ha odafigyelünk azokra a helyzetekre, amelyekre érzelemmel kísért helytelenítéssel – magyarul: felháborodással – válaszolunk: azokra, amelyek „kiverik a biztosítékot”.

– Azért ezt már mégse! – szólal meg bennünk sokszor egy indulatos belső hang, akár mi magunk készülünk megtenni (vagy elmulasztani) valamit, akár másnál észleljük ugyanezt. Mély felháborodásunknak ilyenkor egyetlen magyarázata van: az, hogy az adott téma nagyon mélyen, létünk gyökereinél érint bennünket. Ha nem így lenne, akkor indulatos tiltakozás helyett a Felnőttünk higgadt hangját hallanánk belül.

Ami a gyakorlatot illeti, az alábbi feladat elvégzése hatékony segítség lehet:

1.) Válasszuk ki a 12 gátló parancs egyikét, pl. ezt: Ne légy gyerek!

2.) Nézzük meg, milyen engedélyekkel lehet ezt a parancsot érvényteleníteni. Jelen esetben többek között ezt olvassuk: „Szabad félretennem a tudatosságot, célszerűséget felelősséget: szabad önfeledten, céltalanul játszanom.” Ismételgessük magunknak, ízlelgessük. Füleljünk befelé: rezonál-e bennünk valami?

3.) Ne elégedjünk meg e mondat szajkózásával: képzeljünk el egy olyan szituációt, amikor „normális üzemmód szerint” tudatosan, célszerűen és felelősséggel kellene viselkednünk. Milyen ez a szituáció? Behunyt szemmel jelenítsük meg magunk előtt teljes részletességgel: hol vagyunk, ki van még ott, mit látunk, mit hallunk, milyen illatokat és ízeket érzünk, milyen testi érzéseink vannak, stb.

4.) Ha sikerült ezt felidézni, alakítsuk át a jelenetet – mint egy rendező –, és lássuk magunkat, amint ugyanebben a helyzetben önfeledten és céltalanul játszunk. Figyeljük meg továbbra is fantáziaképünk részleteit: a színeket, formákat, fényeket, hangmagasságokat, hangszíneket, illatokat, tapintást, hőmérsékletet, izomfeszüléseket stb. Éljük át képzeletben a felszabadult játék örömét!

5.) Eközben a Felnőtt tudatosságával folyamatosan figyeljünk az érzéseinkre, gondolatainkra, különös tekintettel a zsigeri reakciókra. Különítsük el a célszerűtlenség felismeréséből adódó, higgadt észérveket azon belső megnyilvánulásainktól, amelyekhez nem, vagy csak nehezen találunk szavakat. Más szóval: figyeljünk arra, hogy az adott jelenet elképzelése felháborít-e, kiveri-e a biztosítékot.

6.) Ha sikeresen kivertük gondolatban saját biztosítékunkat, biztosak lehetünk, hogy neuralgikus pontot találtunk: az adott engedélyhez tartozó gátló parancs ott van a sorskönyvünkben, és onnan mérgezi, bénítja életünket. Ez esetben tudhatjuk, hogy ezzel a témával még dolgunk van, és akár önálló munkában, akár terápiás keretek között célként tűzhetjük ki, hogy az imént fantáziaszinten elgondolt engedélyt a jövőben tekintéllyel adjuk ki magunknak – egyszer s mindenkorra. Másként fogalmazva: hogy koragyermekkori döntésünk helyett új döntést hozzunk.

7.) Ha belső vészvillogónk nem jelez azonnal, ne dőljünk be! Fogalmazzuk át kreatív módon a vizsgált engedélyt, keressünk egy teljesen más szituációt, majd még továbbiakat. Amikor belefáradtunk, és folyamatosan azt észleljük, hogy az adott engedély szerinti viselkedés elképzelése maradéktalan örömmel tölt el, vagy épp teljesen hidegen hagy – akkor megnyugodhatunk, hogy ezzel a gátló paranccsal nincs dolgunk. Ekkor áttérhetünk egy másik gátló parancsra, és kezdhetjük elölről a feladatot.

Természetesen önvizsgálatot nem csak a fenti protokoll szerint, előre tervezett módon lehet végezni. Ha elég sokat foglalkoztunk már önmagunkkal, kifinomulhat a szimatunk, és spontán adódó helyzetekben is reflektálhatunk saját felháborodásunkra. Ha túl jutottunk az első indulatból fakadó felhördülésen („Azért ezt már mégse!”), akkor feltehetjük a kérdést: Mit talált el bennünk az adott szituáció? Mi az a pont, ahol a bennünk élő gyermek – irracionális módon – önnön egzisztenciáját látja veszélyeztetve?

E kérdésekre persze nem találjuk meg mindig és azonnal az egymondatos tuti választ. De a kérdésfeltevés rutinná válása – még a válasz hiányában is – közelebb visz minket önmagunkhoz, a szabad élethez, az autonómiához.

Címkék: Pszicho

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

...amit egyébként nem tervezek, akkor azt hiszem, életművemből elsősorban az alábbi témák kifejtése fog hiányozni:

• Egyik saját régi írásom, a Feltámadt-e Jézus? logikai és tartalmi kritikája.
  
• A Harry Potter-sorozat mélypszichológiai elemzése, különös tekintettel a jungi individuáció folyamatára.
  
• Annak tranzakcióanaltikus magyarázata, hogy Daniel Quinn miért lehet hatékonyabb Antikrisztus, mint korábban bármely valláskritikus.
  
• A 3D-s „OK-kocka” bevezetése a tranzakcióanalízisben használt 2D-s OK-keret helyett.

Ha a címben jelzett esemény mégis bekövetkezik, akkor akit e kérdések érdekelnek, konzultáljon Tomival, Lacival vagy Brúnóval; leginkább őket szoktam fárasztani – „alkalmas és alkalmatlan időben” – a fenti témák okozta álmatlan éjszakáim során született agyzsibbadmányaimmal.

Címkék: Halál, Kapcsolatok, Pszicho, Vallás, Világ+ember

Eddig 13 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---