Lehet, hogy nem comme il faut az évösszefoglaló után még posztolni, de nem baj; ez esetben legfeljebb comme il ne faut pas cselekszem.

Az történt, hogy tegnapra virradó éjszaka leizzadtam. Ilyen van: távfűtéses lakás kell hozzá, és/vagy a megfázástól való némi aggodalom miatti (szokás ellenére) pizsamában történő alvás, és/vagy egynémely éjjeli rém. Szóval felébredtem, és olyan vizes volt a hajam, mintha több kilométert futottam volna. Erre azt mondtam, hogy hinnye, a teremburáját, most már aztán irgum-burgum – és elhatároztam, hogy halasztást nem tűrve levágom a hajam (alliterálhatnám: üstöllést uninstallálom az üstökömet.)

Távolabbi előzmény: A hajam már zavaróan nagy volt, és a hajvágás-projekt rég esedékessé vált. Annak idején közölte velem egy fodrász, hogy úgy vannak elhelyezve a forgóim, hogy tulajdonképpen tök esélytelen bármi épkézláb outputot kihozni a fejemből (már ami a látványt illeti). Innentől kezdve teljesen rászoktam a hajnyíró géppel történő kopasztásra: minek szenvedjek végig a fodrásznál hosszú órákat és fizessek neki hosszú órák munkájával megkeresett pénzeket, amikor a hajam néhány házi mozdulattal is letolható a fejemről, egyenletes 1 cm-es borostát hagyva a koponyámon? Ezt a műveletet egy időben Éva néni végezte (Laci anyukája), pár éve azonban Tomiban felébredt a lelke mélyén szunnyadó borbély, és azóta átlag három havonta ő intézi a fejem szőrtelenítését. Intézi a sajátjáét is, én azonban ilyen öncsonkításra soha nem vetemednék. (Egyszer próbálkoztam fenomenológiailag hasonló akcióval, de annak oka nem a hajrövidítési szándék volt, hanem a tényleges öncsonkítás, és a történet a zárt osztályon végződött; rég volt, lassan tizennégy éve, nem aktuális.)

Közelebbi előzmény: Tomi hajnyíró készüléke voltaképpen nem az övé, hanem az egész famíliáé, s mint ilyennek, állandó lakcíme nem nálunk van, hanem a város másik végén. Ez a helyzet meglehetősen bekorlátozta idáig fodrászkodási lehetőségeinket. Ezért a karácsonyi nagybevásárlás idején gondoltunk egy nagyot és merészet, és vásároltunk egy saját hajvágó gépet. Az Electro World-ben nem találtunk kedvünkre valót: drágák voltak vagy csak úgy simán nemteccők, míg nem aztána következő stációnál, a Tescóban találtunk egy szemrevaló jószágot, kifejezetten óccsóért (kb. 2–3.000,– Ft.). Határozottan úgy nézett ki, mint egy hajvágó gép, kellemesen formatervezett, ezüstös szín stb. Megvettük, mert nagyon aktuális volt már a hajvágás. Igen ám, de a karácsonyi készülődésben-rohanásban egyszerűen nem találtunk megfelelő időpontot a művelet kivitelezésére. Így a készülék bő két hete ott szomorkodott a fürdőszoba polcán, és várta, hogy mikor jön el az ő ideje.

Tegnap reggel aztán eljött. Amikor fölébredtem (a vázolt vízügyi státuszban), Tomi már nem volt otthon. És a víz major döntésre sarkallt: nem igaz, hogy olyan hülye legyek, hogy a saját fejemen ne tudjam végigtolni azt a gyalut!

Nekiálltam. Már az első pár percben gyanús volt, hogy lassabban megy a dolog, mint ahogy azt megszoktam. Aztán egyre lassabb volt. A gép simogatta-tépte-kócolta a hajamat, és – dacára annak, hogy félpercenként leállítottam és kitisztítottam – mind kisebb csomókat tépett ki a fejemből. Elöl kialakult egy holdbéli tájra emlékeztető valami, hátul néhány megritkított csimbók jelezte a próbálkozásomat. A készülék mind bánatosabban és mind megszeppentebben brummogott, aztán fogta magát, és egy nagyobb hajtincsbe ütközve leállt.

A helyzet olyan volt, mint amikor az ember ott áll a zuhanyzóban, tetőtől-talpig leszappanozva, samponos fejjel – és hirtelen elzárják a vizet. Teljes pánik uralkodott el rajtam. A tükörből visszanéző alak olyan volt, hogy gondolkodás nélkül megszavaztam volna neki egy nagyobb adag haloperidolt vagy egy intenzív elektrosokk-terápiát. Így nem mehetek emberek közé! Még saját magam sem viselem el a társaságomat ezzel a csomagolással, hát még olyasvalaki, aki történetesen nem én vagyok! Teljesen összezavarodott a testsémám, az énképem, az identitásom. Csaknem sírtam a kétségbeeséstől.

A történet vége az lett, hogy írtam egy SMS-t Tominak, miszerint jaj, aztán beszéltünk telefonon, aztán gyorsan félbeszakította a programját, aztán bement rohanvást a Media Markt-ba, és vett egy igazi – mert hülye azért nem van, hétezerbe, nem pedig huszonezerbe kerülő –, történetesen Philips gyártmányú hajvágó gépet. Hazajött, és öt perc alatt rendbe hozta a testemet-lelkemet. Még órákkal később is hálálkodtam neki, annyira megkönnyebbültem.

A súlyos megrázkódtatás utóhatásait ellensúlyozandó, este elmentünk vacsorázni az egyik Trófea Grill étterembe, és magunkat halálra zabálva, immár kellő távlatból, jólesően tudtuk nyugtázni, hogy sikerült saját élménnyel megerősíteni a régi közhelyet: A nagyon olcsó gyakran veszett sokba kerül.

Ezzel az átszenvedett életbölcsességgel kívánok a blogom minden kedves (és minden kedvetlen) olvasójának pontosan olyan új évet, mint amilyet nyíltan vagy titokban szeretne magának.

Címkék: Sztori

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

365 napja ezt írtam a blogomba: „Habár pár nap még van az évből, mégis megkockáztatok egy visszapillantást. Jelentősen szelektálva tehát nagyjából ez történt velem és a környezetemben 2005-ben:”

Most ugyanez a helyzet, csak épp a 2006. évvel. Hát lássuk.


Január

A blogom látogatottsága eléri a 30 ezret (ha minden igaz, tegnap).

Címkék: Számvetés

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Amint a címből, valamint a fenti bannerből is látszik, megjelent Apa negyedik verseskötete, a Talpig fegyverszünetben. Ma kötötték és Apa ma hozta el a nyomdából. Nekem pedig a napom (munka helyett) azzal telt, hogy dolgoztam: a banner a legkevesebb, de az egész könyvet át kellett raknom HTML-re, én pedig természetesen továbbra is a legmegbízhatóbb webszerkesztő programot használom: a Jegyzettömböt (Notepad). Valamikor fél hét körül jutottam oda, hogy ebédeljek. De nem igazán bánkódom, csak épp nagyon fáradt vagyok.

A „nem bánkódom” nem pontos kifejezés. Helyénvalóbb lenne a „boldog vagyok” terminust használni. Nem tudom, hogy akinek még nem jelent meg saját könyve (vagy aki a családjában nem asszisztált végig ilyesmit), az át tudja-e érezni ennek a szubjektív súlyát. Valószínűleg nem. Nekem viszont ez az esemény olyan (vagy olyanabb), mintha a saját kötetem jelent volna meg. Túl azon, hogy én vagyok a szerkesztője, valahogy minden sorát a „sajátomnak” érzem. Nem mintha én írtam volna őket – csak épp a legtöbbnek ott voltam a születésénél. Helyszínekhez, időkhöz tudom kötni; felidéződnek azok az idők, amikor a reggelihez tálalva Apa felolvasta Mamának meg nekem egy-egy új versét, és együtt ízlelgettük, kritizáltuk, örültünk neki, és együtt éreztük át a büszkeséget, amikor hónapokkal vagy évekkel később megjelent egy újságban vagy folyóiratban. „Vén fejjel” mondhatnám: akkoriban voltam fiatal, amikor e verseknek a java része keletkezett. Akkorra teszem azt, amire úgy emlékszem, hogy „a családom”. Apa, Mama, Morzsa meg én (Apa, ha ideges volt, simán Morzsának szólított engem, vagy Balázsnak a kutyát).

Ennek vége.

De a kötet – 12 évvel a Halottak Napja, Élők Napja után – elkészült, megjelent, és őrzi a múltat. Számomra legalábbis. De hiszem, hogy más is találhat benne önmaga számára értékes, továbbhordozásra érdemes szavakat, mondatokat.

Álljon itt két ízelítő, egyikük a címadó vers.

Hiába keressük A Természetvédelmi Hivatal időben felfigyelt. Rendeleteket hozott, tilalmakat, ám az orvvadászok köptek az egészre. Rekonstruálásukra tettek ugyan kísérletet képírók, formázók, paleontológusok, de Brehm, Darwin már föl se vetette a kérdést, milyenek voltak az angyalok. (1986) Fegyverszünetben kelj fel sovány öregember járj mondják szabad vagy ha van hitele ott a szónak hol a bűnbánó másnap akasztat kelj fel keresd meg cvikkeredet – talpig fegyverszünetben állunk – csontjaidról a földet töröld le mi lövetünk akasztunk exhumálunk (1989)

Címkék: Apa, Emlék, Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Add tovább, Zene

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

...meg egy csomó gyomorgörcs. Nemcsak nekem, de a kollegáimnak is, meg gondolom, egy csomó más munkahelyen is, ahol támad a december. Őrültek háza, daráló – ahogy tetszik. Lényeg, hogy objektív menekülés nincs, csak szubjektív túlélés. Ez viszont (ha babonás lennék, lekopognám) önmagamhoz képest egész jól megy. Némi konverziós hát- és hasfájás, időnként egy-egy kisebb kiborulás, de komolyabb tönkremenés egyelőre nem látszik fenyegetni. Nagyon úgy fest, hogy kezd megtérülni a terápiába feccölt pénz. Persze dög fáradt vagyok, de ezzel nem tudok mit csinálni. Januárban majd megyünk megint Hévízre, és akkor kipihenem a dolgokat.

Apa új verses kötete, a Talpig fegyverszünetben épp most van a nyomdában. Novemberre kellett volna megjelennie, de elcsúszott. A lényeg, hogy a héten kész lesz. Ezt valamikor már biztos leblogoltam, de jólesik ismét leírni: a könyv szerkesztője én vagyok.

Emellett mérsékelt karácsonyi várakozás jellemzi a napjaimat, valamint várakozáson felüli mennyiségű olvasás. Olvasni persze mindig szoktam, de az utóbbi időben nemcsak retrók vannak, hanem kifejezetten új könyveket is beengedek az életembe. Elolvastam A TA – MA c. könyvet, amelynek alcíme: Bevezetés a korszerű tranzakcióanalízisbe. Kéjes örömöt okozott, amikor egy-egy jelenség leírásában önmagamra, ill. valamelyik barátomra sikerült ismernem. Elolvastam a Vekerdy c. könyvet, amely gyakorlatilag nem más, mint Vekerdy Tamás önéletrajza vagy önvallomása – ismeretlen okból megszakítva néhány riporteri kérdéssel. Ezen kapva elolvastam Vekerdynek a négy évvel ezelőtt megjelent Zsidó könyv c. kötetét. Majd szép- (azaz aránylag szép-) -irodalomra vágyva elolvastam a polcomon évek óta sorban álló Oliver szerelme c. opuszt (amelynek az első magyar kiadása még a kevésbé elbaszott Oliver története címen jelent meg), vagyis a Love Story folytatását. A Love Storyt sok éve olvastam először, és azóta jó párszor, és most, az Oliver befejezése után ismét, sokadszor. Szeretem. Ez van. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy ne legyek sznob (annyira).

Most pedig a harmadik harmadánál tartok Daniel Keyes Szép álmokat, Billy! c. dokumentumregényének. A könyv capote-i alapossággal dolgozza fel az 1955-ben született és manapság Kaliforniában élő William Stanley Milligan életét, akit 1977-ben tartóztattak le többszörös rablás és nemi erőszak miatt, és akiről a vizsgálat során kiderült, hogy többszörösen hasadt személyisége van. Billyben konkrétan 24 ember lakott. (Azért írok „embert”, mert a vizsgálat és a kórházi kezelés során egy néhányan közülük kifejezetten kikérték maguknak a „személyiség” elnevezést, mondván, hogy ez kétségbe vonja a valós létüket.) A '70-es években ez a kórkép még a hisztériás neurózis kategóriájába soroltatott, ma a szakirodalomban – így a DSM-IV-ben is – disszociatív identitászavar (DID) névre hallgat. Túl azon, hogy a többszörösen hasadt személyiség mint jelenség önmagában is lenyűgöző, számomra azért is érdekes, mert a tanfolyamon tanultam egy olyan módszert (az ún. ego state therapy), amely pont ezt a jelenséget alkalmazza a gyógyításban azoknál is, akiknél alapesetben nincs szó önálló, kifejlett identitásokról. Nem akarom itt leírni a módszert, mert hosszú és szerteágazó, de nagyon érdekes (és megfelelően alkalmazva: hatékony), és azt hiszem, szívesen olvasnék még róla sokat.

És még valami: ha lesz egy szusszanásnyi időm, keresek majd egy szemészt, mert az utóbbi hetekben-hónapokban (alkalmasint a szeptemberi agyrázkódásom óta) úgy érzem, hogy nagyon sokat romlott a szemem. Nem örülök neki. Nem vidám perspektíva, hogy a szövegszerkesztői munkámat úgy végzem a jövőben, hogy fehér bottal ütögetem a billentyűzetet.

Címkék: Könyv, Pszicho

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Vers

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---