Zsiráfok és kalapok
Érdekes látnom, amint a blogom fórummá alakul, méghozzá olyan fórummá, amelyben én nem is szólalok meg feltétlenül. Nem csak úgy, öncélúan érdekes, hanem kifejezetten tanulságos: megfigyelhetem élőben – és kívülállóként – azokat a kommunikációs jelenségeket, amelyekről az utóbbi időben olvastam/olvasok. Konkrétan: megfigyelhetem, hogy miként is működik a gyakorlatban az, amit nem hatékony kommunikáció néven lehetne nevezni.
A J'accuse...! c. posztomhoz írt kommentekben a felvonulás kapcsán két melegmozgalmár kétféle véleménye feszül egymásnak, a közeledés legkisebb jele nélkül. Ismerem mindkettőjüket évek óta, mindkettővel folytattam vérre menő vitákat, és – lehet ezt nálam pozitívan fejlődésnek, negatívan következetlenségnek tekinteni – különböző helyzetekben mindkettejük álláspontja mellett és ellen is érveltem már.
Két kommunikációs módszer van, amellyel az elmúlt évben ismerkedtem meg. Az egyikről már írtam korábban: ez a Marshall B. Rosenberg által jegyzett EMK (erőszakmentes kommunikáció), más néven zsiráfnyelv. Ezt egy éve gyakorlom is, amikor tudom, és nagyon sok konfliktus kezelésében volt már a segítségemre, amelyeket a korábbi stragéiákat követve bebuktam volna. A másikkal voltaképpen csak most ismerkedem: ez Edward de Bono Hat Gondolkodó Kalap nevű módszere.
Nem tudok itt és ilyen terjedelemben módszerismertetőt tartani, a fent hivatkozott kommentek azonban gyönyörű kincsesstárát képezik azoknak azon – hatékonynak jóindulattal sem nevezhető – kommunikációs formáknak, amelyeket e két módszer valamelyikével, avagy a kettővel együtt ki lehet küszöbölni. Gyorsan szeretném megjegyezni: a két említett kommentelőt eszem ágában sincs kipécézni vagy cikizni (ellenkezőleg: hálás vagyok mindkettejüknek a közreadott szempontjaikért); ha általuk elkövetett kommunikációs hibákról beszélek, akkor azt nem abból a pozícióból teszem, hogy én e hibákat nem szoktam elkövetni. Csak éppen – amint azt már írtam – most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy én magam kívülálló szemtanúként látok egy vitát, amelyben mások követik el ugyanazon hibákat, amelyeket máskor én szoktam (csak akkor, érintett félként, nem veszem észre).
Az EMK egyik alapelve: mindig a tényekre reagálni. Vagyis a kommunikációból eliminálunk minden ítélkezést, minősítést. Lehet, hogy valaki egy önfejű pöcs, de ha azt szeretném, hogy megváltozzon, akkor a legbiztosabb módszer, hogy a változást ne érjem el, ha közlöm vele: „Figyelj, az a baj, hogy te egy önfejű pöcs vagy.” És nagyon fontos: a kommunikáció ugyanolyan erőszakos amrad akkor is, ha a pöcs szót kihagyom. Bárkinek bármilyen minősítése („Te ... vagy”) csak azt éri el, hogy a másik azt érezze: nincs elfogadva. Nem a véleménye, hanem ő maga. Ez akkor is igaz, ha a három pont helyére pozitív jelző (okos, szép, tisztességes, csodálatos stb.) kerül: a másik személyén azzal is erőszakot teszek, ha pozitívan minősítem őt, pusztán a minősítés ténye által. Azzal is azt fejezem ki, hogy a neki szóló elfogadásom nem neki szól, hanem egyes (számomra szimpatikus) tulajdonságoknak, amelyeket valamiért neki tulajdonítok.
Ugyancsak az EMK szempontja, hogy az embereket nem a jóság és rosszaság dimenziójában osztályozza, hanem nem osztályozza őket. Az EMK emberképe szerint minden embernek szükségletei vannak, és ha ezek a szükségletei kielégülnek, pozitív érzelmeket él meg, ha nem, akkor meg negatívakat. A vitapartnerem (aki pávatollal a fenekében vonaglik végig az utcán vagy ellenkezőleg: ragaszkodna az öltöny-nyakkendős melegfelvonuláshoz) az EMK megközelítésében nem egy csökött agyú, agresszív kis geciláda – hanem egy olyan ember, akinek ugyanúgy szükségletei vannak, mint nekem, csak az ő szükségletei épp mások, mint az enyémek. Nem jobbak és nem rosszabbak: mások. Az EMK abban segít, hogy önmagunk és a másik ember valódi szükségleteit megismerjük – enélkül szinte ontológiai lehetetlenség bármilyen eredmény. Ha viszont elfogadjuk axiómaként, hogy a másik ember szükséglete és a hozzá kapcsolódó érzése ugyanolyan „jogos”, mint a sajátom, akkor legalább az elvi lehetőségét biztosítottam annak, hogy közös erőfeszítéssel megtaláljunk egy olyan megoldást, amely mindkettőnk számára elfogadható. Tehát még egyszer: ez nem az elvtelen kompromisszum és önfeladás útja, hanem az igények nagyon is konzekvens érvényesítése – csak épp nem a másik (lelki, intellektuális vagy fizikai) lesöprésével, hanem szem előtt tartva őt is.
Mindebből az is kiderül, hogy az EMK (szemben azzal, ahogy fentebb neveztem) elsősorban nem módszer (bár az is), hanem ember- és világkép.
A Hat Gondolkodó Kalap ezzel szemben csak módszer. Kifejezetten mesterkélt, abszolút (és szándékosan) természetellenes módszer – de nagyon hatékony. A referenciái között ismert világvállalatok szerepelnek, olyan adatokkal, hogy a módszer alkalmazásával a korábbi egésznapos értekezletek helyett negyedórás megbeszélés elég a döntéshozatalhoz stb.
A módszer lényege a párhuzamos gondolkodás – szemben a vitatkozással. Mit is jelent ez?
Nagyon kevés olyan igazsággal van dolgunk vitáink során, mint hogy „2×2=4”. Az esetek többségében különböző érveket, értékrendeket, szempontokat, premisszákat ütköztetünk – többnyire teljes zűrzavarban. A módszer alapja az a korántsem új felismerés, hogy egy seggel egyszerre csak egy lovat lehet megülni. Aki épp lelkesedik egy ötletért, nem nyitott ugyanabban a pillanatban alternatív ötletekre. Akit aggaszt az, hogy egy más által mondott megoldási javaslat szerinte ilyen és ilyen ártalmas hatást fog kifejteni, az ugyanabban a pillanatban nem tud elgondolkodni a kérdéses megoldás esetleges előnyeiről. Aki épp meta-szinten igyekszik eligazodni, hogy most épp hol is tart a vita vagy megbeszélés, az ugyanabban a pillanatban nem tud mit kezdeni a témát érintő új, konkrét információk áradatával.
Edward de Bono a következő képpel mutatja be a problémát: négyen nézik egy ház négy különböző oldalát. Egyszerre mindegyikük csak az egyik oldalt látja, és noha ugyanazon házról beszélnek, mégsem tudnak dűlőre jutni, mert amiről a másik ember beszél, az nincs a figyelmük fókuszában. Ha körbe is járják a házat, az sem változtat a helyzeten, mert mire a vitapartner az én pozíciómból kezdi szemlélni, addigra én már máshonnan nézem. A Hat Kalap módszer pofonegyszerű: mind a négy ember gyűljön össze a ház egyik oldalán, így ugyanabban a pillanatban mind a négyen ugyanazt látják. Aztán közösen együtt sétálják körbe a házat. Így mindegyik szempont érvényesülhet, de egymás mellett elbeszélés helyett hatékonyan.
A hat színes kalap az emberi agy hat tevékenységét szimbolizálja. Azért van szükség a szimbólumok használatára, mert egyszerűbbé teszi az üzemmódok ki- és bekapcsolását. Annak a mondatnak az égvilágon semmi hatékonysága nincs, ha azt mondom valakinek: „Ne legyél már olyan negatív, nézd a dolgok előnyös oldalát!” Ezt egyszerűen nem lehet így megvalósítani. Ha azonban azt mondom: „OK, ezek korrekt fekete kalapos észrevételek voltak. Most azonban vegyük fel egy kicsit a sárga kalapunkat, és nézzük meg úgy a kérdést!” – akkor ezzel már lehet mit kezdeni. Ugye, hogy valóban mesterkélt ez a fogalmazásmód? Pont ez a lényeg! Hogy a spontán közlésfolyam helyett a kommunikációban részt vevő összes félnek az összes szempontja szépen, egyenként rákerülhessen a közös mentális térképre – és ha minden össze lett rakva, akkor közösen lehessen megtalálni az optimális (vagyis a leghetőségek szerinti legjobb – nem feltétlenül az ideális) megoldást. Ugyanis ezzel a módszerrel a kommunikáció már nem vita, hanem a megoldás közös keresése.
A hat kalap pedig a következő:
[...]
Hmm... Azt hiszem, elég hosszú ez a poszt már így is. Le fogom írni a hat kalapot, de egy önálló bejegyzésben.
És még egyszer szeretném hangsúlyozni azt, ami – remélem – kiderült: Ádám és Csaktom vitáját nem öncélúan, nem személyeskedve emeltem ki a kontextusából, hanem illusztráció gyanánt. Számomra roppant tanulságos volt ugyanis.
Címkék: EMK, Kommunikáció