Éjszaka mintegy három órát aludtam, ennek jelentős része egy olyan álomsorozat volt, aminek az egyik legkevésbé nyomasztó részében Tomi is, én is ejtőernyő nélkül ugrottunk ki egy repülőgéből, menekülve egy természetfeltti erővel bíró pszichopata gyilkos elől. A többi talán mellékes is.

Nem gondoltam, hogy az alábbi vers mostanában előkeveredik a múltból. Több mint húsz éve írtam. Akkoriban túl sok Jungot olvastam, ez lehetett az (egyik) oka a megszületésének. Az előkeveredésének pedig feltehetőleg az, hogy túl sok volt az este látott Sarah kulcsa című film. Amit szívem szerint megnézetnék mindenkivel, aki azt hiszi, hogy semmi köze a holokauszthoz, merthogy az a múlthoz tartozik, és ő személy szerint nem érintett benne.

Ne csak én álmodjak ilyeneket.

Egy nemlétező Dalí-kép alá Ne higgy az őrült éjszakának, ha kéjes vigyorral rád borítja az álmok fojtó planetáriumát! Görnyedten, végenincs barlangok során kutatsz málló őssziklák szűz porában elhullott szerelmek nyomai után. Sarkadban bárgyú, vérszomjas gigásszal, menekülvén templomtól templomig, foszló múltadból jövőd mozaikját próbálják kirakni kapkodó ujjaid, de – Isten tudja, ha tudja, miért – nem áll össze se kép, se keret az egyformán szürke kövecsek tömegéből. Vak harang döngi ítéletedet: te vagy az ostya, bor, s az oltár. Tisztátalanná szenteli hangja a perceket, mikor költő voltál. Vicsorgó szörnyek ölelnek lágyan... Másnap éjfélig késik a reggel. Ne higgy az őrült éjszakának – várd, ha győzöd, míg felmentést csörren a szívedben őrzött, ócska vekker!

Címkék: Kisebbség, Politika, Pszicho, Történelem, Vers

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

„Unalmas, semmilyen. Nincs hozzá mese” – írtam bő egy éve születésnapom alkalmából a 43-as számról. Nos, az élet, a világmindenség meg minden gondoskodott róla, hogy legyen hozzá mese. Májustól szeptemberig titkoltam a nagyobb közönség előtt, de aztán coming outoltam egy júniusban írt verssel, mert rájöttem, hogy semmi rejtegetnivalóm nincs. Nem bűncselekményről vagy szégyenletes perverzióról van szó, csupán egy egyszerű rákról.

2012 nyarán egy hetet feküdtem valami nyavalyával, amire a borzalmas hasgörcsök miatt kihívott ügyeletes orvos azt írta a kórlapra, hogy „vírusos bélgyulladás”. Ez megnyugtató volt: a vírust ki lehet feküdni, lehet diétázni, bélflóra-regeneráló izéket fogyasztani, meg hasonlók. A felépülésem után hetekig nem is volt semmi gond, mígnem újra elkapott a hasgörcs. Aztán egy-két hét múlva megint. Aránylag rendszeressé vált, hogy egy-másfél napra ledönt a lábamról a fájdalom, minekutána nemcsak a pocim sajgott „egy kicsit”, hanem annyira elgyengültem a kínlódástól, hogy alig álltam a lábamon. Nem is álltam: feküdtem, és volt, hogy az utolsó pillanatban mondtam le a klienseket. Egy ízben félbe is kellett szakítani egy terápiás ülést, mert nem bírtam tovább a fájdalmat.

Ősszel szóltam a háziorvosnak, hogy hát izé. Írt fel béltisztító gyógyszert, ami nem használt ugyan, de legalább nem is olcsó. Aztán ezt a kört lefutottuk még egyszer vagy kétszer, mígnem február első napjaiban végre megkaptam a beutalót a gasztroenterológiára. Át is slattyogtam a kórházba, hogy kérjek időpontot. Nem vizsgálatra – csupán első megbeszélésre. Először májusra akartak adni, de aztán szomorú kiskutyaszemekkel néztem a nővérre. Ő ugyan elsőre azt mondta, hogy nem tud mit csinálni, mert a háziorvos semmi olyasmit nem írt, hogy sürgős volna a dolog, de győzött a kiskutyaszem, és március végére kaptam időpontot.

El is érkezett a nap. A doktornőnek elsoroltam a tüneteimet, ő pedig annak rendje s módja szerint előírta a gyomortükrözést, a hasi ultrahangot és a vastagbéltükrözést. Történetesen az első két vizsgálatot meg is verseltem. Fordított szereposztás címen írtam meg a gyomortükrözéses élményeimet, a hasi ultrahang után pedig a frappáns című Hasi ultrahang után született. Utóbbi utolsó sora már meglehetősen spoileresre sikerült, bár ezt akkor még nem tudtam: „Ne ölj még meg, öt centi bél!”

Az ultrahang által kimutatott 5 cm-es bélfal-vastagodás a vastagbél leszálló ágában ugyan akármi is lehetett, mindenesetre nem örültem neki. Őszintén szólva legfeljebb vastagbélgyulladásra tippeltem, de hát az sem igazán buli. Ám az elsőfokú ítéletre egy hetet még várnom kellett.

Május 6-án dugtak seggbe az e célra rendszeresített instrumentummal. Sokra nem emlékszem, ugyanis – kérésemre – mélyaltatásban zajlott a vizsgálat. Aztán magamhoz tértem egy kórteremben. Az orvosnő berobogott, és futtában közölte, hogy nem tudták teljesen végigtolni a belemen a műszert, mert úgy fél méter után elakadt egy szövetszaporulatban. Igen, mondta aggódó kérdésünkre (Tomi ott volt mellettem), daganatról van szó. Ja, és hogyne: szinte biztos, hogy rosszindulatú. Magyarul rák. Úgyhogy majd műteni kell – tessék, itt a beutaló a CT-re, és másfél hét múlva menjek vissza a szövettani eredményéért.

Na, ez az a másfél hét, amit nem kívánok senkinek.

Az, hogy „rák”, borzasztó tág fogalom. Másfél hét alatt az ember mindent megtudhat róla az internetről, amiről azt remélte, hogy soha nem lesz rá szüksége, és amiről utóbb be is bizonyosodik, hogy jobb róla nem tudni. Egymásra tromfoló és egymásnak ellentmondó – egyenként halálbiztos – információk, tapasztalatok, „nagynénémmel az történt, hogy...” jellegű történetek ezerszámra. Ha érintettként mindezt elolvasod, szíved szerint azonnal megrendelnél egy nagyobbfajta hadsereg tízévi ellátására elegendő csodaszert, amitől egész biztos, hogy meggyógyulsz, plusz valami akciós koporsót, hiszen világos, hogy a napjaid meg vannak számlálva...

Sírás; A, B és C forgatókönyvek felvázolása; még sírás; titkolózás; megosztás a kiválasztottakkal; szembesülés azzal, hogy vajmi kevés ember az, akitől valódi empátiát lehet kapni (jó tanácsot persze annál többet), aztán még sírás, és persze Xanax meg altató, hogy viselhető legyen mind a nappal, mind az éjszaka.

Másfél hét múlva a szövettani és a CT által jogerőre emelt ítélet kimondta: vastagbélrák. Aznap megkaptam az időpontot a sebészhez, aki – szerencsémre – egy nagyon jó nevű szakember, és akit teljesen más vonalon amúgy is ajánlottak. Merthogy, el ne felejtsem, világos volt, hogy ezt a dögöt ki kell onnan szedni, mielőtt elevenen felfalna.

...Ahhoz képest, hogy az első, tavaly nyári hasgörcstől mintegy tíz hónap telt el a diagnózisig, ettől kezdve aránylag felgyorsultak az események. Május 6-án találták meg bennem az állatkát, és május 29-én már ki is kapták onnan egy rutinműtéttel, amely „maximum másfél óra lehet” – ezt a tanár úr személyesen mondta nekem.

Nettó három és fél, bruttó öt óra lett belőle. Kiszedtek egy jókora férfiökölnyi daganatot a szigmabélből, valamint megkurtítottak 40 centi vastagbéllel. A hasamon most egy 31 cm hosszú heg van – de legalább a sztómát megúsztam. Magyarul: a belemet nem kellett kivarrni, sem véglegesen, sem ideiglenesen. Ezt persze előre nem lehetett tudni, mint ahogy azt sem, hogy sikerül-e annak rendje s módja szerint eltávolítani a daganatot.

„Kivették? Nincs sztóma? Biztos, hogy kivették? Orvos mondta? Tényleg nincs sztóma?” – az altatásból ébredve, félbódult állapotban ezeket a kérdéseket kb. ötvenszer tettem fel tíz perc leforgása alatt. A félbódult állapot még négy napig tartott: addig adagolták a gerincembe vezetett csövön át a morfiumot, hogy egyáltalán el tudjam viselni azt a tényt, hogy élek.

El tudtam, de nem volt könnyű. Szuperhősként ünnepeltem magam, amikor először tudtam az oldalamra fordulni; arról nem is szólva, amikor önállóan meg tudtam tenni az ágy mentén másfél lépést. Ezt még úgy, hogy lógott az orromból a gyomorszonda, a pöcsömből a katéter, az oldalamból meg a drain-cső. Aztán jött az, amit korábban tőlem fényévnyi távolságra lévő emberektől láttam: a ruha alól kilógó véres zacskóval jártam a folyosót, tolva magam előtt az infúziós állványt. A közhelyes „ez csak mással történhet meg” sablon minősített esete – epic fail.

Nyolc nap után engedtek haza, rá bő egy hétre szedték ki a varratokat. Június 18-án már dolgoztam, és dolgozom azóta is teljes gőzzel. Nagy dilemma volt, hogy a klienseimnek elmondjam-e, miért estem ki a munkából csaknem egy hónapra. Azt a tanácsot kaptam, hogy ne mondjam el: az emberek félnek a ráktól, és egyébként is: ki akarna egy olyan terapeutával dolgozni, aki saját maga nem tudott kikerülni egy daganatot?

Nem fogadtam meg a tanácsot: a kongruenciát választottam, és elmondtam. Bevállalva: ha valaki emiatt akar kiszállni a közös munkából, ám tegye. Senki nem szállt ki.

Időközben megtörtént a tetemre hívás: megjelentem a sok főt számláló onkológiai bizottság előtt, amely nem tudta nélkülözni a nőgyógyász szakorvost sem; a bizottsági véleményen az ő aláírása is ott díszeleg. Az ítélet: adjuváns kemoterápia, ami azt jelenti, hogy a műtétet követően adják, biztos, ami biztos: azért, hogy megakadályozzák az áttétek kialakulását. A protokoll 12 alkalmat jelent, kéthetes időközökben, alkalmanként egy komplett hétvége, péntek reggeltől vasárnap délelőttig. Az első két alkalmat még bentlakással abszolváltam, a harmadikat már úgy, hogy hazajöhettem, a nyakamban hordott pumpából a karomba kötött slaggal, amiből előírásszerűen baromi lassan csöpög belém a méreg. Merthogy a kemoterápia nem orvosság, hanem méreg: az a feladata, hogy kinyírja a gyorsan osztódó sejteket – mint például a rákos sejteket. Meg ami még adódik a szervezetben.

Szerencsémre az a protokoll, amit én kapok, aránylag irgalmas mellékhatások tekintetében: megvan a hajam, hányinger alig van, és ha van is, kapok rá külön gyógyszert. A karom mondjuk ronda a kezelés után még jó ideig, mert a méreg kinyírja a vénákat. Nagy cucc. Kedves tőlem, hogy egyáltalán élek. A daganat jó ideje nőtt bennem, és meglehetősen rusnya stádiumban volt már.

Ezzel együtt a kontrollvizsgálatok szerint sem áttét, sem kiújulás nem áll fönn. A kemó a tervek szerint december közepéig tart. Azt, hogy meggyógyultam, elvileg a diagnózis után öt évvel lehet kijelenteni. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy nem ebben a betegségben fogok meghalni. (Ha ez ügyben újratervezés történne, időben szólok.)

Elébe menve a kérdéseknek: köszönöm, jól vagyok. Tényleg. Kicsit tán fáradékonyabb – ennyi még belefér a ronda kar mellé. De amúgy élek és virulok. A bevitt disznómennyiséget csökkentettem, a bevitt tömény szesz mennyiségét pedig átmenetileg nullára redukáltam. Orvosi javaslatra ugyanezen mennyiséget szedek a mindenféle csodaszerekből is: nullát. Na jó: a Béres-cseppet azért tolom naponta kétszer. Valamint szúrom magam mindennap a véralvadásgátlóval. Egyrészt, hogy elejét vegyük a trombózisnak, másrészt ez a cucc állítólag jó az áttétképződés gátlására. Úgyhogy az eredetileg a műtét után három hétig előirányzott injekció eltart a kezelés végéig.

Ahogy jeleztem: a gyógyulás kikiáltásával várok még jó négy és fél évet. Azonban ezúton közlöm, hogy nem vagyok rákos. Voltam, de kivették, és nem vagyok. Jelenleg tehát egészségesnek mondhatom – és mondom – magam, leszámítva az épp múlófélben lévő náthámat. Jobbulást tehát ne kívánjon senki – nincs miért. Legfeljebb tartósan jó egészséget: ez valódi jó kívánság, és mindenkinek mindenkor adekvát.

És persze újra elkezdtem terápiába járni, mert úgy gondolom, hogy a daganatnövesztés nem okvetlenül a legjobb megküzdési stratégia az életből ránk zúduló nehézségekre. Úgy hiszem, tudok ennél jobbat is – de azért e téren elkél a segítség.

Lett tehát mese a 43-as számhoz. Holnap pedig, a 44. születésnapomon épp folyamatban lesz a kezelés – szám szerint a nyolcadik a tizenkettőből. Sajnálatos személyiségvonásom, hogy a „44”-ről nem tudok nem 1944-re és a holokausztra asszociálni. Ez van. A kormány jelenleg többek között azon fáradozik, hogy visszaállítsa a Kossuth tér 44-es arculatát. Ennek jegyében József Attilát leköltöztették a Duna-partra, egész közel a Cipők emlékművéhez. Őszintén remélem, hogy az én 44-es arculatom ennél szebb, jobb és emberibb lesz.

Dolgozom rajta.

Címkék: Életkor, Pszicho, Szomatik

Eddig 19 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---