Tomi részéről az elmúlt félév egy szuperbrutál vizsgaidőszak, az én részemről egy meglehetősen éles kanyarral vett termékszerkezet-váltás (lásd itt, itt és itt) jegyében telt. Úgyhogy nagyon ránk fér már, hogy jövő hét végén irgalmatlanul elmenjünk nyaralni. Két hétre, a változatosság kedvéért Badacsonyba.

Ennek a nyaralásnak az előjátéka zajlott most a hétvégén. Bikkfa és Bambi úgy döntöttek, hogy rég látták utoljára Budapestet, úgyhogy feljöttek megnézni, milyen. És ha már itt voltak, csaknem két teljes napot együtt lógtunk velük.

Szombaton állatkerteztünk, ami mindig nagy élmény. A fejét vizes kendővel védő orángutánba és az egész pöttöm babagorillába egyszerűen nem lehet nem beleszeretni. Amikor elnézem őket, illetve magunkat, elfog a rossz érzés: hogy vesszük a bátorságot, hogy a főemlősök közül épp a Homo sapienst pécézzük ki viszonyítási alapnak, és ezeket az állatokat emberszabásúaknak nevezzük?! Jared Diamond meglehetősen jól érvel amellett, hogy a közönséges csimpánz, a törpecsimpánz és az ember rendszertanilag egy kalapban vannak. Sokkal korrektebb volna – ezt már én mondom –, ha a jövőben csimpánzszabásúakról beszélnénk: ideértve természetesen a gibbonokat, az orángutánokat, a gorillákat, a másik két csimpánzfajt, és a harmadik csimpánzt: minket.

Mára ennyit az ökológiai moralizmusról. Az állatkerttel kapcsolatban még feltétlenül szeretném megemlíteni az ottani legnagyobb élményemet: hozzám bújt egy zsiráf! Egy igazi zsiráf! Az arcomhoz! Na jó, a tárgyilagosság megkívánja annak közlését is, hogy Tomi elég sokat dolgozott ezen, hogy srégen mögém állva pont a megfelelő szögben és magasságban nyújtsa fel a tenyerére helyezett zoo-csemegét, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.

Este itthon koktélozás és sültcsirkeszárny-zabálás a fiúkkal; addiktív parti-drogként a botrányosan finom és felháborítóan méregerős sültpaprika-saláta szolgált. Másnap pedig megünnepeltük Uruguay 1830. július 18-án kikiáltott alkotmányát. Nem mintha bármelyikünknek bármi köze lenne Uruguayhoz (túl azon, hogy Bikkfa spanyoltanár, nekem meg nagy könyvélményem volt az 1972-es uruguayi repülőgép-szerencsétlenség krónikája, az Életben maradtak). Ellenben a Malackarajon Tomi talált egy hirdetést, miszerint egy káposztásmegyeri erdőszélen tartott grillpartin uruguayi kaja lesz, egységáron korlátlan zabálással. Ezt nem lehetett kihagyni. És túl azon, hogy az étel tényleg finom volt, kifejezetten meghökkentünk, amikor a kiváló hangulatú bulin úgy mellesleg tájékoztattak bennünket, hogy ez a nap egy uruguayi nemzeti ünnep, a fent megjelölt okból kifolyólag.

Nálunk a nemzeti ünnepek bukott forradalmak gyásznapjai. Arról szólnak, hogy valakik valamikor hősiesen nekiugrottak az oroszlán szájának, a csúnya oroszlán meg – nahát! – széttépte őket. Azon örömködni valóban nem sokat jelent, hogy a történelmünkben valami már megint nem sikerült. Ennek megfelelően nemzeti ünnepeinken a megemlékezés semmi egyéb, mint politikai cirkusz: aktuális pártunk és kormányunk öntömjénezése egyfelől, illetve az édesanyjába való elküldése másfelől. (Ajánlott olvasmány Tóta W. Árpád Egy másik ünnep óhajtása című opusza.)

Tegnap azt láttuk, hogy ezek az emberek simán örülnek az életnek. Nem volt szónoklat, nem volt mély értelmű és áthallásos megemlékezés. Volt helyette vidám zene, volt bélszín és sangria, és igen: elhangzott az uruguayi himnusz is, amire mindenki fölállt. És mivel az ő himnuszuk szabad fordításban sem úgy hangzik, hogy „Jól kibasztak mivélünk, / temessük el magunkat”, a végén zavart torokköszörülés, mocorgás és széktologatás helyett taps volt, aztán folytatódott a buli, ahol mindenki jól érezte magát. Az árban (3000,– Ft/fő) az ételen és az ásványvízen kívül benne volt fél liter sangria is. A többiért (pl. a sörért) fizetni kellett. De amikor valaki odament a pulthoz, hogy esetleg kérne még egy kis sangriát, senkit nem küldtek el, nem mondták, hogy „jó, de ennyibe és ennyibe kerül”. Jutott is, maradt is. Az egész rendezvény egy erdőszéli lakótelep előtti füves területen zajlott. A kérdésre, hogy merre van a vécé, jó hangosan elmondták, hogy jobbra be az épületbe, aztán még jobbra, végig a folyosón, és balra lesz egy nyitott lakásajtó. Volt is. A névtábla alapján az uruguayi Sergio, a séf lakása lehetett: ott állt tárva-nyitva órákon keresztül, őrizetlenül. Szemlátomást senkiben föl sem merült, hogy az interneten meghirdetett, vadidegenek számára rendezett buli résztvevői közül valaki esetleg valamit ellophatna, vagy egyáltalán, indiszkrécióra vetemedhetne. Erős a gyanúm, hogy magyar közegben, magyar mentalitással ugyanez elképzelhetetlen volna.

Ami pedig a kékszakállú hercegnőt illeti, a nevezett vígoperai előadásra az állatkertezés és az uruguayozás közötti éjszakán, pontosabban vasárnap hajnalban került sor. A hőségre való tekintettel nyitott ablaknál aludtunk, amikor is úgy 5 óra tájban a következőre riadtam:

– Anya!

A hang kintről jött, a háztól jó húsz méter távolságból, és a hajnali csöndben kristálytisztán felhallatszott a harmadik emeletig. Egy idő után már nemcsak hallgattam, hanem az ablakhoz menvén néztem is az előadást, amely valahogy így folytatódott:

– Anyaaa! Add ide a kulcsot! Nem érted? Add – ide – a – kulcsot! – A főszereplő anyának a menedzserkosztümbe öltözött, sovány, huszonharminc év körüli lánya volt. Anya – amennyire ebből a távolságból meg tudtam ítélni – jó ötvenes lehetett, és kicsit sem volt sovány, ellenben, ha létezik ilyen, némileg hasonlított az archetipikus anyósra.

– Anya! Add már ide azt a kurva kulcsot! Nem érted? A kurva isten bassza meg, anyaaa!!! – Az előadás számomra e ponton váltott át hangjátékból vizuális élménybe: itt keltem ki az ágyból. – Anya! Anyaaa!!! El ne menj már, bazmeg, anyaaa! Add ide azt a kurva kulcsot, nem hallod?!

Anya erre fogta magát, és elindult a szálloda sarka felé, a lánya utána. A lány azonban nem látta, hogy anya elbújik a sarok mögötti kukák rejtekébe. Ott leguggolt, lehúzta a bugyiját, és diszkréten szart egyet. A lánya közben járt egyet, őt keresvén. Anya végzett, de továbbra is elbújt, hogy a lánya ne vegye észre. Végül megunhatta, mert előjött (közben a bugyiját bedobta a kukába), és folytatódott a fogócska meg a monológ. (Érdekes módon szövege csak a lánynak volt: anya részéről csupán mozdulatszínház volt az egész.)

Időközben apa is megjelent a színen (valószínűleg végzett a recepciónál a kijelentkezéssel), de túl azon, hogy pisált egyet a kerítés mellett, különösebben nem folyt bele kis családja életébe. Azok beszálltak a kocsiba, de nem egyszerre: előbb a lány, és üvöltött az anyjával, hogy mért nem száll be, aztán az anya, ekkor a lány, ha jól értettem, azért üvöltött, hogy mért nem száll ki (és egyébként is, hol van az a kibaszott kulcs). Felváltva ültek az autó különböző ülésein. Amikor történetesen anya ült a volánnál, és nem tudta vagy nem akarta verbális eszközökkel felvenni a versenyt a lányával, megnyomta a dudát. Többször. Jó hosszan.

Fordulat és katarzis nincs; egy idő után csökkent a hangerő, én meg visszafeküdtem, és félálomban még halottam, hogy egy kocsi felberreg, majd szép lassan elindul és elhajt.

Minden bizonnyal meglett a kulcs.

Címkék: Kapcsolatok, Nyaralás, Politika, Sztori, Ünnep, Vendéglátás

---