Le lettem baszva – és ugyanez zsiráful
Le lettem baszva a tankemberes posztomhoz írt utolsó kommentben. (Nem „legutóbbi”, hanem ténylegesen az „utolsó”, mert letiltottam arra a posztra vonatkozóan a további kommentelést. Nem azért, mert kínos, hanem a félreértések elkerülése végett, hogy András szövege valóban beazonosítható legyen. A témához kapcsolódó további hozzászólásokat pl. a jelen poszthoz lehet írni.)
Le lettem baszva: röviden fogalmazva azért, mert
1.) a saját megváltozott szemléletemről beszélek;
2.) eközben továbbra is veszek karácsonyfát;
3.) ahelyett, hogy a kognitív disszonanciámat úgy oldanám fel, hogy képmutató kis gecinek tartom magam, próbálom megérteni a gondolkodásom és viselkedésem dinamikáját.
Sebaj: a „képmutató kis geci” minősítést megkaptam mástól. Sietek hozzátenni, hogy nem ezekkel a szavakkal, hanem igen szofisztikált formában, a kulturált közlésformák határain feltétlenül belül maradva. Az üzenet tartalma azonban egyértelmű: mivel személyes életvezetésem konkrét (és András által nyilván részleteiben ismert) gyakorlata nem illeszkedik hézagmentesen az általam nyíltan képviselt értékrendhez, egy merő hazugság az, amit a saját szemléletváltozásomról mondok, teljesen hiteltelen minden e témában írott szavam, és bizonyosan jobban tenném, ha megbasznám a kurva anyámat, mert azzal legalább nem téveszteném meg a környezetemben levő embereket.
A tárgyalt bejegyzéssel kapcsolatban voltaképpen csak egy kérdés borzolja a tudatomat: miért kavar ez föl valójában? Miért nem tudom egy laza mozdulattal negligálni? Miért érzem magam kegyetlenül rosszul tőle?
Ami a bejegyzés tartalmát illeti, az voltaképpen csak erőteljesebb megfogalmazása a korábbi kommentekben írottaknak, és úgy hiszem, az előző posztomban (Érvényes-e a szemléletváltozás?) választ adtam a felvetett kérdésre. Hogy aztán András mit vetít bele az én szövegembe, azzal küzdjön meg ő, mi közöm hozzá. Vagy hogy az elolvasott szövegből mi esik a vakfoltjára (pl. a fokozatosság, ill. a közösségi interakciók dialektikájában megjelenő változás fogalma), az megint nem az én történetem (megvan nekem a saját vakfoltom, köszönöm szépen).
De miért borulok én ki egy ilyen kommenttől? Talán a legjobb az lenne, ha megpróbálkoznék a zsiráfmegoldással, és – ahogy EMK-ul mondják – „empátiát adnék magamnak”. Mivel rutintalan vagyok ebben, maradok a formális zsiráfnál, és sorra veszem a lépéseket:
1. Megfigyelés: mi történt?
a) Az történt, hogy a blogomban megosztottam a nyilvánossággal egy nagyon mély belső, mondhatni katartikus élményemet (azt, hogy miként köszöntem meg a karácsonyfának a létét). Ezt nemcsak önálló történetként meséltem el, hanem egy összefüggő(nek szánt, általam annak vélt) gondolatrendszer (sokadszori) leírásával. E gondolatrendszert az Izmael c. könyv olvastán tettem magamévá, amely könyv célja – saját szavait idézve – „a világ megmentése”. Én évek óta próbálom terjeszteni ezt a gondolatrendszert szóban és írásban; nem utolsósorban a novemberben (saját költségen) megjelent könyvem jelentős része is erről szólt. Továbbá leírtam egy kognitív disszonanciámat, és az annak feloldására tett kísérletemet.
b) Egy általam (tudtommal) nem ismert, András kereszt- vagy nicknevű valaki a megosztott katartikus élményemre a „hasztalan” jelzőt használta. Emellett azt írta, hogy az, amivel a nevezett kognitív disszonanciát feloldani akarom, semmi más, mint önmagam nyugtatgatása és mentegetőzés. Majd (sok egyéb mellett) hozzátette: „Ha mindenki így mentegeti és nyugtatgatja magát, akkor persze tényleg minden megy tovább a régiben. Lesz egy szép kis önbeteljesítő jóslatunk. És nem mellékesen egy nagyon jó kifogásunk.”
2. Érzés: mit érzek pillanatnyilag?
Pillanatnyilag a következ érzéseket fedezem fel magamban:
a) szomorúság
b) magányosság
c) rémület
d) kétségbeesés
e) elhagyatottság
f) csüggedtség
3. Szükséglet: mire lenne szükségem pillanatnyilag?
Az EMK-ban az érzésekre úgy tekintünk, amelyek önmagunkból fakadnak, a saját szükségleteinkből. Tehát ennek fényében:
a) Szomorú vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy abban a küzdelemben, amelynek eredményeként az inkriminált gondolatokat leírtam, pozitív visszajelzéseket kapjak: elismerést és biztatást.
b) Magányosnak érzem magam, mert olyan társakra lenne szükségem, akikkel meg tudom beszélni ezeket a kérdéseket, akik legalább annyira (vagy mélyebben) átlátják és legalább annyira fontosnak is tartják mindezt, mint én.
c) Meg vagyok rémülve, mert bizonyosságra volna szükségem arra nézve, hogy nem vagyok-e esetleg alapvető tévedésben mind a saját önismeretemre, mind a vitatott problémakörre vonatkozóan.
d) Kétségbe vagyok esve, mert attól tartok, hogy erre a bizonyosságra soha nem teszek szert.
e) Elhagyatottnak érzem magam, mert empátiára lenne szükségem a fentiekkel kapcsolatban, itt és most, hirtelen, ahol vagyok, az irodában.
f) Csüggedt vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy hatékonyan (egyértelműen) át tudjam adni a számomra fontos gondolatokat, és/vagy ennek sikertelensége esetén biztosan megkapjam valahonnan a ténylegesen értő együttérzés szavait (tehát nem a szánakozást, és nem is a másik lehülyézését, mert azt egyedül is el tudom intézni), és semmi jelét nem látom annak, hogy ez a szükségletem kielégüljön.
Azt hiszem, nagyjából ennyi.
4. Kérés
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a zsiráftánc 4. lépését miként kell értelmezni, amikor az ember önmagának ad empátiát. Valahogy így talán: Mit kérek itt és most magamtól? Magyarra fordítva: mit szeretnék most tenni azért, hogy a fentebb taglalt szükségleteimet valamilyen módon kielégítsem? A zsiráfos kérés mindig konkrét, pozitívan fogalmazott, és reálisan teljesíthető.
Két személy kommunikációjában a kérés gyakorta csupán annyi, hogy visszajelzést kérek a másiktól: „Elmondanád, hogy mi van most benned azzal kapcsolatban, amit hallottál tőlem” – Azt hiszem, valami iylesmi az, amire jelenleg futja: rápillantok ismételten a saját érzéseimre, hogy vajon most hogy vagyok, ezek után, hogy kapcsolódtam a saját szükségleteimhez.
Úgy veszem észre, ha önmagamat vizsgálom, hogy a fenti érzések továbbra is megvannak, de a néven nevezésükkel valahogy mintha csökkent volna az intenzitásuk. És emellett – új érzésként – egyfajta elégedettséget is észlelek magamban, ami annak szól, hogy a magam eszközeivel (önelemzés, belső történések szavakba öntése, ill. ezek publikálása) sikerült a nagy, körvonalazatlan borzalomból egy közepes méretű, körvonalazott diszkomfort érzést csinálnom.
Ezzel valószínűleg már elboldogulok. Most már indulhatok haza.
Címkék: EMK, Kommunikáció, Világ+ember, Virtuál
–
Sorskönyv nélkül
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
szerint:
