Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz: „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Birtalan Balázs naplója
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
csütörtök, november 27, 2008
16:45
Megvan
Nagy egy kurva vagyok, ez egy percig sem vitás, mint mindenki, aki szóbűvészetre adja (vagy akinek arra adják, ez más kérdés) a fejét. Ennek ellenére van egy határ, amin túlmenően még én is szemérmes vagyok: bizonyos történések belső megélését nem tudom, vagy legalábbis nem akarom szavakba foglalni. Jelenleg így csupán a tényközlésre szorítkozom:
Hab a tortán (vagy torta a hab alatt, nézőpont kérdése), hogy az én könyvemmel egyidejűleg (sőt egy teherkocsin) került ki a nyomdából Daniel Quinn Izmael-trilógiájának második része, a B története, amelyet (mármint a magyarországi megjelenést) bízvást tekinthetek fogadott gyermekemnek.
A hétvégén pszichodráma volt, két napon keresztül. Szombat este úgy mentem haza, hogy érzelmileg teljesen bevonódtam, holott nem is volt saját játékom, sőt szerepem se sok. Az „érzelmileg teljesen bevonódtam” kifejezés jelen esetben azt jelenti, hogy felszínre tört bennem a gyermek: aki szeretetre éhes, bújni akar, bevackolódni az ölelő kar akolmelegébe. Ehhez képest úgy alakult, hogy az estém jórészt egyedül telt: Tomi későn ért csak haza. Úgyhogy Megasztárt néztem – és mit tesz Isten, az is rátett még egy lapáttal a hangulatomra. Ha valaki nem ismerné a műsort, akkor annak röviden annyit, hogy minden forduló végén kiesik valaki a versenyzők közül, a többiek pedig elbúcsúztatják egy borzalmasan szirupos dallal. Persze az, hogy „borzalmasan szirupos” csupán a reflektáló tudat által kialakított címke. Amikor valaki vértezetlenül áll, csupasz érzelmeivel, a szirup könnyen a nyakába ömlik. A giccsnek nem véletlenül lehet akkora piaca, főleg háborús időkben.
Hányingerrel, torokfájással és köhögéssel feküdtem le, és rengeteg forgolódás után kb. négy órát sikerült aludnom. Közben pörögtek a fejemben a műsorban elhangzott dalok, és valami felszínes lázálom-szerűségben, új és újabb elrendezéssel és castinggal milliószór lejátszottam magamban a búcsúzást, az elválást, az elszakadást. Nem erősségem a kapcsolatok lezárása és a gond nélküli továbblépés képessége, és az elválás puszta gondolata is képes borzalmasan megviselni. Ez pompásan kiderült ebből a se nem alvó, se nem éber lidércnyomásból.
A vasárnapi drámázást aztán végigköhögtem és -öklendeztem. Szerencsére tudom, hogy a heveny szomatikus reakciók igen gyakran velejárói a pszichodrámának, úgyhogy ennek megfelelően úgy döntöttem, hogy dafke végigcsinálom a napot. És úgy hozta a sors, hogy délután játékom is volt.
Az „anyám halála” témát, ha jól számolom, korábban négy alkalommal próbáltam már eladni a csoportnak, de nem voltak rá vevők. Most, ötödszörre sikerült. A játék egészét nem akarom leírni, de két momentumot szeretnék megörökíteni.
Az első részben beállítottam szereplőnek egy nemtommicsodát, aki számos néven jelen volt és van az életemben, és aki állandóan megmondja nekem a tuti frankót. Az egyik neve, ahogy hajdan ismertem, az az, hogy Vallásos Moralizálás. Egy másik neve, ahogy napjainkban jelen van az életemben: Intellektualizálás. Ez egy baromi erős szereplő (a végén, a szerepvisszajelzésben az őt játszó csoporttag elmondta, hogy hihetetlenül izmosnak érezte magát a pozíciójában), és egyik jellegzetessége, hogy előttem áll. Bárhogy fordulok, előttem áll, s következésképpen eltakarja előlem a valóság jó részét. Annak idején ez úgy jelentkezett, hogy gyönyörű, kívánatos vallásos képeket festett a szemem elé, ezzel eltakarva előlem anyámat és apámat. Mára ezt az eszközt már kiütöttem a kezéből, de továbbra is hatékonyan képes megtagadni tőlem az érzelmekhez való hozzáférést.
A játék második része a János Kórházban játszódott, tizennyolc évvel ezelőtt, és a dráma terében megtörtént az, ami a valóságban nem történt meg: odaültem anyám ágya szélére, szembenézve azzal, hogy meg fog halni, és elmondtam neki mindent, amit ezzel kapcsolatban elmondanom kellett, s elfogadtam tőle is mindazt, amit ő mondott.
Ez talán mechanikusnak tűnik, így leírva. De arra, hogy ilyenkor valóban beindulnak a mélyben bizonyos folyamatok, elég ékes bizonyíték számomra, hogy amikor hazamentem, hullafáradt voltam. Este 8-kor lefeküdtem aludni, és reggel 8:30-kor keltem, amikor a mobilom ébresztett. Tomi pedig azt mondta, hogy (tőlem szokatlan módon) egész éjjel beszéltem, motyogtam álmomban.
Utálom az olyan posztokat, amelyekben a blogger rákacsint önmagára, és „megoszt” olyasvalamit az olvasóival, amiről eleve tudható, hogy senki nem fogja megérteni, csak ő maga. Most mégis valami ilyesmit teszek: nem „kénytelen vagyok” tenni, hanem ezt választom. Önmagam számára fontos, hogy nyoma maradjon a történésnek, ugyanakkor más okból kifolyólag „kénytelen vagyok” homályosan fogalmazni. Pontosabban ez is az én választásom, csak éppen nem vidám és felszabadult választás.
A konkrét (le nem írt) sztroint túlmenően viszont nagyon foglalkoztat az ún. csoporttitok fogalma, ill. annak határai. Aki nem ismeri a kifejezést, annak röviden annyit, hogy olyan társaságokban, ahol az emberek előre tudott módon, legalább részben azért jönnek össze, hogy ott magukról belső dolgokat megosszanak a többiekel (ilyenek pl. a terápiás csoportok vagy a pszichológiai képzési csoportok), van két alapszabály. Az egyik az, hogy ami konfliktus a csoportban keletkezik, azt ott is kell megoldani. A másik az említett csoporttitok: ami a tudomásunkra jut bárkiről is abban a bizonyos körben, azt „kifelé” tilos elmondani bárkinek is oly módon, hogy abból, akár csak közvetve is, beazonosítható legyen a csoport bármely tagja. A csoporttitok köti az embert a csoport feloszlása után is.
Aktuális morfondírozásom tárgya az, hogy vajon mi az elvileg helyes megoldás akkor, ha valaki olyan módon (tehát nem is elsősorban olyan mértékben!) sérül egy csoportban, hogy sérülése mindenképp külső segítséget igényelne – azonban pont a sérülés jellege teszi lehetetlenné a csoportban való kezelést. Teszem azt, a sérülés implikálta csoporttagságának megszűnését is (azaz autoriter módon kizárták onnan). Ez esetben a fentebb elsőként említett szabály (miszerint a kofliktust hozd be a csoportba, és ott oldd meg, vagy legalábbis ott dolgozz vele) objektív okokból nem követhető. Ez azonban nem hozza magával a második szabálynak (vagyis a csoporttitoknak) az érvénytelenítését. Ez a helyzet, úgy gondolom, az adott rendszer keretei közt maradva megoldhatatlan. Példával illusztrálva: egy elromlott vízvezetékhez lehet telefonon szerelőt hívni; egy elromlott telefonhoz más telefon hiányában nem lehet szerelőt hívni.
Az autonóm döntés ez esetben arra vonatkozik, hogy vagy maradok a rendszer keretei között, és nem oldom meg a problémát, vagy megpróbálom kezelni a problémát, ezt azonban kizárólag a rendszer korlátainak figyelmen kívül hagyásával tehetem: a csoporttitok megsértésével.
A minap egy társaságban az elcseszett nevek kerültek szóba. Vannak egyrészt a defaultban gáz vezetéknevek: gyerekkoromban a házunkban lakott egy Toplák, meg ugye a klasszikus „örvendek, Szép vagyok” stb. Másrészt vannak azok keresztnevek, amelyeket nagyon nehéz vakaródzás nélkül megállni: ilyen egyfelől az Ajándék, másfelől az Ubul – különböző okokból ugyan, de mindegyik plusz nehézségeket generál az életben.
És vannak a zseniális párosítások. Mikorka Kálmánnal és Csege Verával ugyan csak viccben találkoztam, de egy Végh Bélát, ha csak látásból is, de ismertem. Ha az autósok olyan körültekintéssel vezetnének, amilyennel egyes emberek képesek nevet választani gyermeküknek, az utakon kétméterenként állnának a roncsok.
A legszomorúbb (merthogy igaz) történetet azonban most hallottam egy kisfiúról. A családfő vezetékneve Mag volt. A kisfiúról utóbb kiderült, hogy autista. Tessék megtippelni, milyen keresztnevet kapott okos szüleitől!
(...)
Először?
(...)
Másodszor?
(...)
Senki?
OK. A megfejtés: Ányos.
Két napja hallottam, de azóta is fizikai fájdalmat érzek, ha eszembe jut.
Bő egy évtizeddel ezelőtt fogant meg a fejemben az a gondolat, amely szerint a kulcs, mint olyan, tárgyi bizonyíték. Pusztán az, hogy létezik. Hogy voltaképpen minek a bizonyítéka, az változott az idők során. Őseredeti állapotában a megállapításom úgy hangzott, hogy a kulcs létezése tárgyi bizonyíték az áteredő bűn létezésére. Azóta átstrukturáltam a világnézetemet, s ma ehelyett azt mondom: a kulcs létezése tárgyi bizonyíték kultúránk/civilizációnk eredendően hibás működésére.
Mind a régi, mind az új megfogalmazás ugyanarra mutat rá. A kulcs arra való, hogy valamit elzárjunk. Mit? Valamit, amit a sajátunknak nevezünk. Miért zárjuk el? Hogy biztonságban legyen. Kitől vagy mitől legyen biztonságban? Az eső, a földrengés, az egerek vagy az oroszlánok elől? Nyilván nem, hiszen ezek nem kulccsal kizárható tényezők. Attól akarjuk biztonságban tudni a sajátunknak nevezett valamit, akiről feltételezhető, hogy szintén szívesen tudná azt magáénak. A másik embertől. De miért szükséges elzárni valamit? Eltekintve msot attól, hogy a magántulajdon műfaja igen furcsa képződmény az evolúcióban, miért szükséges a magántulajdonunkat megvédeni a másiktól, illetve a védelemnek miért nem elégséges eszköze a szóbeli megállapodás vagy a tulajdoni igény egyszerrű jelzése (pl. kis zászlócskával vagy a védett dolog körbevizelésével)?
Úgy vélem, azért, mert a társadalmunk alapvetően híján van valaminek, s ez a valami: a bizalom. Másképp fogalmazva: társadalmunk működésének hajtómotorja a bizalmatlanság. Mivel az egyik ember nem bízik a másikban, szövetkezik a harmadikkal a másik ellenében, a negyedikkel pedig a harmadik ellenében, de e szövetségeket is szigorú szabályok felállításával köti, amely szabályok megvédik őket egymástól és önmaguktól. E bizalmatlanság generálta szövetségek terebélyesednek aztán országokká és hadseregekké; az egyik hadsereg behatol a másik országba, és az ily módon egymást követő események láncolatát (amely tehát nem más, mint a tulajdonviszonyok erőszakos átrendeződésének, vagyis háborúknak a láncolata) nevezzük ünnepélyesen történelemnek. A világ háborúi (így a világháborúk is) nem a nagypolitikai sakkjátszmákban kezdődnek, hanem az egyes emberekben, akik vagy megbíznak a másikban, vagy sem. Egymásban bízó emberek között a háború gondolata abszurd ötlet. A mi (immár globális) kultúránkban a háború a legkevésbé sem számít abszurd ötletnek; ellenkezőleg, a gazdaság egészét, s így valamennyiünk mindennapjait befolyásoló, alapvető tényező. Gyorsan hozzáteszem: ez kultúránk azon régióira is igaz (pl. Magyarországra), amely adott esetben évtizedek óta mentes a közvetlen háború tapasztalatától.
A tízforintos
Tegnapelőtt este, amint valahonnan hazafelé tartottam, felhívtam Tomit, s ő megkért, hogy amennyiben az utamba akadna egy tejföl-shop, vegyek egy tejfölt a másnapi (azaz tegnapi) hagymaleveshez. Hogy, hogy nem, találtam egy terepszínű kis kis boltocskát a pályaudvar környékén, amely tán a világ kezdete óta ott volt, csak soha eddig nem vettem észre. Bementem, s ha már bementem, tejfölön kívül vettem egy kenyeret, némi felvágottat, meg két Túró Rudit. A végösszeg ezervalahányszázötven forint volt, az időpont este akármennyi. Nyújtok egy tízezrest, mire a boltos bácsi zavarba jön: jaj, nem tud visszaadni, és hova menne ilyenkor váltani. Nincs-e kisebb. Volt. Adtam egy ezrest, összevadásztam a valahányszázat, majd tenyeremre borítottam az aprót, és megolvastam: 40 Ft volt. Na, most mi legyen? Boltos bácsi azt mondja: adjam oda, és a hiányzó tizest majd beviszem legközelebb. Na szép, gondolom, legközelebb, amikor tizeöntéve a környéken lakom, és most járok itt először.
– Rendben – mondtam fennhangon –, és köszönöm a bizalmát. – Ugyan – felelte – ennyi bizalommal lehetünk egymás iránt.
Megbeszéltük, hogy mikor és hogy van nyitva, meg azt is, hogy tíz forintnak voltaképpen a világon semmi jelentősége nincs. Igaz, mesélte, egyszer valakit kisegített 5 db villamosjeggyel, merthogy az illető, úgymond, otthonhagyta a pénztárcáját, és épp siettek be a városba; a nő azt mondta, másnap behozza a pénzt – azóta is hozza. Hát, igen, öt vonaljegy bizony több, mint tíz forint... Minden jót, viszlát, jó éjt...
Kínosan érzékeny vagyok az anyagiakra, úgyhogy hazaérve gyorsan magamhoz vettem némi aprót, gondosan elhelyezve a pénztrácámban egy tízforintost is. Tegnap reggel arra vettem az irányt.
– Jó napot! Ezzel tartoztam tegnapról – nyújtottam át a tizest. – Köszönöm – mondta a boltos bácsi. Elvette, berakta a kasszából, viszlát – viszlát, és kijöttem a boltból. Ennyi történt. Egy teljesen jelentéktelen helyzetben egy ember megbízott a másikban, a másik pedig visszaigazolta, hogy ez jó döntés volt. Valaki másnap beadta a boltba a pár forintot, amivel tartozott. Teljesen hétköznapi történet, a lehető legbanálisabb fajtából. Hírértéke nulla, említeni is fölösleges.
Tudom, igen. Belül mégis csöndesen tombol valami jó érzés.
Van értelme a létemnek ezen a bolygón! Igen, a világnak szüksége van rám!
Semmi frappánsat nem tudok írni. Mindenhol mindenki mindent leírt, elmondott. Az össze- és visszafüggéseket, fehéren, feketén.
Ennek a posztnak egyetlen célja van: felkészülés december végére. Szokásommá lett, hogy év végén mindig írok egy visszatekintő posztot az elmúlt év számomra fontos, általam leblogolt eseményeire. És ez év végén mindenképp szeretnék majd megemlékezni egy mondatban arról, hogy Barack Obamát választották elnökké Amerikában. Mert úgy gondolom, hogy ez fontos dolog.
– idézi a Koránt egy Joe Alex nevű, zseniális amatőr nyomozó, egyszersmind népszerű krimiíró, egy bizonyos Joe Alex álnéven krimiket publikáló lengyel szerző Ahol nincs Tízparncsolat c. bűnügyi regényének első fejezetében. (Ha valaki nem tudja kibogozni, szóljon, segítek.)
Tegnap számtalanszor felcsendült bennem ez a mondat. A teljes hétvége korrektúrázással telt. Az utolsó, az utolsó utáni, valamint az utolsó utáni utáni korrektúrázással. Tördelt szöveg e-mailben ide, átnézés, hibajegyzék e-mailben oda, javítás, újratördelt szöveg e-mailben ide, átnézés... da capo al fine. A „teljes hétvége” kifejezés úgy értendő, hogy a teljes hétvége. Péntek kora délutántól kezdve, folytatva szombaton és vasárnap, mígnem ma, hétfő hajnali 1/4 6 után néhány perccel azt mondtam: Imprimi potest! Azaz: nyomtatható.
Bezuhantam az ágyba, aludtam bő 3 órát, és reggel, amikor tükörbe néztem, végre megtudtam tapasztalatból is, hogy mit jelent az irodalmi szövegekben gyakorta előforduló „karikás szemek” szintagma. Nem szép látvány.
Viszont a könyv a mai napon nyomdába került, és a nyomda válllása alapján még novemberben kész lesz. Az Akadémiai Nyomda csinálja; 320 oldal lesz, kemény kötéssel, védőborítóval. Az ára 2900,– Ft.
Aki érdeklődik az Aszalt szilva naplementekor iránt, az erre a linkre kattintva elolvashatja a könyv új (mármint a nemrég leblogolthoz képest új) fülszövegét, valamint a teljes, részletes tartalomjegyzékét.
Aki még jobban érdeklődik, az kedvezményesen megrendelheti, ill. előjegyezheti a könyvet a Katalizátor Kiadó honlapján keresztül.
(...)
...Úristen, milyen fáradt vagyok. És annyi eszem van, mint egy porcelán kutyának: este 9 van, és itt ülök az irodában; gyakorlatilag csukott szemmel püfölöm a billentyűket, ahelyett, hogy hazamentem volna 6-kor, és időben lefeküdtem volna aludni. De hát ez van: hihetetlen nagy megkönnyebbülés, hogy sínen van a könyv; az eddigi idegeskedés helyét fokozatosan átveszi a jóleső izgatottság – és hát ezt az örömöt mindenképpen meg akartam osztani itt a blogomban, akármilyen kimerült vagyok is.
Hiába: van, amikor az ember éli az életét, és egyszer csak azt veszi észre, hogy fejre állt a lába alatt a Maslow-piramis. Szédítő érzés, meg kell hagyni.