Saját elmondása szerint egyáltalán nem függetlenül a tegnapi posztomtól.

Kagyló Ismerjük a kagyló esetét a gyönggyel. Egy sértő porszem és rengeteg könny kell. Ami bánt, ami keserv, ami fájás egynek, azért mások akár pokolra is mennek. Kitudni, próbával Isten kit miért terhel: a joggal nem lett fölruházva ember. Miként utunkra tán ő is irigykedve néz, mi lepkeröptnyi csak, de gyönyörű, egész.

Címkék: Vers

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Eddig nem említettem, hogy a pszichoterápiás képzéshez kapcsolódó szupervíziós alkalmon megbeszéltem az egyik lánnyal, hogy elmegyek hozzá egy néhány alkalommal, hogy legyen ún. sajátélményem is hipnoterápiából. Dávid ugyanis konzekvensen nem használt nálam hipnózist, én meg használok, és azért nem hátrány, ha az ember saját tapasztalatait is elő tudja hívni, amikor megpróbálja átélni, hogy ugyan, mi is történhet épp a kliensében.

Szóval tegnap este már harmadszor voltam meghemperegni a tudattalan által felhozott képek világában. Nem akarom részletesen leírni, de egy momentum azért fontos. Az ún. hívókép (vagyis amivel indultunk, amit először el kellett képzelnem) egy barlang volt, ami a KIP-ben (Katathym Imaginatív Pszichoterápia) felsőfokú hívóképnek számít. Ez magyarul annyit tesz, hogy marhára nem piskóta, és nagyon észnél kell lenni, hogy kivel alkalmazza az ember.

Ahogy haladtam a barlangban, az összeszűkült körülöttem, és nagyon gyorsan ott találtam magam anyám hasában, magzatként, amint azon szorongok, hogy megszülessek-e vagy nem. (Egyébként 13 napot csúsztam a születéssel az előirányzott naphoz képest.) Aztán következtek a mindenféle hipnózisos, NLP-s időutazások, korregressziók, disszociációk: tegnap egy óra leforgása alatt voltam magzat, voltam 15 éves, voltam 20 és voltam 37 éves is. A fő téma anyám volt, konkrétan anyám halála. Nem azért, mert Tünde akarta így, hanem mert belőlem ez jött elő, de annyira, hogy hipnózis közben még sírtam is egy keveset.

Mondom, a részletek talán annyira nem izgalmasak. Az a momentum, amit ki akartam emelni, egyetlen mondat volt. Amikor a kép átváltott barlangból magzatállapotba, így fogalmaztam:

   – Ott vagyok anyám hasában, mint az a daganat, amelyik később megölte.

A tudatom éber részével erről a – teljesen spontán – képzettársításról már ott, transzban is éreztem, hogy kicsit gáz. Utólag, amikor Tünde visszaidézte, akkor már úgy éreztem, nagyon gáz. És eszembe jutott egy másik megfogalmazás, egy régi-régi mondat, amely szinte közhelyszerűen részévé vált a családi legendáriumnak, s így (kisgyerek koromtól kezdve) beépült a tudatomba és a tudattalanomba is. Anyai nagyanyámtól származik ez a mondat, és tényleg milliószot hallottam tőle, vettem át, és mondtam később másoknak magam is.

Két dolgot kell tudni hozzá: egyrészt anyámnak gyermekbénulása volt, és kicsi korától kezdve angyon sokat volt kórházban, rengeteg korrekciós orthopédiai műtéten esett át. Másrészt császárral születtem, meglehetősen elbaszott körülmények között: anyámnak rossz helyre adták be a helyi érzéstelenítőt, úgyhogy mindent érzett. Nagyanyám ominózus mondata pedig – amelyet fűnek-fának mondott, ha arról kellett beszélni, milyen sanyarú is az élet, és amelynek a valós súlyára tegnap estig soha nem reflektáltam – így hangzott:

   – Bogárkának – ez anyám – tizenegy műtétje volt; Balázs volt a tizenkettedik.

Utólagos perspektívában (vagyis a tegnap a tudattalan mélyéről feltörő másik mondat fényében) mit is jelenthetett ez a teátrális kijelentés egy négy-öt éves kiskölyök számára? Csupán annyit, hogy a puszta létével megölte/meg fogja ölni a saját anyját.

Jó kis útravaló ez az élethez.

Címkék: Pszicho

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tegnap este ismeretlen okból kézbe vettem Umberto Eco Öt írás az erkölcsről c. könyvecskéjét, és elolvastam a fenti c. esszét, amely valójában egy 1995-ben, Amerikában elhangzott előadásának anyaga.

Eco többek között abból a kérdésből indul ki, hogy amikor az amerikai rendőr rászól valakire, hogy az illető ne ott dohányozzon, ahol dohányzik, akkor miért a „fasiszta disznó” kifejezéssel illetik, miért nem nevezik pl. „náci disznó”-nak vagy „falangista disznó”-nak. És arra jut, hogy amíg a XX. sz. egyes diktatúrái (pl. a nácizmus, sztálinizmus) valóban mind egyes diktatúrák, addig az olasz fasizmus, amely mindezen totalitárius rendszerek ősmintájául szolgálhatott, ezeknél sokkal általánosabb jelenség – pontosan azért, mert nem volt mögötte erős ideológiai vagy filozófiai alap (ahogy a hitlerizmus mögött pl. ott volt a Mein Kampf).

Emiatt lehetséges, hogy konkrét politikai rendszertől függetlenül beszélhessünk a fasizmus jelenségéről, s a félreértések elkerülése végett Eco bevezeti az ősfasizmus vagy mindenkori fasizmus fogalmát. Ennek számos jellegzetes vonása van, amelyek közül ha csak egy-kettő is megjelenik valahol, a gondolkodó embernek szagot kell fognia és föl kell ismernie, mivel is áll szemben valójában – ugyanakkor egyes ismérvek el is maradhatnak: attól a jelenség még ugyanúgy fasizmus marad.

„Az ősfasizmus még itt ólálkodik körülötütnk, olykor civi ruhában. Milyen könnyű dolgunk lenne, ha valaki kiállna a világ színe elé, és így szólna: "Újra akarom nyitni Auschwitz kapuit, és azt akarom, hogy ismét feketeingesek masírozzanak Olaszország terein." Ajaj, az élet nem ilyen egyszerű. Az ősfasizmus a legártatlanabb köntösben is visszatérhet. Az a kötelességünk, hogy leleplezzük, és mutatóujjunkkalrábökjü nk minden egyes új formájára – mindennap, a világ minden táján.” – írja Eco.

Az ismérvek Eco szerint a következők:

1. Tradicionalizmus. Az ősfasizmus elemi alapja a – többnyire szinkretista – hagyománykultusz: „mi vagyunk azok, akik birtokában vagyunk az ősi igazságnak”.

2. Antimodernizmus. Ez megnyilvánulhat pl. kapitalizmus-ellenességben, de főképp a felvilágosodás értékrendjének (a Rációnak) elutasításában. Mint ilyen, az ősfasizmus voltaképpen irracionalizmus.

3. Az öncélú cselekvés kultusza, ami az irracionalizmus egyenes következménye. „Gondolkodni férfiatlan... Az értelmiségi világ iránti gyanakvás az ősfasizmus örök tünete.”

4. A kritika elutasítása. „A modern kultúrában a tudományos közösség a véleménykülönbséget eszközként tekinti az ismeretek bővítéséhez. Az ősfasizmus értelmezésében a véleménykülönbség árulás.”

5. A másságtól való félelem. „Az ősfasizmus per definitionem rasszista.”

6. A frusztráció szerepe. „Az ősfasizmus egyéni vagy társadalmi frusztrációból fakad”, és a frusztrált középosztályokat szólítja meg.

7. Idegengyűlölet. A valódi társadalmi identitás hiányát a véletlenül egy országban történő születésből levezetett ideológia, a nacionalizmus kompenzálja, amelyet egyetlen dolog tart össze: az ellenségkép. Az ősfasizmus működéséhez szükségesek az összeesküvés-elméletek, a külső és belső ellenségtől való rettegés.

8. Ambivalens ellenségkép. „A követőknek azt kell érezniük: megalázza őket az ellenség kérkedő gazdagsága és ereje... A követőknek azt is el kell hinniük, hogy le tudják győzni az ellenséget.”

9. Permanens harc. „A pacifizmus cinkosság az ellenséggel.” Ha a mozgalom – a végső ütközet után – elterjed az egész világon, beköszönt az aranykor, az örök béke korszaka. Addig azonban nincs helye megbékélésnek.

10. Elitizmus – a gyengék iránti megvetés. „Minden állampolgár a világ legkitűnőbb népéhez tartozik, a párt tagjai a legjobb állampolgárok, minden állampolgár a párt tagjává válhat... Mivel a csoport (katonai modell szerint) hierarchikusan rendeződött, minden alvezető lenézi az alatta levőket, akik mind megvetik az alárendeltjeiket.”

11. Hőskultusz és halálkultusz. Minden egyes ember életfeladata, hogy hőssé váljék, és ha kell, meghaljon az eszméért.

12. A férfiasság kultusza. A mindennapi életben a hatalomvágy elsődleges megnyilvánulási terepe a szexualitás. Ennek folyománya a nők iránti megvetés „és a nem köznapi szexuális magatartásokkal – az önmegtartóztatástól a homoszexualitásig – szembeni intolerancia.”

13. Kvalitatív populizmus. „Az ősfasizmus az egyénnek mint olya nnak nem juttat jogokat, a "nép"-et pedig kvalitásnak, monolitikus egységnek tekinti, amely a "közakaratot" fejezi ki... Amikor egy politikus kezdi kétségbe vonni a parlament legitimitását, mert az nem képviseli többé a "nép hangját", megcsapja orrunkat az ősfasizmus szaga.”

14.Az „újbeszél”. Az orwelli találmány az ősfasizmus minden megnyilvánulására jellemző: „szegényes szókinccsel és a legelemibb mondattannal dolgozik, hogy korlátozza a komplex és kritikus gondolkodást.”

Ennyi.

Amikor elolvastam, teljesen lenyűgözött, mert az olasz szerző leírását olvasva döbbenetes erővel rajzolódott ki előttem egy hazai politikus alakja, a mögötte felsorakozó szervezettel együtt. Konkrét plakátok jelentek meg lelki szemeim előtt, fülemben konkrét mondatok visszhangoztak...

Ez önmagában lehetne a saját pszichózisom megnyilvánulása. Ugyanakkor a pszichotikus téveseszmék eo ipso nem megoszthatóak. Tomi viszont, amikor esti mese gyanánt elkezdtem neki csak úgy fejből sorolni a fenti jellemzőket, valahol a közepe táján őszinte ámulattal közbeszólt: „ Nahát, ez egytől-egyig ráillik...” – és mondta ugyanazt a nevet.

Elgondolkodtató. Már amennyire kurrens manapság az elgondolkodás mint olyan.

Címkék: Könyv, Politika

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vártunk reménykedve, de végül kiderült: a Szentlélek megtisztító ereje nem vonatkozik polcra, parkettára, járólapra és szőnyegre. Úgyhogy magad, szolga, ha Urad nincsen (készen az ilyesmire): ma takarítottunk. Kb. fél 11-kor ugrottunk neki, és mintegy fél 4-re készen is lettünk. Tomi intézte a külső régiókat (előszoba-konyha-fürdőszoba-erkély), én a szobát. Tomi, ha már konyházott, egyúttal megfőzte (és kirántotta) az ebédet is. Én meg letöröltem a könyvespolcok tömkelegéről az átlagosan másfél milliméter vastag porréteget, aztán pedig úgy, de úgy kiporszívóztam, hogy közben még a villanyóra is lecsapódott. A pormennyiség természetesen elég rossz fényt vet ránk. Nem akarom szépíteni: a takarítás az a tevékenység, aminek az eredményét mindketten végtelenül élvezzük, de aminek az elkezdésétől valami zsigeri gyűlölet fog vissza. Konkrétan portörlésileg ebben szerepe van a könyvek előtt tárolt milliónyi cstresznek és bizbasznak. Ez jelent számtalan mécsestartót, szemcseppet, műanyag krokodilt, szélmalommintás holland porcelántehenet, pár fényképet (anyámról, zsiráflányomról, Balatonaligáról és Szűz Máriáról), továbbá gyertyákat, kavicsokat, csigaházakat, hátvakarót, pipát, Kinder-tojás mütyüröket, valamint vázácskákat, minikönyvecskéket, üvegecskéket és egyebecskéket. Mind megannyi emlék, aminek a 70%-ával az a baj, hogy nem tudjuk, melyikünket kéne emlékeztetni és mire – ettől függetlnül azonban kiváló porfogók. Amikor ki kell venni mögülük egy (tehát egy) könyvet, az nem jelent problémát. Bal kézzel megemelem az adott bizbaszt, jobb kézzel kiveszem a könyvet. Amikor azonban csak ötlet szintjén is fölmerül, hogy az összes cstreszt el kell mozdítani portörlés végett, mi több, magukat a csetreszeket is pormentesíteni kéne valamelyest – arra heteken, gyakorta hónapokon keresztül a legadekvátabb reakció, amit képesek vagyunk produkálni, egy jól artikulált és hangos „Ááááááááá!”.

Most azonban, ad maiorem Dei gloriam, minden csillog-villog, és ez csodálatos érzéssel tölt el. Addig a két és fél napig, amíg aztán a por mindent pontosan ugyanúgy be nem lep, mint ahogy belepett ma fél 11 előtt.

Címkék: Lakás

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Hülye egy helyzet, amikor az ember este 11-kor épp nekiállni szeretkezni a párjával, és csöngetnek. Az éjszakai csöngetés már önmagában stresszfaktor, annak is, aki csak hírből ismeri az ötvenes éveket és a csengőfrászt, de mindez szexszel kombinálva, főleg, hogy még buzi is az ember, azért sok a jóból.

Gatya-póló föl, rohanás ajtót nyitni, ég a ház vagy miafaszvanmá. Az ajtóban K-né állt, a fölöttünk lakó öregasszony, pongyolában. Hogy ez már aztán végképp fölháborító: Azonnal (de azonnal!) tessék abbahagyni a gitározást; éjszaka van, itt a házbanöreg és beteg emberek laknak, hogy képzelem azt, hogy... És mondta, mondta... Amikor levegőt vett, felhívtam a figyelmét arra, hogy a gitárom ott áll a tokjában a sarokban, és történetesen bő két hete a kezemben sem volt. Ő azonban nem foglalkozott olyan bagatell dolgokkal, mint tények: márpedig ő hallotta, hogy gitározom, és azonnal hagyjam abba...

A történet nem friss: mintegy 13 évvel ezelőtti. De sztorinak utólag nem rossz: máig elevenen él bennem az emlék. Így kezdődött az ismeretségem a K. házáspárral. Az asszonnyal aztán nagyjából ennyiben is maradt, de az öreg K. rendszeres látogató volt az emeletünkön. Ha éjjel nem tudott aludni, mert a szomszéd lakásból fölhallatszott a fiatalok dáridója, lejött hálóköntösben, és megveszekedett barom módjára nekiállt ököllel verni az ajtót, hogy csend legyen. Erre persze mindenki más is felriadt, az is, akit a zene amúgy nem zavart volna.

Időnként nekiállt beleütni az orrát a magánéletünkbe, de oly módon, hogy konkrét pletykákat indított útjára arról a szomszédok között, hogy a mi lakásunkba beköltözött egy fiatal házaspár, és ők is fogyasztják a vizet, a többi becsületes lakó kontójára... Máskor a Lacihoz jövő tanítványt kapta el a lépcsőházban, és zaklatta, hogy ki ős és mit akar.

Rendszeresek voltak a csattanások. Néha hangosan ordítottunk egymással a lépcsőházban, bizonnyal nagy gyönyörűségére a többi lakónak. Egyszer írásos útra is terelődött a konfliktus: valamilyen ordas nagy bunkóság után beolvastam neki egy hosszú levélben. Erre ő válaszolt: a válaszában elsősorban arra fókuszált, hogy milyen alapon jövök én ahhoz, hogy kioktassam, hogy ki vagyok én egyáltalán, szemben vele, aki (ezt hosszan ecsetelte) mennyire tanult ember, micsoda fokozattal szerezte meg a nemtommilyen diplomáját, hány egyetemen tanított, és mennyi mindent tett le az asztalra, közös képviselőként is meg amúgy is. Erre én fogtam egy piros tollat, és a levelében kijavítottam a helyesírási hibák tömkelegét – gondoltam, válaszként ennyit küldök vissza. Szerencsére Laci lebeszélt róla.

Ennek is már sok éve. A legutóbbi összecsapás után megfogadtam, hogy többet nem állok vele szóba. Valószínűleg ő is ilyesmi konklúzióra juthatott, mert valahogy mind ritkábban futottunk össze a lépcsőházban: megvártuk, amíg a másik tisztes távolba kerül, hogy lehetőleg köszönni se kelljen.

Mindazonáltal megszoktam. Hozzátartozott a környezethez. Nem tette kellemesebbé, de hozzátartozott. Mumussá vált, akivel lehet jól riogatni egymást, jókat lehet röhögni éjszaka azon, hogy cssss!, halkabban, mert lejön K., és szólni fog, hogy ne énekelj...

Szerdán kikerült a ház homlokzatára a fekete zászló. Ma este belefutottam a gondnok feleségébe, megkérdeztem, ki halt meg. Azt felelte, hogy K. 84 éves volt, beteg volt a gerince, meg kiderült, hogy áttétes rákja is volt.

Furcsa érzés. Valami űr van most bennem, és némi bűntudat.

Sic transit furia mundi.

Cseppet sem fog hiányozni – ugyanakkor nagyon hiányozni fog.

Címkék: Emlék, Halál, Sztori

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Csak leírom. Nem azért, hogy önnön sakál-mivoltommal dicsekedjek, hanem mert feszít.

Dolgozni mentem a minap, és a 3-as metrón ücsörögtem; a tudatom a félálom és a kezemben tartott Hipnózis – a komolyan kíváncsiak számára c. könyv között járt ingajáratban. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy valaki nagy hangon beszél. Körülnéztem: velem srégen szemben egy anyuka ült, mellette a kb. 4–5 éves kislánya. A kislány szopta a hüvelykujját, és amennyire lehet, próbált belebújni a világ elől anyukába: a karjába, vállába, oldalába.

A beszéd forrása azonban nem ők voltak, hanem a kettővel mellettem (tehát anyukával és a kislánnyal csaknem szemben) ülő idős házaspár férfi tagja. Az illető jó 65–70 éves lehetett; farmernadrág volt rajta és kanárisárga orkánkabát.

És jófejkedett. Hangosan és jókedvűen, de valóban úgy, hogy a metrózaj ellenére kiválóan hallható volt, szerintem tőle tíz méterre is, „ugratta” az ismeretlen kislányt. A joviális, geci nagypapát játszó bácsi.

   – Nahát – harsogta –, hogy mekkora lány vagy, és szopod az ujjad! Haha! Hát, így nem fogsz kelleni a fiúknak! Ha majd látják, hogy még mindig cumizol, akkor jól kinevetnek!

A kislány egyre szégyenlősebben bújt el anyuka háta mögé, de azért fél szemel és kínosan mosolyogva szemmel tartotta az öreget. Anyuka is kínosan nevetgélt, és olyanokat mondott félhangosan, hogy „ugyan, hagyja már”; én próbáltam nem odafigyelni, hanem visszatérni a hipnábilitás korrelátumaihoz, de az öreg egyre harsányabb volt:

   – Na, elbújsz?! Mi van, szégyelled magad, hogy ennyi idős létedre cumizol?! Így aztán tényleg nem fognak szeretni a fiúk!

És mondta, mondta, és szemlátomást meg volt győződve róla, hogy halálosan jófej, aki milyen közvetlenül tud kommunikálni a gyerekekkel. Én már majdnem felrobbantam, de nem tudtam, mi a rossebet csinálhatnék. Pontosan láttam magam előtt a majdani felnőtt nőt, aki maga sem tudja, mitől szorong, mitől izzad a tenyere... Felidéződött bennem a saját szorongásaim gyökerének egyik szálában húzódó szomszéd Farkas bácsi, akiből semmi egyébre nem emlékszem, csak arra, hogy volt egy nagy aktatáskája, és ő is vicces bácsi volt: állandóan azzal ijesztgetett, hogy majd elvisz a táskájában.

Az öregúr eközben elhallgatott, és kezdtem fellélegezni, de kiderült, hogy csupán váltott a verbálisról a cselekvéses szintre: előhalászott valamelyik zsebének a mélyéről egy szem negrót, és kihívóan felmutatta a kislánynak, invitálva, hogy jöjjön oda hozzá és vegye el. Ezen a ponton a feleség megkockáztatott némi ellenvélemény-nyilvánítást: – „Hagyd már... Mi vagy te, cukrosbácsi?” –, de az öregúr nem zavartatta magát. Felteszem, soha máskor sem zavartatta magát a feleségétől.

Poén nincs. A Gyöngyösi utcánál leszálltak valamennyien: anyuka és a kislány az egyik ajtón, az öreg házaspár a másikon. Ahogy előttem elhaladt az asszony, félhangosan és teljesen feleslegesen odaszóltam neki ültömből:

   – Ez a gyerek még negyven év múlva is nyögni fogja az ilyen beszólásokat... – Nem reagált, talán nem is hallotta. Az öregúrnak pedig, noha tudtam, hogy senki nem osztott nekm lapot, ennyit szóltam oda: – nagyon nagy kegyetlenség volt, amit művelt, tudja?

Ő sem reagált, valószínűleg ő sem hallotta. Vagy ha hallotta is, nem hiszem, hogy értette. Mondom: maximálisan tisztában vagyok azzal, hogy teljesen fölöslegesen szólaltam meg, s azzal is, hogy e fölösleges megszólalás zsiráfhoz méltatlanul erőszakos és ítélkező volt.

Tisztában vagyok vele. De attól még a rohadt kurva életbe.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Sztori

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kicsit gondban voltam, miről is blogoljak. A keddi saját hipnózisélményemről? Esetleg megint Izmaelről? Arról, hogy a fogyókúrám miatt másfél hónapja vásárolt új nadrágra Laci ma azt mondta, hogy szarul áll rajtam (lötyög)? A metrón ma reggel látott cukrosbácsiról, meg arról, hogy teljesen antizsiráfosan beszóltam neki?

Szerencsére segítségemre jött egy levélíró, aki azzal kezdte sorait, hogy kéri levelének „feltétlen titokban tartását”. Ezt a levelet másolom most be ide teljes terjedelmében, Isten nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.

Kedves Birtalan Balázs! Levelem szigorúan személyes, és semmiképpen sem publikus. Így kérem annak feltétlen titokban tartását. Magam keresztyén vagyok néhány esztendeje. A Semjén Zsolt és Ön között feszülő nézeteltérést illetve ejtenék néhány szót. A Jézus Krisztus Tiltotta minden követőjét attól, hogy a keresztyén erkölcsöket eröltesse. Különösen Tiltott minket attól, hogy ezen erkölcsi törvények közül, amelyek ránk, keresztyénekre vonatkoznak, bármit is a világi törvénykezésbe átültessünk. Azt Tanította: ha van hatalmad, le is mondhatsz róla. A keresztyénség egészében véve szabad választás. Nem helyeslem én sem, ha a homoszexualitást bármi módon korlátozni kívánják, bármiféle törvényt ratifikálva annak korlátozására, hacsak nem lép túl a Jézus Krisztus Tanította korlátokon, aminek fejtegetésébe most nem mennék bele, annak összetett volta és terjedelme miatt. Természetes számomra, hogy az aktív homoszexuálisoknak éppúgy van becsülete és tisztessége, mint azoknak, akik házasságon kívül élnek nemi életet. Ugyanis mindkettő halálos bűn, mert házasságtörés mindkettő. (Az inaktív homoszexualitás pedig nem nagyobb bűn, mint az inaktív heteroszexualitás.) Ugyanakkor egy keresztyén nem lehet sem magyar, sem bolgár, román, palesztin vagy szerb, nem lehet zsidó, arab vagy afrikai, kínai, homoszexuális, Fideszes vagy MSZP-s stb., hanem keresztyén. Ez az, ami megkülönbözteti a többi embertől: Isten Lelke, és a Mindenhatóval való Közvetlen Kapcsolat. Ha valaki keresztyénként mégis politikai párt tagja, sosem helyezheti saját pártja érdekeit semmiben sem a Jézus Krisztus-Adta Törvényi Kötelezettségek és Követelmények elé vagy fölé. Szeretném - a kritika mellett - védelmembe is venni Semjén Zsoltot és a Fidesz politikusait két okból. Ami Semjén Zsoltot illeti, védelmembe venni főképpen azért, mert Benne is Az a Jézus Krisztus Él, mégpedig Tevékenyen, Aki bennünk Vett Lakozást. Ez nem embernek, hanem Istennek volt a Döntése, így eképpen is kell tisztelnünk, mint Isten Döntését. Először is azt kell keresnünk Benne is, ami minket összeköt, nem pedig azokat, amik szétválasztanak, mert Leíratta Jézus, hogy "legyetek békében egymással". Ez a Törvény. A másik ok, ami miatt feltétlenül védelmembe kell vennem a Semjén Zsoltot és a Fideszt, azok a dolgok, amikről a média semmit nem szól, és emiatt az SZDSZ és az MSZP rendkívüli módon vissza is él a helyzettel. Én nyomozással foglalkoztam korábban - most sem ritka -, ami emberölések, robbantásos cselekmények, nemzetközi állami terrorizmus és különféle maffiacselekmények felderítését foglalta magában, minél fogva (részben emiatt) sok mindenhez hozzáfértem: Azok az erők, amiket a Magyar Szocialista Párt és annak vezetője, Gyurcsány Ferenc támogat, illetve amelyektől a megrendeléseket és az elvtársi csókokat átveszi, rendkívül súlyos következményekkel jár és fog járni, és nemcsak Magyarországra. Az MSZP most is olyan szépen össze van gyógyulva az orosz állami terrorizmussal, az FSZB-vel (korábban KGB-nek nevezték), valamint az izraeli központú Moszaddal, hogy meg lehetne róluk formázni egy háromfejű vörös, nagy parázna, titokzatos szörnyeteg szobrát. Amire most gondolok, azok rendkívül súlyos, nemi bűncselekmények keresztyének és nem keresztyének ellen, valamint rendkívül súlyos bűncselekmények a vallásszabadság és ennél sokkal többel szemben. Ezeknek nagyrészben moszkvai és jeruzsálemi háttere és indíttatása van. Mindezek párosulnak azzal az ideológiával és célokkal, amelyek realizálódása nemcsak a keresztyének ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekben, hanem meghatározott territoriális célok érdekében történnek, amelyeknek semmi köze nincsen bármiféle földi, pláne Mennyei Törvényekhez, a Jelenések Könyvéhez és a Sátánhoz viszont annál inkább. Ezen súlyos cselekmények azok, amelyekkel többek között az oroszok és a zsidók szüntelen kilincselve keresik meg a Fideszt és a KDNP-t, hogy támogassa ezeket ilyen és olyan juttatások fejében, amik - mondom mégegyszer - keresztyének és a keresztyénség, tehát Személyesen a Jézus Krisztus ellen irányulnak. Valamennyiünk ellen. Orbán Viktor és Semjén Zsolt megtagadják, így tekintélyes részben, ennek okán pártjuk ugyancsak megtagadják azoknak az állami gaztetteknek a támogatását, amikről most konkrétan szólok. Higgye el, hogy ez nem csekély dolog. Én ismerem a politikai berkeket és közegeket, és tudom, hogy egy politikust irdatlan könnyű levenni a lábáról, megvesztegetni és igazi hóhérként felhasználni az egész bolygó ellen is, ha komolyabb pénz, anyagi javak és/vagy állami háttér a megrendelő/követelő. Ezért fölöttébb értékelnünk kell, hogy a Fidesz és Orbán Viktor nem hajlandó lefeküdni sem az orosz KGB-nek, sem az izraeli Moszadnak ezen vérforraló gaztetteknek a támogatásában. Ha tudja, hogy miket fednek a látszatrendszer mélyebb rétegeiben azok a kifejezések, hogy "villanyszámla" vagy "összegzés", és hallott a fizikai eredményekről, akkor érti, miről beszélek. Kívánom és imádkozom a Jézus Krisztushoz, hogy találja meg a Semjén Zsolttal a közös hangot és a Jézus Krisztusban azt a békességet és testvériséget, amelyet Egyedül Isten Adhat Meg, hogy a keresztyénség közös ügyén fáradozzunk, ne pedig a titokzatos vörös fenevadnak, illetőleg az SZDSZ-nek kimondott keresztyén- és Krisztusgyűlöletéhez és propagandájához asszisztáljunk, miközben akarva és akaratlan is - közöttünk lévő konfliktusok esetén - az MSZP-nek, a KGB-nek és a Moszadnak a történelmi súlyú gaztetteihez nyújtunk segédkezet. Ne ezt tegyük, mert tegyék ezeket az ördögök. Hogy ők ragadjanak bent Babilonban. Mi viszont kövessük Jézust, Aki minket Elhívott Istentől. Atyánknak és a Jézus Krisztusnak legyen örök dicsőség. Szeretettel egy tájékozott keresztyén.

Remélem, a fenti tanulmány mindenkinek lelki és szellemi épülésére szolgált.

Címkék: Kopipészt, Melegség, Politika, Vallás

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Mert         ágyba hozod jégbe hűtve a likőrön átszűrt naplementét mert rámutatok és fölismered a Balatonba hullt zsiráftollat mert magadhoz húzol és mesélsz a piros csíkos hintalóról ha szemöldököm fehéredő szálai közt leszállópályát keres a halál

Címkék: Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az Izmael-oldalon olvastam a múlt héten a Kellemetlen igazság c. dokumentumfilmről. Tegnap aztán megnéztük Tomival a Tabánban. Őszintén szólva Al Gore-ról korábban csak annyit tudtam, hogy egy időben volt az algóré meg az elnökjelölt. Arról fogalmam sem volt, hogy környezetvédelemben utazik.

A filmről a Port.hu-n ez olvasható:

Az emberiség egy ketyegő időzített bombán ücsörög. Ha a Földön dolgozó tudósok túlnyomó többségének igaza van, csak tíz évünk maradt, hogy megakadályozzunk egy óriási katasztrófát, amely egész bolygónk klímarendszerét örvényszerű pusztítássá változtatja, extrém időjárást, árvizet, aszályt, járványokat és halálos hőhullámokat szabadít ránk, nagyobbakat mindennél, amit valaha megtapasztaltunk. Ezt a katasztrófát mi magunk fogjuk előidézni.

Ez a film szenvedélyes és lelkesítő alkotás egy emberről, akinek feltett szándéka, hogy eloszlatja a globális felmelegedést övező mítoszokat és téveszméket, és a megelőzés érdekében tettekre buzdít. Az Egyesült Államok volt alelnöke, Al Gore a 2000-es választási vereségből felocsúdva életét újfent annak szentelte, hogy segítsen a bolygót megmenteni a maradandó változásoktól. Ebben a gondolatébresztő, döbbenetes alkotásban Gore és az ő „utazó globális felmelegedés műsora” vicces, lebilincselő, és kertelés nélkül közölni akarja a felkavaró igazságot a világméretű vészhelyzetről az átlagemberekkel, mielőtt még túl késő lenne.
2005-ben Amerika átélte fennállásának legrosszabb viharos időszakát, akkor úgy tűnt, ez a csúcspont, és Gore kíméletlenül vázolja a szörnyű helyzetet. Ezenközben tanúi lehetünk Gore személyes útjának is: az idealista egyetemista felismeri a közelgő környezeti katasztrófát; az ifjú szenátor szörnyű családi tragédiát él át, és ez megváltoztatja világlátását; a férfi, aki majdnem elnök lett, de ehelyett visszatért élete legfontosabb céljához, és meg van győződve arról, hogy még van idő változtatni a dolgokon. Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy a globális felmelegedést politikai kérdésnek tekintsük: ez a legnagyobb morális kihívás, mellyel globális civilizációnk szembenéz.

Örülök, hogy láttam a filmet: elgondolkodtató. Az „elgondolkodtató” szó azt jelenti, hogy nem csupán bólogatásra késztet, hanem tényleges továbbgondolásra. A tényekkel vitába szállni nem lehet. A tények azonban nem csupán egyféle módon rendszerezhetők.

Al Gore valóban szépítés nélkül mutat rá a tünetekre, és arra is, hogy a tünetek milyen további tüneteket fognak eredményezni záros időn belül. „Gondoljanak arra – mondja anank kapcsán, hogy az Antarktisz és Grönland elolvadó jege miatt Dél-Amerika Ázsia jelentős része víz alá kerülhet –, hogy milyen megterhelést jelent százezer bevándorló. És most képzeljék el ugyanezt százmilliós nagyságrendben...”

Éppen e nem-szépítő hozzáállás miatt visszás tapasztalni, hogy az egész rendszere mindemellett nem lép túl az Elvevő paradigmán. Izmael az egész civilizációt egy pedállal hajtandó, csapkodó szárnyú repülőgéphez hasonlítja, amelyet tízezer éve lelöktek a szikláról, és azóta azt hisszük, hogy repül, holott soha nem repült, hanem (gyorsuló ütemben) zuhan – mert egyszerűen a konstrukció alkalmatlan a repülésre. És minél gyorsabban zuhan, mi annál inkább biztatjuk magunkat, hogy „nem baj, sokszor voltunk már bajban, legfeljebb most egy kicsit gyorsabban kell pedáloznunk”.

Al Gore a filmben a gyorsabb pedálozásra buzdít. És a konkrét javaslatok valóban mind helyénvalóak: lehetőség szerint járjunk gyalog vagy biciklivel, ha nem megy, akkor tömegközlekedéssel, ha nem megy, akkor használjunk kisfogyasztású autót; cseréljük le az izzóinkat energiatakarékos égőkre stb. Amiket nem sorol fel, de úgyis tudja mindenki, szintén jogos: preferáljuk a helyben készült árut (ezzel indirekt módon csökkentve az áruszállítás mértékét és a vele járókörnyezetszennyezést); törekedjünk a szelektív hulladékgyűjtésre; zárjuk el a vízcsapot fogmosás közben stb. Erre mind szükség van.

Az azonban naiv elképzelés, hogy a (mindig is) zuhanó repülőgép mindettől végre szárnyra kap majd. Nem kap. Ezt a repülőgépet nem megmenteni kell, hanem kiszállni belőle. Átszállni egy olyanba, amely összhangban van a természet törvényeivel. Az egyik legmasszívabb tévhit, hogy „a természet a mi oldalunkon áll”. Hát nem. A természet pártatlan, és meglehetősen konzervítív. A törvénymódosító javaslatok biztos, hogy egytől egyig elbuknak. És buknak vele azok is, akik a benyújtással töltik az idejüket.

„A világot nem régi gondolkodásmódú emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ egyáltalán megmenekül, akkor új gondolkodásmódú emberek fogják megmenteni – programok nélkül” – ez a B története konklúziója.

Mindazonáltal, ami a tünetek komolyságát és összefüggéseit illeti, az Al Gore-filmet mindenkinek ajánlom. Arra feltétlenül jó, hogy rámutasson a saját felelősségünkre.

A te felelősségedre. Ha te nem mented meg a Földet, nincs, aki helyetted megmentse.

Címkék: Film, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tegnap Tomival tippelgettünk, hogy milyen kommentekre számíthatok az alant olvasható versre. Ilyeneket sütöttünk ki:

1.) „Ez most miiii?”
2.) „De hát ez nem is rímel!”
3.) „Nem szégyelled magad, Balázs?! Ez Weöres-plágium!”
4.) „Ismerős... Weöreösnek is van valami hasonlója...”
5.) „De buta vagy! Hiszen ez nem is pentameter!”
6.) „Figyelj, tetszik, de dolgozz még rajta, mert így nem pontosan pentameter.”
7.) „Figyelj, tetszik, de adok egy tippet: ha a "bádogos"t és a "vízvezeték-szerelőt" felcseréled, akkor még jobban kijön a ritmus. Jó, mi?”

Címkék: Agymenés, Vers

Eddig 6 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Furcsán szökken a pentameter-sor elő Tóth Gyula vízvezeték-szerelő és bádogos.

Címkék: Vers

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

„Ens, unum, verum, bonum et pulchrum convertuntur.” Vagyis „a lét, az egység, az igazság, a jóság és a szépség egymással felcserélhető fogalmak.” Nagyjából ez az össz tudásom általános metafizikából, de ennél több nem is kell. Anno 1989-ben, amikor elkezdtem még civilként a teológiát, Bolberitz azt mondta, hogy aki ennyit tud, azt átengedi a vizsgán. Mondjuk nagyobb összegben mernék fogadni arra, hogy nem tartotta be az ígéretét; ellenőrizni sajnos nem tudom, mert mire a vizsgák jöttek volna, én már megszöktem a Hittudományi Akadémiáról. (A szemináriumi két évem 1990-ben kezdődött, ettől függetlenül.)

A fenti tétel természetesen nem axióma, hanem hosszas és kurva bonyolult levezetés konklúziója, amit reprodukálni már rég nem vagyok képes. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy ha valaki ezt a mondatot egyszer megértette, akkor az egy életre szóló istenélményt jelenthet számára.

Az egység, igazság, jóság és szépség ún. metafizikai léthatározmányok – vagyis elidegeníthetetlenül hozzátartoznak a léthez. Mindaz, ami létezik, annyiban, amennyiben létezik, az egység, igazság, jóság és szépség hordozója, megjelenítője. Valami csak annyiban lehet összetett, hamis, rossz vagy csúnya, amennyiben nem létezik. Természetesen abszolút módon, a Lét egészét birtokolva csak az abszolút Lét létezik – így a lét, egység, igazság, jóság és szépség felcserélhetősége csak ezen abszolút szinten állítható. A létet csak részlegesen birtokló, egyedi létezők szintjén az egység, igazság, jóság és szépség is csak töredékes. Töredékes – de jelen való; relatív mivoltában az Abszolút lenyomata.

Az egész teremtett világ – mint a lét részleges birtoklója – az Abszolút lenyomata. Az ember pedig, aki a teremtett létezők közül jelenlegi ismereteink szerint a legteljesebb módon birtokolja a létet, egyúttal az egységet, igazságot, jóségot és szépséget is a legnagyobb mértékben hordozza. S e minőségében képes reflektálni magára a létre, és az érzéki szinten megtapasztalt összetettség, hamisság, rosszaság és csúnyaság mögött képes fölfedezni a teremtett (s így a Teremtő) lét egységét, igazságát, jóságát és szépségét.

Tegnap, futás közben e fogalmak közül csupán az egységen gondolkodtam. És azon, hogy az ember képes ugyan nem használni a képességeit (vagyis pl. az egység felismerését a világ létezőinek összetettsége és sokfélesége mögött), de – mivel hogy létezik – nem képes túllépni az egység iránti elemi igényén. Vagyis jószerével két lehetősége van: vagy felismeri a létezők sokfélesége mögött az elemi (metafizikai) egységet, vagy nem ismeri fel, akkor viszont elemi erővel hiányolni fogja. És mivel ügyes és okos az ember, nekiáll átalakítani a környezetét úgy, hogy egységet teremt. Vagyis felszámolja a sokféleséget, uniformizál, egyenszürkére mázol mindent és mindenkit.

Egész kultúránk arra a hol kimondott, hol kimondatlan alapdogmára épül, hogy az életnek létezik egy egyetlen helyes útja. Ezt kell megtalálnia mindenkinek: vagy fölismerni: valláson, prófétákon, filozófián, aszkézisen, etikán keresztül – aztán pedig meg kell valósítani. El kell mondani mindenkinek az Egyetlen Igazságot, meg kell győzni róla, rá kell venni, hogy elfogadja, ha kell, erővel is: a saját érdekében – azért, mert az valóban Igazság és valóban Egyetlen. Ha pedig a másik ember vagy másik csoport vagy másik ország történetesen egy másik „Egyetlen Igazsággal” áll elő, meg kell mérkőzni, akár az életet is föláldozva, mert csak egy maradhat talpon.

Az élet „egyetlen helyes útjának” dogmája indokolja és indokolta a vietnami, afganisztáni vagy iraki háborút, korábban a proletárdiktatúrát, még korábban a nácizmust, még korábban az amerikai indiánok kiirtását, még korábban a boszorkányégetéseket, még korábban a reformációt és az ellenreformációt, még korábban az eretneküldözéseket, még korábban a keresztes hadjáratokat, még korábban a keresztényüldözéseket, még korábban a hellenizálást, még korábban pedig a totalitárius mezőgazdaság rákényszerítését több tízezer másként élő törzsre.

Annak, akinek elhomályosult szeme a létezők sokszínűségében képtelen felismerni a mögöttes, eredendő egységet, annak számára ez a „másként” elviselhetetlen. Elviselhetetlen, ezért a vágyott egység jegyében – logikusan – pusztítandó. Nem lehet „másként”, csak „úgy, ahogy helyes”.

Annak, aki olyan tiszta tekintettel képes nézni a világot, mint teszik azt a napraforgók, vízibolhák, medúzák, tigrisek és rinocéroszok – annak számára indokolatlan, fölösleges és értelme(zhete)tlen az élet „egyetlen helyes útja” nevű fantazmagória. Annak számára a sokféleség, a „másként” nem a vágyott egység ellenlábasa, hanem az egzisztenciálisan megtapasztalt egység hordozója, bizonyítéka és garanciája.

Címkék: Vallás, Világ+ember

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tegnap vacsora közben kicsit szabadjára eresztettem a gondolataimat. E szabadságnak örvendve a gondolatok az „emberi szükségletek” c. témánál kötöttek ki. Nem az összesnél, hanem csak egy néhánynál, némileg random módon szemezgetve a Maslow-piramis (az ún. szükséglethierarchia) különböző szintjeiről. Azon tűnődtem, hogy ezek a bizonyos szükségletek vajon „jogosak”-e: azaz elvárható-e, hogy valamilyen formában megjelenjenek egy egészséges, fejlett személyiségű ember viselkedésében. Továbbgondolva: vajon mi történik akkor, ha valakit frusztráció ér e szükségletek kielégítése terén? Ismét csak: „jogosak”-e (azaz az emberi psziché ökonómiáját tekintve indokolt-e) ha erre úgy reagál, hogy az adott – ki nem elégített – szükséglet jelentőségét elkezdi felülértékelni, és azok az átlagemberénél nagyobb jelentőséggel nyilvánulnak meg az életében?

A töprengésem arra vezetett, hogy mindkét kérdésre igennel feleljek. És hogy milyen szükségletekről is gondolkodtam voltaképpen? A következőkről:

• Az ember igényli, hogy környezete elismerje őt: az identitását, az értékeit, a személyes teljesítményeit.
  
• Az ember igényli, hogy tárgyi környezetéből bizonyos dolgokat birtokolhasson – azaz átélhesse annak biztonságát, hogy az egyéb szükségletei kielégítéséhez szükséges tárgyi feltételek eszközszerűen rendelkezésre állnak.
  
• Az ember igényli a szexualitást.
  
• Ez a szükséglet kicsit összetett. Az ember igényli, hogy szociálisan integrálódjon környezetébe, úgy, hogy tisztában legyen saját helyével, szerepével, és képes legyen a kapcsolatok rendszerében eligazodni. A saját (elvevő) kultúránkban ezen integráció egyik elemi eszköze bizonyos státuszszimbólumok birtoklása. Gyerekkoromban ilyen volt a szagos radír, az emeletes tolltartó vagy a Rotring ceruza: ezek megléte vagy hiánya aránylag egyértelmű indikátora volt az egyes gyerek (és családja!) társadalmi pozíciójának.
  
• Az ember igényli a rendszeres és változatos étkezést.
  
• Az ember igényli, hogy környezete ne csak akkor fogadja őt el, amikor körülötte és benne „minden happy” hanem negatív érzelmeit is adekvát módon kifejezhesse.
  
• Az ember igényli a rendszeres és csorbítatlan pihenést.

Hát ezek. Ismétlem: határozottan úgy gondolom, hogy ezek teljesen egészséges, a saját kultúránkon belül adaptívnak tartható igények. És a psziché egészséges működésének jele, ha e szükségletek ki nem elégülésére a szükséglet jelentőségének felnagyításával reagál. Tehát mi is történik az egyén viselkedésszervezésében a sorozatos és/vagy komoly frusztráció következtében? Az adott szükséglet a szabványosnál fokozottabb mértékben és/vagy gyakorisággal jelenik meg az egyénben. Alkalmasint olyan gyakorisággal és mértékben, hogy elkezd hozzátartozni az egyén ismertetőjegyeinek listájához. Karaktervonássá válik.

És akkor most lássuk, hogy miért is épp ezeket a szükségleteket pécéztem ki! Hogy is hívjuk a mindennapi életben a fent felsorolt szükségletek hiánytüneteként kialakuló karaktervonásokat?

• Az elismerés iránti túlzott igény neve: kevélység.
  
• A birtoklás iránti túlzott igény neve: fösvénység.
  
• A szexualitás iránti túlzott igény neve: bujaság.
  
• A státuszszimbólumok iránti túlzott igény neve: irigység.
  
• Az étkezés iránti túlzott igény neve: torkosság.
  
• Annak neve, amihez a negatív érzelmek kifejezésének tilalma vezet: harag.
  
• A pihenés iránti túlzott igény neve: restség.

Ha ismerősek a fenti kifejezések, az nem véletlen: ez bizony az a lista, amelyet a keresztény etika „a hét főbűn” néven tart számon. A tegnapi töprengésem pedig arra vonatkozott, hogy vajon e kifejezések értelmezhetőek-e akkor is, ha kiirtjuk a mögöttük az évszázadok során felhalmozódott, poshadó moralizálást. Vajon a kevély, fösvény, buja, irigy, torkos, haragvó és rest embertársainkra csak mint „(fő)bűnözőkre” gondolhatunk? Vagy a nehezen viselhető jellemvonások esetelg lefordíthatók autonóm, mindannyiunk által átélt emberi érzésekre és igényekre? Vajon tényleg az-e az egyetlen lehetőségünk, hogy a kevélységet, fösvénységet, bujaságot, irigységet, torkosságot, haragot és restséget oknak tekintjük, e tulajdonságok hordozóit pedig a társadalom rákfenéjének? Avagy esetleg lehetséges egy lépéssel továbbmennünk, úgy, hogy mindezekre mint okozatokra tekintsünk, és a beképzelt, harácsoló, perverz, önző, gusztustalanul csámcsogó, agresszív és lusta ember borzalmas viselkedéséből kihalljuk az el nem fogadott, magára hagyott, tehetetlen kisgyerek keserves sírását?

Címkék: Pszicho, Vallás, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Némileg megkésve, de mégis: most.

Április 29-én kedden, vagy az utána következő napokban született, hosszú vajúdás után. A pontos dátumot nehéz megállapítani. Én a magam részéről kedd délután vehettem kézbe, pár „kiválaszott” ugyancsak. A többieknek várniuk kellett még egy kicsit – minimum május 1-je utánig.

Azóta sokan megismerték; néhányan megszerették, vannak, akik gyűlölik, egyesek kifejezett torzszülöttnek tartják. És persze a többség soha nem találkozott vele.

Akad egy-két olyan ember is, akinek – saját bevallása szerint – gyökeresen megváltoztatta az életét.

Azóta kicsit megöregedett. Egyértelműen meglátszanak rajta a gyermekbetegségek nyomai. Én pedig hol büszke vagyok rá, hol szégyellem magam miatta, néha meg úgy érzem, alig van közöm hozzá. Mindenesetre mára önálló életet él: alig-alig van rálátásom további sorsa alakulására.

Tíz éve, 1997. tavaszán jelent meg Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység c. könyvem.

Címkék: Felmutatható, Könyv, Melegség, Ünnep

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az előző posztomhoz írt kommentjében Kata aránylag hosszú szöveget idézett a Teremtés könyvének első oldalairól. Nem szeretném ugyan ószövetségi introdukciós viták színterévé tenni a blogomat, de a témát tartom annyira fontosnak, hogy ne kommentben reagáljak rá.

Közhely, hogy a Biblia nem faxon vagy e-mailben érkezett hozzánk a mennyországból, az Úristen digitális aláírásával hitelesítve, hanem emberek írták le a sugalmazott szavakat. Sugalmazott és nem diktált szavakat. A szent szövegek minden egyes szava és mondata magán viseli emberi szerzőjének kulturális beágyazottságát, intelligenciáját, műveltsége mennyiségét és milyenségét, személyiségét, hiedelemrendszerét stb. Ezt nem én találtam ki: ez manapság már törzsanyag minden felekezetben a teológiai tanulmányok során (leszámítva a fundamentalista felekezetek teológiai oktatását).

Konkrétan ami a Teremtés könyvének 1. fejezetét illeti, annak műfaja nem „helyszíni tudósítás” a teremtés mikéntjéről, hanem ún. "múltba tekintő prófétai beszéd". Prófétai, azaz a szerző saját korához szóló, hitre buzdító üzenet, amely témáját ugyan a múltból meríti, célját tekintve azonban a jelenre vonatkozik.

Ma már egyértelműen tanítják a különböző egyházak, hogy a hexaémeront, vagyis a hatnapos tedremtéstörténetet nem lehet szó szerint értelmezni. Mind kevesebben próbálnak e szövegből csillagászati, geológiai és biológiai következtetéseket levonni. Egyértelmű ugyanis, hogy a szöveg a létező (a szerző és olvasói által ismert) csillagászati, geológiai és biológiai jelenségeket igyekszik magyarázni és Istenre visszavezetni.

E tudományágak köré azonban nyugodt szívvel fölvehetjük az ökológiát is, és kijelenthetjük: a szöveg nem akar ökológiai ismereteket közölni (pl. arra nézve, hogy mi az ember helye a teremtés rendjében), ellenben megpróbálja megmagyarázni és Istenre visszavezetni a létező és ismert ökológiai jelenségeket – pl. azt, hogy az ember uralkodóként viselkedik az életközösségben.

Egy mai biblikus csak annyit tehet, hogy széttárja a kezét, és azt mondja: az isteni kinyilatkoztatás tárgya értelemszerűen Isten maga, ezért a Biblia különböző könyvei ugyanúgy alkalmatlanok arra, hogy belőlük istenen kívül bármi másra vonatkozó következtetéseket levonjunk, ahogy egy kötésmintakönyv alkalmatlan arra, hogy az instrukcióit követve megtanuljunk lekvárt befőzni.

A Jézus Krisztusban teljessé váló istenképünk alapján ugyan megengedhetjük magunknak, hogy firtassuk Isten céljait a teremtett világgal, és visszakövetkeztessünk arra, hogy Isten vajon milyenek is álmodta a világot és benne az embert. De ehhez komoly teológiai absztrakciók szükségesek: nem lehet úgy „kiénekelni” a válaszokat a Bibliából, mint egy kottából.

Még egyszer: a szorosan vett isteni kinyilatkoztatás (így a Biblia) tárgya Isten milyensége. Nem más. Ez nem jelenti azt, hogy a világot megismerni akaró ember elől el lenne zárva bármi más információ. Csupán az adott információkat adott helyen kell keresni. Ha a csillagászati törvényszerűségekre vagyunk kíváncsiak, a csillagokat kell tanulmányoznunk. Ha az anyag belső tulajdonságai érdekelnek, akkor az anyagot, az atomot. Ha pedig történetesen fejünkbe vennénk, hogy szeretnénk megtudni egy s mást arról, hogy melyek az élet törvényei itt a Földön – akkor pedig az életközösséget kell tanulmányozni.

Ez az elvi háttér. A gyakorlatban egyetlen poszt nyilván nem elegendő sem arra, hogy több kötetnyi és sok száz oldalnyi okfejtést, logikus levezetést zanzásítsak benne, sem pedig arra, hogy a konkrét bibliai idézeteket ebben az összefüggésben értelmezzem. Előbb-utóbb bizonyára sort kerítek erre is. Nem lesz nehéz dolgom, mert van miből puskáznom: Daniel Quinn sem a Marsról jött; az Izmaelben gazdagon elemzi a verítékes munkára vonatkozó bibliai szöveg keletkezéstörténetét. Ami a Ter 1-ben olvasható első, az ún. Papi írás részét képező teremtéstörténetet illeti, az évek óta a kedvenceim közé tartozik, és rengeteget gondolkodtam már felőle: egyszerűen ínycsiklandozóan gyönyörű példája az Elvevő világkép megjelenésének a Bibliában! Annál is szebb, hogy a bő félezer évvel korábbi második teremtéstörténet (az ún. Jahvista írás része; Ter 2) ugyanerről a kérdésről homlokegyenest más (konkrétan Meghagyó) nézőpontból beszél. Az első (tehát a későbbi, a hatalmon lévő papi osztály által szerkesztett) teremtéstörténet szerint az ember rendeltetése, hogy a világ uralkodója legyen. A második (tehát ősibb) teremtéstörténet a világot egy kertnek ábrázolja, és Isten azért helyezi oda az embert, „hogy azt művelje és őrizze”. Ez utóbbi paradigma szerint az ember a világ kertésze, szolgája. Az előbbi paradigma szerint az ember a világ ura, meghódítója, legyőzője.

Az elmúlt pár ezer évben ez utóbbi paradigma érvényesült a bolygón. Mostanra jutottu nk el oda, hogy a világ meghódítottan, legyőzötten, gyógyíthatatlan sebekből vérezve hever ura lábai előtt.

Címkék: Vallás, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Befejeztem Daniel Quinn-től a Story of B-t, és elkezdtem olvasni a trilógia harmadik részét, a My Ishmael (Én Izmaelem) c. könyvet. Ebben a címszereplő gorilla tanítványa egy 12 éves kislány. Érdekes ez az egész: úgy gondoltam, hogy az Izmael – minekutána vagy tizenhússzor olvastam eddig – kerek egésszé állt össze a fejmben. Most, hogy olvasom a folytatásokat, kiderül: valóban kerek és egész, de mind a kereksége, mind az egészsége bővíthető. Számos új tényre, összefüggésre (és ami szokás szerint a legsúlyosabb: evidenciára) világít rá, és a régieket is új példabeszédekkel mutatja be – számomra legalábbis releváns erővel. És nem tudom becsukni a könyvet azzal, hogy jó, akkor ez most egy könyv és be van csukva: tovább dolgozik bennem, nappal és éjszaka: újra kell gondolnom mindent, amit eddig biztosra vettem, többek között azon axiómákat, amelyere ezen bizonyosság támaszkodott.

A mai napon ebből csak egy dolgot szeretnék kiemlni. Arra a felvetésre, hogy tízezer évvel ezelőtt az ún. mezőgazdasági forradalom voltaképpen az emberiségnek az éhségre adott reakciója lett volna, azt feleli, hogy ez kb. annyira értelmes állítás, mint azt mondani, hogy egy zuhanó repülőgépen valaki hirtelen feltalálja az ejtőernyőt. Amikor valahol éhínség van, ott nem fogják a magokat arra pazarolni, hogy szisztematikusan a földbe dugdossák őket. Korrekt, hézagmentes (és itt nem részletezett) levezetéssel mutatja be, hogy nem az éhség vezetett a mezőgazdaság felfedezéséhz, hanem ellenkzőleg: az általa totalitárius mezőgazdaságnak nevezett jelenség vezetett az éhezés elterjedéséhez. Ehhez csak egyetlen szempont: az életközösségben egyetlen faj van, amelynek az életéhez hozzátartozik a permanens éhezés: a homo sapiens. Az éhezés nem ökológiai szükséggszerűség, hanem az elhibázott alapra épült civilizációnk egyenes következménye. A mi civilizációnk hatalmas vívmánya elsősorban az, hogy az élelem megszerzéséhez szükséges idő – szemben a verebekkel, csimpánzokkal, cserebogarakkal, fókákkal, akiknél ez legfeljebb egy-két óra naponta –, vagyis az ún. munka többnyire napi nyolc-tíz-tizenkét óra. Önámítás lenne azt állítani, hogy azért dolgozunk, hogy kitermeljük a színházjegyre, nyaralásra és luxuskocsira valót. Frászt. Ezek igény és lehetőség szerint járulékosan vagy adódnak, vagy sem. Az ember elsődleges oka a munkavégzésre az, hogy enni akar. Nem pihenni, nem játszani, nem kulturálódni, nem kényelmeskedni, hanem enni. Abszolút profán és a legkevésbé sem emelkedett módon táplálkozni: mint a csigák, mókusok, földigiliszták és keselyűk. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” – e Szt. Páltól való mondás kiválóan írja le azt a szellemiséget, amely tízezer éve tartja fenn, növeli, hízlalja és végül – amennyiben nem változtat paradigmát – viszi pusztulásba azt az emberiséget (és vele együtt jó eséllyel az egész ökoszisztémát), amely az azt megelőző hárommillió évben vidáman, gond nélkül prosperált, és harmóniában élt mind önmagával, mind a környezetével.

A munka ünnepe? – Hurrá! Ujjongjunk és ünnepeljük a munkát, mert „a munka szabaddá tesz”! – Felháborodottan szoktuk idézni e mondatot, a nácik cinizmusának illusztációjaként. Pedig a kultúránk egésze (nyugaton és keleten egyaránt) mást sem illusztrál, mint ezt a cinikus állítást: „A munka szabaddá tesz!” Igen, igaz: a munka (abban az értelemben, ahogy mi a szót használjuk) valóban szabaddá tesz. Mégpedig azon törvény kötöttsége alól, amely törvény lehetővé tette, hogy az evolúció során az első prokariótákból kialakuljon az élővilág gazdagsága. Azon törvény alól, amelyet a Föld nevű bolygó négy és fél milliárd éves történetében minden egyes faj kivétel nélkül betartott, és így létrejöhetettek, fennmaradhattak és fejlődhettek az egyes növényi és állati fajok. E törvényt betartva jöhettek létre a főemlősök, és e törvényt betartva fejlődhetett ki a főemlősök egyik ágából a homo habilis, abból a homo erectus, abból pedig a homo sapins. És a homo sapiens több tízezer éven keresztül vidáman és eredendő jómódban élt (elvégre mindenevőként számára szinte az egész környező világ másból sem áll, mint táplálékból), köszönhetően annak, hogy betartotta ezt a törvényt.

És mintegy tízezer évvel ezelőtt a homo sapiens egyik ága (egyetlen törzs a több tízezer másik közül) azt mondta: szar az egész, ránk ez a törvény nem vonatkozik. És megszervezte a maga kultúráját, amelynk ideológiája pontosan e törvénynek a kifordítása . Így lépett a korlátlan (értsd: minden mást elpusztító) növekedés útjára, és működése fókuszába a totalitáriánus mezőgazdaságot, s – ebből következően – a non-stop munkát álította. Ezzel kitermelte a korábban az egész élővilág minden szintjén ismeretlen népességrobbanást, s ezzel együtt a leküzdhetetlen éhínséget és a bolygó irreverzibilis letarolását. A saját mitológiáját úgy fogalmazta meg, hogy axiómává emelte: az egész teremtés (vagy evolúció) egyetlen célra, egyetlen végpontra irányul, s ez a végpont természetesen az ember. És mivel valóban nagyon intelligens fajta, ténylegesen képes úgy alakítani a Földön lévő életközösség történetét, hogy az egész teremtés, az egész evolúció végpontja valóban az ember legyen. Adva van a megkérdőjelezhetetln paradigma, a mindent, a teljes környezetet végérvényesen, pótolhatatlanul felzabáló pusztítás – aztán pedig a romok között a semmi.

Voltaképpen ezt a folyamatot ünnepeljük ma, május 1-jén.

Címkék: Könyv, Ünnep, Világ+ember

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---