Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz: „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Birtalan Balázs naplója
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
kedd, június 29, 2010
02:22
Az amerikai filmek és a pszichoterápia
A Hatodik érzék c. film kapcsán azt találtam írni, hogy a készítői „valószínűleg soha az életben nem láttak közelről pszichoterápiát”. Utólag persze úgy látom, ez a mondat így önmagában elég nyegle és tudálékos, de legalábbis lóg a levegőben. Nagyon finoman ebbe az irányba mutat egy erre írt komment is:
– Én sem láttam soha életemben közelről pszichoterápiát, elmondanád röviden, hogy miben, miért más, mint amit a filmekben látni?
Viszonylag közismert a neten az a lista (egyszer magam is idéztem), amelynek címe: 49 dolog, amit sosem tudnál meg az amerikai filmek nélkül. Ebben a listában olyan megfellebbezhetetlen igazságok szerepelnek, mint „vannak különleges L-alakú takarók, amelyek az ágyon fekvő nőnek a hónaljvonaláig érnek, viszont a mellette fekvő férfinak csak a derekáig”, vagy „harcművészeteknél soha nem számít, hogy mennyivel többen vannak az ellenfeleid, türelmesen ki fogják várni a sorukat és egyenként támadnak meg, megvárva, amíg elintézted az előző ellenséget” vagy éppen „minden üldözés, utcai konfliktus tönkretesz egy helyi etnikum által vezetett zöldséges standot”.
A lista már csak azért sem teljes, mert lehetne bővíteni azzal, hogy milyen is „valójában” egy pszichoterápiás kezelés. Ilyesmik állnának rajta:
A terapeuta mindig megszállott szakbarbár. – Ez természetesen nem igaz. A pszichoterápia egy szakma (amelynek sok irányzata van), és a művelői (jobb esetben) olyanok, akik e szakma elméletének és gyakorlatának ismerői. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mint Mórickának, mindenről mindig „az” jut az eszükbe – legyen ez az „az” a szex, a családi háttér vagy a viselkedés tudattalan mozgatói. Ahogy egy hentes is jó étvággyal meg tud ebédelni az étteremben anélkül, hogy az foglalkoztatná, hogy vajon az állat mely részéből készült a tányérján lévő pecsenye, úgy a pszichológus, pszichiáter vagy pszichoterapeuta képes „normális” kommunikációra az emberekkel, anélkül hogy a lelkükben matatna.
A terapeuta mindig szakmai és/vagy magánéleti válságban van. – E tévhitet elegánsabban úgy lehetne megfogalmazni, hogy a terapeuta mindig az ún. kiégési szindrómában(burnout) szenved. Ez a tünetegyüttes valóban létezik, és időről időre utoléri a humán, elsősorban a segítő szakmában tevékenykedőket. Azonban szó sincs arról, hogy a segítő foglalkozásúak aktív éveik nagy részét kiégetten töltenék. Pontosan azért, mert e betegség ismert, kezdeti szakaszában is felismerhető, s mint ilyen, megelőzhető, kialakulása után pedig kezelhető. A terapeuták mögötti szakmai-kollegiális védőháló következtében évről évre kisebb az esély (noha soha nem zárható ki teljesen), hogy valaki olyan terapeutához kerüljön, aki a burnout olyan fázisában van, ami már a munkáján is meglátszik.
Ha egyszer a terapeuta a fejébe vette, hogy mi baja a kliensnek, vagy hogy mihez kell vele kezdeni, akkor nincs az az isten, hogy azt még egyszer az életben átgondolja. – Ez a sztereotípia több sebből vérzik.
Először is azt a látszatot kelti, hogy a terapeuta legfőbb dolga pontosan diagnosztizálni a betegséget. Ez nem így van. Már csak azért sem, mert nem mindenki beteg, aki terapeutához fordul segítségért. (Ugyanúgy, ahogy nem lehet „fogbetegnek” tekinteni valamit azért, mert félévente leszedeti a fogkövét.) Amikor a XIX. és XX. század fordulóján megszületett a pszichológia tudománya, és kialakult a pszichoterápia gyakorlata, a szakemberek még jó ideig nem tudták levetkőzni, nevezetesen az elmekórtant. Az első személyiségelméletek, az első pszichológiai tesztek a pszichiátriai betegségek nyelvezetével írták le az egészséges embert is. Ettől az örökségtől máig nehéz megszabadulni, és nem is kell a pszichopatológiát mindenestől elvetni. Van olyan eset, amikor szükség van a pontos diagnózisra – elsősorban akkor, ha valóban súlyos, adott esetben gyógyszerezést is igénylő mentális betegségről van szó, vagy ha a kezelés intézeti (s mint ilyen, bürokratikus) keretek között zajlik. Azonban a diagnózis egy absztrakt fogalom, ami egyáltalán nem garantálja a kezelés sikerességét, sőt könnyen megeshet, hogy kifejezetten akadályozza. Egyre általánosabban elfogadott szakmai elv, hogy nem a diagnózist kell kezelni, hanem az embert.
Másodszor, és az előzőekben írottakkal összefüggésben: hogy „mihez kell kezdeni” a klienssel. A filmek szerint ezt a pszichológus többnyire „nagyon tudja”, és mereven ragaszkodik is hozzá. Már csak azért is, mert a filmbeli terapeuta csaknem mindig egy bizonyos iskola vagy módszer elkötelezett híve. Ez régebben tán igaz is lehetett – ma egyre kevésbé az. A gyakorló terapeuták azok, akik a leginkább tisztában vannak azzal, hogy nem mindentudók és nem mindenhatók. Ebbe beleértendő annak felismerése is, hogy a pszichológiai elméletek olyanok, hogy valamiért soha nem akarnak százszázalékosan passzolni az adott emberre. Éppen ezért egyre kevesebb terapeuta engedi meg magának azt a luxust, hogy módszerfanatikus legyen, és a saját elképzelését akarja lenyomni a kliens torkán. Aki hatékonyan akar működni, az – ha alapjáraton nem is teoretikus – valamilyen mértékben óhatatlanul kénytelen lépést tartani az új pszichológiai ismeretekkel, és terápiás eszköztárát új és újabb módszerekkel gazdagítani. Való igaz, hogy a terápiás kapcsolat elején igen gyakran készül ún. terápiás terv; ez jó iránymutató lehet a későbbiekben, de soha nem kényszerítő, minden áron követendő előírás.
Harmadszor, ami a „nincs az az isten” kitételt illeti, ez a kép úgy mutatja be a terapeutát, mint aki egyedül dolgozik, és mint ilyen, kontroll nélkül csinálhat hülyeségeket. Egyrészt ez az intézményi keretben zajló terápiákra eleve nem igaz: itt a terapeuta egy szakmai team tagja, és mire a terápiában kibontakozó probléma olyan fajsúlyú lesz, hogy arról már érdemes filmet forgatni, addigra rég szakemberek egész csoportja figyeli a történéseket. A magánpraxisban működő terapeuta formálisan ugyan nem tartozik elszámolással senki felé, ugyanakkor ő sincs magára hagyva, ő sem nélkülözi a kollegiális segítséget: ő is élhet a szupervízió lehetőségével. Ez azt jelenti, hogy amennyiben úgy látja, hogy valamelyik kliensével elakad a munkában, nehézségekbe ütközik vele, vagy akár csak azt tapasztalja saját magán, hogy érzelmileg mélyebben bevonódik a kliens problémájába, mint szeretné – akkor megkeresi egy tapasztalt kollégáját, és konzultál vele. A terapeuta ugyanis tudja magáról, hogy neki is vannak vakfoltjai, amelyekre egyedül nem lát, nem láthat rá. Részint a munkája sikere, részint saját pszichés egészsége érdekében szükséges, hogy ha a helyzet úgy hozza, szupervíziót kérjen. Ez a kontroll pedig az esetek jelentős részében elejét veheti annak a szakmai ámokfutásnak, amit a filmekben látható pszichológusok és pszichiáterek időről időre rendeznek.
A terápia, illetve a „kinti valóság” tere és ideje rapszodikus módon keveredik. – A filmekben a terapeuta és a kliens jóformán bárhol és bármikor találkozhatnak, beszélhetnek. A kliens, ha „olyanja van”, felhívja a terapeutáját, és az minden további nélkül ellátja néhány jó tanáccsal. Esetleg elmennek együtt fagyizni, ebédelni vagy kirándulni (egyebekről nem is beszélve).
Egy másik, ezzel ellentétes véglet is létezik a filmekben: eszerint a terápiás óra végén megszólal egy brutális hangú vekker, és ekkor – akár mondat közben – irgalmatlanul vége az ülésnek.
Mindkét ábrázolás torzít – ugyanakkor a második közelebb van a valósághoz. Nem azért, mert a terapeuta egy kényszeres hülye. Nem is azért, mert csak a pénzre utazik, és valójában nem érdekli őt a kliens problémája. Hanem azért, mert a terápiás kapcsolat nagyon speciális kapcsolat. Különlegességét a mintha-kapcsolat kifejezéssel lehet aránylag jól leírni. A terápia olyan, mintha barátság lenne – de nem az. A kliens olyan mély ragaszkodást és gyűlöletet élhet meg a terapeuta felé, mintha az a saját anyja vagy apja lenne – de nem az. Olyan érzelmei lehetnek, mintha szerelmes volna a terapeutába – de nem az. Ezek a mintha-érzések, mintha-helyzetek képezik a terápia hatékonyságának zálogát: ezért tud segíteni a terápia ott, ahol a barát, a szülő vagy a partner nem tud. És a terápiának e speciális klímáját hivatottak védeni az ún. terápiás keretek.
A terápiás keretek mindkét résztvevőt kötik – és védelmezik. Valahogy úgy, mint a KRESZ-táblák és az útburkolati jelek az autósokat. Természetesen adódhat olyan eset, amikor egy piroson vagy egy záróvonalon át kell menni – amikor alkalmasint életveszélyes lenne nem átmenni rajta. És adódhat olyan, amikor a kliens, a terapeuta vagy a kapcsolat érdekében át kell hágni valamilyen keretet. De egy keretet áthágni csak akkor lehetséges, ha az a keret egyáltalán ott van. Ha nincs ott, akkor az autózásból biztonságos és céltudatos mozgás helyett pontosan az a fejvesztett, életveszélyes száguldozás lesz, amit a filmek üldözős jeleneteiben látunk. A terápiából pedig öncélú, parttalan, a maradék pszichés biztonságot és a még fennmaradt emberi kapcsolatokat romba döntő lélekmarcangolás – szintén úgy, ahogy azt a filmek többségében elénk tárják. Az ember életminőségén javító azon lényegi változás helyett, ami lehetne.
Egy úgynevezett zöld blogon könnyes istenhozzádot intettek Sólyom Lászlónak. Én ehhez az alábbi kommentet fűztem:
Gondolom, a pluralitás jegyében megfér itt egy másik vélemény is, még 2006-ból.
Emellé jönnek Sólyom László implicit homofób megnyilvánulásai (leggyakrabban sokat mondó hallgatásai) – ezeket most nem sorolnám föl. Csak egy valamit idézek (tartalmilag) a 2008-as, megtámadott melegfelvonulás egyik résztvevőjétől: „A következő felvonuláson majd bánáti bazsarózsának öltözöm, akkor esetleg Sólyom Lászlót majd az én bántalmazásom is érdekelni fogja.”
Örülök, hogy a Magyar Köztársaság megszabadul tőle. (És nem örülök annak, aki követi őt, de ez már més kérdés.)
A zöld gondolkodás szerintem is szükséges, de korántsem elégséges(!) feltétele annak, hogy valakire felelős pozíciót lehessen bízni.
A „Gondolom...” kezdetű mondattal tévedtem; a komment cenzúrázásra került. Ez egyben megerősíti a kommentem utolsó mondatát is – nem beszűkítve azt a köztársasági elnök pozíciójára.
A hétvége jelentős részét filmnézéssel töltöttük. Péntek estétől kezdve szám szerint öt filmet néztünk meg. Ezek között volt, amit korábban felvettünk, és volt, amibe kvázi véletlenül tenyereltünk bele. Sorrendben a következő filmekről van szó:
Az 1999-ben készült filmet hat Oscar-díjra és két Golden Globe-ra jelölték, a Port.hu-n a nézők 10-ből 9,2 pontra értékelték. Ezen az átlagon az sem változtatott, hogy az imént a magam részéről 4 pontot adtam neki.
A film ugyanis csalódás volt számomra. Amióta terápiával foglalkozom, azóta különösen is érzékeny vagyok arra, hogy amit egy filmben pszichoterápia címén bemutatnak, az mennyire hiteles, mennyi köze van a valósághoz. A filmet többször leállítottuk menet közben, és Tomival egymásra nézve kérdeztük, hol egyikünk, hol másikunk: – Ez, ugye, így hülyeség? Ugye, ilyen nincs? – Kicsit olyan érzésem volt a film nézése közben, mint bő tíz éve, egy melegfesztiválon, amikor is egy játékfilm hangalámondását egy vallásilag mérsékelten kompetens illetőre bízták; a vásznon egy gyónási jelenet vége, a feloldozás látható; a tolmácskészülékben hallható szöveg ezenközben: „És én feláldozlak téged...”
A jelen filmnél az inkompetenciát én úgy fogalmaznám meg, hogy a készítők valószínűleg soha az életben nem láttak közelről pszichoterápiát. És ezt az sem ellensúlyozza, ha a jeleneteket abba a kontextusba helyezzük, ami a film legvégén derül ki. A csavar számomra akkor volna rendben, ha a történet egésze – egy bizonyos módon – anélkül is értelmezhető volna. De a végső magyarázat például semmilyen módon nem indokolja, hogy a jelentős humánműveltségű Bruce Willis a De profundis (hibásan idézett) szövegének jelentését miért egy latinszótárból kénytelen kibogarászni, arra meg végképp, hogy – amennyiben tényleg szótárazásra szorul – a declinatiók és coniugatiók visszafejtése hogy sikerül neki azonnal, szószedet és vázlat nélkül. Az ilyen megoldás egyszerűen nem hiteles.
Hasonló csavar van egy másik film, a két évvel későbbi Más világ végén. A különbség az, hogy – emlékezetem szerint – az a film koherens egészet alkot. Emlékszem, annak idején a moziból úgy jöttem ki, hogy „Igen, ez egy jó film volt”, és szívesen néztem meg másodszor, és nézném meg alkalomadtán harmadszor is. A Hatodik érzéket ellenben én ahhoz hasonlítanám, mint amikor adva van egy nagyon jó poén – és azt egy unalmas viccmesélő nagyon rosszul meséli el. Kár érte – mert ugyanezzel az erővel ugyanerre az ötletre tényleg lehetett volna belőle igazán jó filmet is készíteni.
Matt Damon, Ben Affleck és Robin Williams filmje bezsebelt egy rakás díjat, és meg is érdemli. Noha hitelességi probléma itt is volt (Tomi például egy ponton felsorolta, hogy tetszőleges amerikai filmekben, ha be akarják mutatni „a matematikát” mint olyat, akkor ezt illusztrálandó, szükségszerűen milyen írásjelek tűnnek föl a táblán vagy a papíron), a történet kerek egészet alkotott.
Ezt a filmet is megállítottuk pár percre, és közben mondtam Tominak, hogy remélhetőleg nem járunk úgy vele, mint a Ha eljön Joe Black-kel jártunk. Azt is kifejezetten kellemes, sőt jó filmnek tartottuk úgy másfél-két óráig – aztán az utolsó félórában lekapartuk a bőrt a képünkről. Mint az egyszeri pap, aki a prédikációban képtelen megtalálni az áment: egyszerűen nem sikerült befejezni a filmet. Mindig néztük, hogy „na most” – de nem, csak egy újabb adag amerikai nyál. A vége teljesen agyoncsapta az egészet.
Szerencsére a félelmem nem igazolódott be. A Good Will Huntingon tudtam izgulni, tudtam szórakozni, ráadásul még olyan kérdéseket is fölvetett, amin utólag is kellemesen lehet kérődzni. Azt nem állítom, hogy a filmművészet csúcsa (ilyen állításhoz például hasznos volna ismernem a filmművészetet), azonban határozottan az a véleményem, szemben egy csomó más filmmel, hogy érdemes volt elkészíteni, és aki még nem látta, annak érdemes időt szánnia rá.
Fiatalkoromban nagyon szerettem Bud Spencert is, Terence Hillt is, „Bud Spencer–Terence Hill”-t pedig különösen. Ezt a filmjüket nemrég adták a tévében, és nekem rémlett, hogy azt olvastam: ez volt az első közös munkájuk. Fölvettem hát, és most jött el az ideje, hogy megnézzük. Mit mondjak: nagy csalódás volt.
A filmet gyakorlatilag végigunatkoztam. Nagyjából a felénél leesett, hogy amit nézek, az marhára nem vígjáték: egy spagetti-western a több száz más spagetti-western mellett. Persze a maga műfajában nyilván nincs vele semmi gond. Az én elvárásom volt más: azt hittem, hogy ugyanazt a vidámságot kapom majd, mint amit a két főszereplőtől megszoktam. A komikus, verhetetlen hősöket: az elegánsan fürge, fifikás és mindig mosolygó Terence Hillt, és a morcos-mackóságában is humoros pofozógépet, Bud Spencert.
Ezt az elvárásomat a film nem teljesítette, és ez nyilvánvalóan nem e korai film hibája. Anakronizmus volna számon kérni rajta azt a bájt (ha ugyan ez a megfelelő sző), ami a későbbi filmjeiket jellemzi; ugyanolyan anakronizmus, mint az Ószövetség olvasása közben azon háborogni, hogy kevés benne a Mária-jelenés (n=0). Ezzel együtt – felelősség ide vagy oda – aki még nem látta a filmet, és ugyanazt az élményt keresi, mint amit például az ...és megint dühbe jövünktől kapott, annak nem ajánlom; én sem vágyom rá másodszor.
Az eredeti címében az esküvői szertartás szövegét idéző For Richer Or Poorer egyike azon jobb sorsra érdemes, szerencsétlen sorsú filmeknek, amelyek áldozatául estek a magyarországi forgalmazó jópofasági kényszerének. A film jobb, mint a magyar címe ígéri: amolyan igazi amerikai vígjáték, nem a „fingunk–böfögünk–hülye-pofákat-vágunk” kategóriából, hanem a javából. Néhol kellemesen idétlen, máskor enyhén romantikus, de cukorbetegek is fogyaszthatják.
Önmagamat megtagadni azért most sem tudtam: e film kapcsán is előtört az izmaelita énem. Amikor Caroline meggyőzi az amishokat arról, hogy márpedig „A szürke szín nem jó, értem?!”, az nekem azt a sémát juttatta eszembe, amikor a „civilizált” kéz beteszi a lábát a „primitívek” világába, és először értéktelen csilivilikkel elkábítja, végül a saját képére és hasonlatosságára formálja (vagy ha nem hagyja magát, akkor megsemmisíteti) a több ezer éves kultúrákat. Merthogy mi, „civilizáltak”, aztán igazán tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. (Lásd ezzel kapcsolatban még a A második felügyelőről szóló tavalyi fejtegetésemet.)
E nüansztól eltekintve a filmet mindenkinek ajánlom, aki egyik este komolyabb szellemi energiabefektetés nélkül szeretne egy jót röhögni.
Ez igazi múltidézés volt: gyermekkoromnak a fent leírt (és ott hiányolt) élményeit hozta vissza. Részben, mert ahogy öregszem, úgy változnak az igényeim is. Ismét megállapítottam, amit már többször is az utóbbi időben, hogy milyen lassúnak tűnnek ma ezek a harminc évvel ezelőtti filmek. Annak idején harsogva röhögték végig az egészet azok a szerencsések, akik bejutottak a nézőtérre (mi jegyüzértől szereztünk rá jegyet). Most többnyire kellemesen mosolyogtam rajta, tán fel is nyerítettem egyszer-egyszer, néha kicsit untam, és leginkább kétségkívül azok a képsorok kötöttek le, amelyeken szaladgáló zsiráfokat mutogattak.
Pontosabban egy dísztáviratot, még kézbesítés előtt. Június 29-ére szánták.
KEDVES PALI STOP TANAACSTALAN VOLTAM MIVEL KEDVESKEDJEK NEKED STOP MINT SPORTEMBERNEK ALKOHOLT VAGY CSOKIT NEM AKARTAM STOP EZEERT GONDOLTAM VEEGUEL ERRE AZ APROSAAGRA STOP REMEELEM TETSZENI FOG A SAANDOR-PALOTA STOP FOGADD SZERETETTEL PETER-PAL NAP ALKALMAABOL STOP VIKTOR
Tájékoztatásul közlöm, hogy ma Szent Iván napja van. A mai napon a nap közép-európai idő szerint3 óra 50 perckor kelt és 20 óra 13 perckor nyugszik. Holnap napnyugta ugyanebben az időpontban. Napkelte 3 óra 51 perckor, vagyis 1 perccel később.
Röviden annyit akartam csak mondani, hogy az elmúlt hetek verőfénye, kánikulája és szárazsága után mindjárt vége a nyárnak.
Adtam már közre a blogomban máskor is nekem írott levelet. Most is ezt teszem, méghozzá engedéllyel. És hogy miért kértem engedélyt a publikálásra, az kiderül a levél általam kiemelt mondatából.
Kedves Balázs!
Szeretném megköszönni azt a sok, színvonalas és elgondolkodtató írást, amit a blogodon olvashattam. Még nem teljesen végeztem vele, folyamatosan olvasom visszafelé. Megindító és sok téren átformálja a gondolkodásomat és világképemet. Jó pár könyvet felírtam az elolvasandók listájára amit te, vagy a hozzászólók ajánlottak. Azt kell, hogy mondjam, hogy ritka az olyen hely az interneten, ahol még a kommenteket és érdemes elolvasni. Csak ennyit szerettem volna elmondani.
Üdvözlettel, Tibor
Ez a pozitív visszajelzés tehát csak részben szól nekem; szól mindazoknak, akik hozzászólásaikkal (kérdéseikkel, empatikus szavaikkal, megerősítő vagy épp ellenvéleményükkel) évek óta gazdagítják (vagy régebben gazdagították) ezt a blogot.
Örüljetek velem, és hadd legyen ez a levél apropó arra, hogy így együttesen mindannyiótóknak megköszönjem a jelenléteteket, gondolataitokat.
Írtam már régebben az általam automatikus accusativusnak nevezett jelenségről, meg arról is, mennyire kedvelem.
Tegnap este Bikkfa nálunk aludt, és az este folyamán megkérdeztem, kér-e valami rövidet. Köszönte szépen, hogy most inkább nem, de én igyak nyugodtan. Töltöttem is magamnak egy whiskyt, a szeme láttára, azonban az üveg címkéjét takarta a kezem. Ekkor a következő párbeszéd hangzott el köztünk, teljesen spontán módon.
– Mit iszol? – Black Velvet. Szereted? – Nem, igazság szerint én jobban szeretem a skót.
Mindig öröm a beszélgetés olyannal, akivel értjük egymást.
Az ember egyéni életében vannak biztosan tudott és bizonytalan dolgok. Utóbbiak nagyobb számban. Ami az előbbieket illeti – ezekből mindösszesen két darabot tudok felsorolni. Az egyik, hogy valamennyien a világra jöttünk, anélkül hogy ehhez előzetesen bárki beleegyezésünket kérte volna, vagy akár csak kíváncsi lett volna a véleményünkre. A másik, hogy előbb-utóbb valamennyien kikerülünk e világból, hasonló körülmények között. Személyes térképünkön e két vonatkoztatási pont biztos – ezeken kívül minden más bizonytalan, legalábbis ami a tudást illeti.
1. megjegyzés: A nem személyes rendszerünkben természetesen vannak további biztos elemek: ilyenek pl. a természeti törvények. Ezek azonban, túl a nem személyes, tehát tőlünk függetlenül is létező voltukon, nem tekinthetők pontoknak, hiszen nem helyezhetők el sehol életünk térképén, hanem áthatják annak minden pontját – köztük az említett két biztos pontot is.
2. megjegyzés: Személyes térképünkön létezhetnek más pontok is, amelyeket bizonyosnak tartunk; az is lehet, hogy szubjektíve fontosabbnak tekintjük őket a két említett pontnál. Ezek a hit, a tapasztalat és az emlékezet régiójába tartoznak.
A fenti két megjegyzés nem teszi érvénytelenné a korábban írottakat: amennyiben egy tetszés szerinti ismeretlen emberről kell valami biztos dolgot mondania bármely másik tetszés szerinti embernek, akkor azon két dolgon kívül, hogy az illető valamikor a világra jött és valamikor távozott/távozni fog belőle, nemigen fog tudni mondani.
Ami a ma élő embereket illeti, tehető egy további megállapítás is: születésük időpontja időben mögöttük helyezkedik el (pontosan tudható, hogy milyen távolságban), és minden pillanattal távolodnak tőle; haláluk időpontja időben előttük áll, és minden pillanattal közelednek hozzá – de nem lehet tudni, mikor érnek oda.
„Az élet: szexuális érintkezés útján terjedő fertőző betegség, amelynél a halálozási arány száz százalék.”
Ezen a definíción lehet jót röhögni, de lehet komolyan venni és elgondolkodni rajta. Egyet nemigen lehet vele kezdeni: cáfolni, legalábbis az utolsó tagmondatát. Filozófiai, teológiai megközelítésben ugyanez a gondolat emelkedettebb formákban jelenik meg: „az élet folyamatos felkészülés a halál pillanatára”, avagy „az élet nem egyéb lassú haldoklásnál”.
Lehet erre azt mondani, hogy pesszimista szemlélet. De attól, hogy azt mondjuk, még nem lesz az. A halál biztos pont személyes térképünkön – ám csak egyetlen pont rajta. Azonban számít-e vagy mindegy, hogy e pont milyen környezetben jelenik meg a térképen? Nézőpont kérdése. Egyfelől nyilván számít, hiszen egészen másként fest a betegség, a baleset vagy a gyilkosság általi halálhoz vezető út. A különböző utakon különböző tereptárgyak vesznek körül, s ezek között különbözőképpen érezhetjük magunkat. Másfelől viszont mindegy, hiszen a halálhoz vezető út esetlegessége eltörpül a halál szükségessége mellett. S ez a gondolat egy talán magától értetődő, ám mégis fontos következtetést tesz lehetővé:
Életünk valamennyi döntése, választása, cselekedete halálunk árnyékában zajlik. Ezen a területen körvonalazódik az emberi szabadság és annak határa. Akármilyen is (irányában, hosszában és minőségében) a halálig vezető utunk, az út végpontjának megváltoztatása kívül esik lehetőségeinken. Az út irányára és hosszára van némi befolyásunk, bár rengeteg külső körülmény befolyásolja mindkettőt. Ami valóban szabadságunkban áll: az út minőségének megváltoztatása.
Mindezen evidenciákon való töprengéseim során egy plasztikus kép jelent meg előttem, amely számomra érzékletesen foglalta, illetve foglalja össze a fentieket. Ezt szeretném most megosztani, a tiszteletlenség és kegyeletsértés legkisebb szándéka nélkül. Az esetleges kötekedéseknek elébe menvén előre jelzem: pontosan tudom, hogy analógiám – mint minden analógia –, ha túlhajtjuk, számos ponton sántít. Ezzel együtt a kép él bennem, és amióta (pár hónapja) megszületett, számos alkalommal nyújtott segítséget nekem nehéz pillanatokban és döntési helyzetekben.
Mindannyian úton vagyunk, egy bedeszkázott marhavagonban. Kiszállni nem lehet, az úti cél nem kérdéses. Arról azonban szabadon dönthetünk, hogy – a végállomás ismeretében – az egész út folyamán nyomorultul érezzük-e magunkat, avagy az összes rendelkezésre álló eszközök felhasználásával megteremtjük a lehetőséget önmagunknak, hogy – a lehetőségekhez mérten – élvezzük magát az utazást.
Tegnap délután megjött Brúnó, és azzal kezdte, hogy átnyújtott egy nejlonszatyrot, benne egy jókora szelet görögdinnyével, a következő szavak kíséretében:
– Ezt egy kisgyereknek hoztam...
Ha valakinek nem világos ez mondat, és nem érti, miért hatódtam meg tőle, az itt megtalálja az előzményt.
Mailben kaptam az imént, és jót vihogtam rajta. Kíváncsiságból rákerestem a neten, hogy vajon hány száz éves, és a tippelt het(ven)ezer helyett nem egészen két tucat találat van rá. Mi több, a dátumok alapján úgy látom, alig egyhetes a kicsike.
A következőről van szó, mindenki szellemi-lelki épülésére:
– Azt mondta a rendszer reggel, hogy adjak meg új jelszót. Beírtam, hogy „faszom” – erre kiírta, hogy túl rövid.
Most értem haza a szinkronstúdióból. Leadtam életem első magyar szövegét: egy kilencészes, egyenként 27 perces sorozatot az állati kommunikációról, amely a frappáns Az állatok nyelve címet viseli. Három és fél hét volt, amíg elkészültem vele. Megkaptam érte a pénzt is: még félszer ennyi, és nullszaldón leszek, már ami a szinkrondramaturg-tanfolyamot illeti. Gennyesre keresni magam ezzel a munkával nyilvánvalóan nem fogom, és hát nem is ezt szeretném főfoglalkozásnak: van más, ami fontosabb az életemben, és amivel vélhetőleg több jót teszek a világban, mint azzal, hogy idióta filmekhez (lehetőség szerint mérsékelten) idióta magyar szöveget gyártok.
Ezzel együtt büszke vagyok magamra. Tomi megfogalmazásában: negyvenéves fejjel 3 hónap alatt megtanultam egy szakmát úgy, hogy abból pénzt is lássak. Tényleg sikerélmény. És a sok szöszölés mellett alapvetően élveztem is a munkát; sokkal többet megtudtam a korallszirti halak, dzseláda-páviánok, termeszek és kardszárnyú delfinek (más nevükön orkák vagy gyilkos bálnák) hálószobatitkairól, mint amennyit szerettem volna. Utóbbiak egyébként matriarchátusban élnek, és ennek kapcsán ismételten kiderült számomra, hogy Billgéccék magyarországi helytartói szexisták/hímsoviniszták. Beírtam a Wordbe: matriarcha. A hülye meg aláhúzza pirossal, hogy felejtsem el, ilyen nem létezik. A helyes kifejezés szerinte: patriarcha. Anyád. (Vagy apád.)
A sorozatot amúgy a Duna TV-n fogják adni, és ha igaz, július közepén kerül adásba az első rész, Macskák és kutyák címmel. Ha tuddok pontosabbat, okvetlenül jelzem; nem venném a lelkemre, ha lemaradnátok róla. :-P
Úgy tíz-tizenegy éves lehettem. Suli után, meg a nyári szünet jó részében is, a magam uraként lófráltam a lakótelepen. Ez még az a korszak volt, amikor kuriózumnak számított, ha a Télapó narancsot is hozott, banánt talán ha egyszer egy évben láttam, egy görögdinnye családi megvásárlása pedig ünnepszámba ment. Így amikor a Kerék utcai zöldségesnél váratlanul megláttam, hogy lehet görögdinnyét kapni, összefutott a számban a nyál. Mondjuk nagyon nem ugrálhattam: föl sem merült, hogy a heti zsebpénzemből egész dinnyét meg tudjak venni.
Lekuporodtam a járdára, elő egy füzetlap, és számolni kezdtem. Ha ennyi pénzem van, a dinnye kilója meg annyiba kerül, akkor... Számoltam hosszasan, aprólékosan, hogy nehogy valami hiba csússzon a dologba. A számban már érezni véltem a dinnye cukros-leves rostjait, amikorra meglett az eredmény. Összeszedtem a bátorságomat, és odaléptem a zöldségeshez:
– Csókolom, kérek szépen 37 dkg görögdinnyét.
Nem, az anyámba konkrétan nem küldött el. De dinnyét nem kaptam, és empátiát sem. Nagyon szomorú voltam.
Jó pár évvel később – lehettem már 18 is talán – amikor nagyanyámnak vittem épp tiszta hálóinget a kórházba, a Budagyöngyénél lévő zöldségesnél észrevettem, hogy nahát: van eper. Nagyon tavasz volt, és én hirtelen nagyon megkívántam. Apával évek óta jártunk oda vásárolni; a zöldséges néni meg az apja is ismert arcról. Apa soha nem kedvelte őket; én nem igazán értettem, mi baja velük. Mindenesetre addigra már egy rakás pénzt hagytunk ott náluk.
Az anyagi helyzetembe nyilvánvalóan nem fért bele, hogy soron kívül vegyek egy tálcányi epret. Azonban a sokéves jó viszony alapján odaköszöntem a néninek, aki kedvesen visszaköszönt. Én magamban nyeltem egy nagyot, és félszegségemet legyőzve megkérdeztem, kaphatnék-e kóstolóba egy szem epret.
– Persze – mondta a néni kedvesen. – Kivett az epres ládából egy szem epret, rátette a mérlegre: – Öt forint.
Tegnap Tomival a „Szedd magad!” akció jegyében elmentünk Érdre, és mintegy két óra leforgása alatt szedtünk kb. 8 kg epret. A felét odaadtuk a szüleinek, a másik felét Lacinak. A maradékból ettünk, a nyomottjából ittunk turmixot, és egy jó részét lefagyasztottuk.
Furcsa volt az eperföldön guggolni. Városi bunkóként az eperről is azt gondoltam, hogy az nagy faládákban nő, húszkilós kiszerelésben, erre kiderül, hogy a növények aljáról kell levadászni a már érett, még nem rohadt szemeket. Hajolva, térdelve vagy guggolva – negyvenévesen már egyik megoldás sem legényálom.
Meleg volt így déltájban, levettük hát a pólónkat. „Majd szépen lebarnulok” – gondolta Tutajos, amikor annak idején a berekben – tizen-nemsok évesen – ugyanezt csinálta. Hát, mit mondjak... Aludni azért valamelyest sikerült éjszaka, de amikor az imént próbaképpen magamra vettem egy pólót, kevés híján zokogni kezdtem. Azért kellemes tudat, hogy annyi múlandó dolog közepette a hülyeségem örök. Apám hasonló helyzetekben szokta mondani, hogy csodagyerek vagyok: már ötéves koromban is annyi eszem volt, mint most...
Szóval pompásan meg vagyok grillezve; némi uborkasalátával ajánlom magamat mindenki figyelmébe. Desszertként javaslom az epret: van a hűtőben elég.
És ami a legszebb a dologban: egy pillanatra se bánom a dolgot. Fel-felordítok ugyan a fájdalomtól, de minden mozzanatában hálás vagyok a tegnapi napért. Alant a „Nyaralás” címke nem véletlen.
A veszteséget (legyen a tárgya személy, tárgy vagy eszme) gyászként éljük meg. A gyász normális folyamat: éppen a veszteség feldolgozását segíti.
A gyásznak vannak fázisai. Van helye a keserves zokogásnak, van a tagadásnak, van a dühnek, és persze van a lassan oldódó bánatnak. Ezeken át vezet a – korántsem könnyű – út az elfogadásig és továbblépésig. A pszichológiában ezt a folyamatot gyászmunkának hívják.
A gyászmunka elmaradása, vagy annak valamelyik köztes fázisában való elakadás esetén a veszteség elszenvedője nem tud továbblépni: diszfunkciós lesz mindennapi életében, munkájában, kapcsolataiban. A DSM a veszteség inadekvát feldolgozását néhány egyszerű ismérv alapján (ezek egyike a szokásosnál lényegesn hosszabb ideig elhúzódó gyász) megkülönbözteti a normálisnak mondott, ún. egyszerű gyásztól (Z63.4). Ez azért fontos, mert ilyen esetben fennáll a veszélye, hogy nagyobb baj van, pl. major depresszió (F32.x), ami már egyértelműen mentális betegségnek számít. Az pedig nemcsak az egyén, hanem a környezete számára is nagyon megterhelő.
Persze a betegsége miatt senkit nem lehet kárhztatni. El kell fogadni a beteget, és lehetőség szerint segíteni kell a gyógyulás útján. Ugyanakkor jó tudni, hogy a beteg gyógyulását sem azzal nem segítjük elő, ha jóváhagyólag kereteket adunk a betegségének (kvázi ünnepeljük), sem azzal, ha mi is magunkra vesszük tőle az ő tüneteit.
Hát, ezek jutottak eszembe 2010. június 4-én Trianonról.
Az előző poszt egy videó volt, egy elefántot festő elefántról. A kommentek között fölmerült kérdésként, hogy valódi-e a videó vagy kamu, hamisítvány, magyarul fake A kérdés teljesen jogos. Az elefántos videó jól ismert a neten; különböző oldalakon több millióan látták. És rengetegen tárgyalják évek óta, hogy természetes-e a felvétel vagy manipulált.
Én nyilván nem voltam ott, amikor a festmény (és a videó) készült, úgyhogy ezzel kapcsolatban nem állíthatok semmi biztosat. Pár dolgot azonban ki lehet jelenteni.
1.) Az, hogy elefántok képeket festenek ecsettel, régóta közismert dolog. Az ecset fogása, a tábla elhelyezése, a vonalak vezetése más festmények készítésénél is ugyanilyen (vagy hasonló). Igaz, az elefántok többnyire absztrakt képeket festenek, de egy ilyen képen is látszik, hogy valódi festmény, nem csupán „ráborították” a festéket a papírra, hanem a vonalak és a színek bizonyos rendezettséget mutatnak. A „bizonyos rendezettség” pedig olyan mértékű, hogy nem egyszer megesett, hogy szakértő (műkritikus, ill. gyermekpszichológus) emberi alkotásnak vélte a képeket.
Tehát az, hogy tudnak-e az elefántok festeni, nem kérdés nem, hanem tény. A kérdés az, hogy létezhet-e olyan elefánt, amely – magától vagy betanításra – képes számunkra felismerhető formák ábrázolására.
2.) Amint mondtam, e kérdésre biztos választ nem tudok. Azonban ennek kapcsán óhatatlanul fölmerül bennem egy másik kérdés. Kicsit talán bonyolult, de igyekszem érthető módon megfogalmazni.
Egy egyszerű példával indítva: ha megkóstolok egy ételt, amire azt mondják, hogy húsleves, és én úgy találom, hogy „nem, ez nem húsleves”, akkor ennek nyilván oka van. Mégpedig nem egy, hanem kettő. Az egyik ok maga az adott étel, ami objektíve valamilyen. A másik ok – és én ezt szeretném hangsúlyozni – bennem van: nevezetesen az, hogy nekem van egy előzetes tapasztalatom arról, hogy milyen is a húsleves, ami összehasonlítási alapul szolgál, és ebből adódóan van egy elvárásom. Ellenpélda: ha elmegyek az unga-bunga törzshöz, akik megkóstoltatnak velem valami kicsi fekete izét, és erre azt mondják, hogy ez egy ínyencfalat, ami a Nagy Szellem sóhaja nevet viseli – akkor erre nem tudok semmit mondani, mert nincs összehasonlítási alapom, nincs előzetes elvárásom.
Kicsit összetettebb példával folytatva: ha mutatnak nekem egy verset, és azt állítják, hogy ezt X. költő írta, akkor szintén van egy elvárásom, mert vannak előzetes tapasztalataim. A korról, amikor az adott költő élt, magáról a költőről, ha ismerem a többi versét, és így tovább. Ezek mind alapul szolgálnak ahhoz, hogy magamban az állítást igaznak vélelmezem-e vagy hamisnak, vagy legalábbis fölmerül-e bennem, hogy esetleg gyanakodni kéne. Ha pl. a versben szerepel az ágyúdörej kifejezés, és azt mondják, hogy a szerzője Vergilius, akkor pontosan tudom, hogy az állítás anakronisztikus, mert az ókorban nem volt ágyú. Ha azt mondják ugyanerre, hogy a költő Balassi, akkor kicsit töprengek, hogy mikor is találták föl Európában a puskaport. Rájövök, hogy fogalmam sincs, de beugrik, hogy igen, az Egri csillagokban is bőven vannak ágyúk, tehát belefér a képbe. Ha az állítólagos költő mondjuk Petrarca, akkor már gyanakszom, mert bár továbbra sincs fogalmam, hogy mikori találmány a lőpor, és hogy Petrarca pontosan mikor is élt, szagról azt mondom, hogy necces az ügy. Ezek után mondjuk megnézem a Wikipédián, hogy „Franciaországban (Bordeaux-ban) már 1326-ban gyártottak feketelőport. Németországban (Augsburgban) 1340-ben állították fel az első lőporgyárat”, továbbá hogy Petrarca 1304–1374. között élt. A gyanúm tehát jogos volt, mert egymáshoz elég közel eső dátumokról van szó. Biztos válaszom azonban továbbra sincs: egyrészt középkorászati ismeretek hiányában nem tudom, hogy a XIV. századi Európában mennyi időre volt szüksége egy új mémnek ahhoz, hogy elvileg versbe kerülhessen, másrészt irodalomtörténetből hiányos a tudásom: nem ismerem a Petrarca összest. (Sőt, őszintén szólva fogalmam sincs Petrarca költészetéről, mert a magánolvasmányaimból kimaradt, elsős gimnazista meg nagyon régen voltam.) De a fenti – a fejemben jórészt öntudatlanul lefutó – elemzés következményeként azt mondanám: „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt a verset valóban Petrarca írta.”
És akkor vissza az elefántokhoz. „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az elefántot festő elefántról készült videó hiteles” – vetődik föl a kétely. A fenti húsleveses és ágyúdörejes diszkusszió után már érthető a kérdés:
– Vajon milyen előzetes tapasztalatok, hiedelmek és elvárások állnak e kétely mögött?
És úgy gondolom, hogy a válasz gyakorlatilag egyetlen mém, mégpedig egyike azoknak, amire az egész kultúránk alapozva van, nevezetesen: „Az ember egészen más.”
„Az ember egészen más” – vagyis csak az embernek van éntudata, csak az ember tud gondolkodni, csak az ember használ nyelvet, csak az ember képes elvont fogalmakat alkotni, csak az embernél értelmezhető a művészet és az utilitarizmuson túl mutató esztétikai igény fogalma, stb.
A fenti hevenyészett felsorolás minden egyes elemét etológiai és pszichológiai bizonyítékok sokasága cáfolja. Mindez azonban nem tesz semmit: az, hogy „az ember egészen más”, nem tapasztalatokból leszűrt következtetés, hanem előfeltevés, dogma. És aki ellene szegül egy dogmának, az eretnek: a világunk (értsd: hiedelemrendszerünk) épségét, biztonságát, integritását veszélyezteti. „Ha a tények nem vágnak egybe az elmélettel, meg kell szabadulni tőlük” – mondja Murphy. És így is teszünk. A dogmát cáfoló bizonyítékokat eltüntetjük: vagy diszkreditáljuk őket („Nem is igaz!”), vagy bagatellizáljuk („Igaz, de nem érdekel”).
Bizonyított tény, hogy az állatok gondolkodnak? „Igen, de nem érdekel”: attól még érvényes marad a dogma, hogy „csak az ember tud gondolkodni”. Bizonyított, hogy az állatvilágban a nyelvhasználat minden lényegi alapeleme megtalálható? Egyrészt „nem is igaz”, másrészt „igaz, de nem érdekel”: marad a dogma: „csak az ember használ nyelvet”. Bizonyított, hogy az ember és a csimpánz közötti genetikai távolság sokkal kisebb, mint a csimpánz és a gorilla között? Hogyne, de attól még marad a dogma: „Az ember egészen más.”
Bizonyított tény, hogy azt a bizonyos képet valóban egy elefánt festette? Nem, nem az. De a kétely mögött az a vélekedés húzódik, hogy nem is lehet igaz, mert ilyenre egy állat ab ovo nem lehet képes, mert ilyenre csakis ember lehet képes, mert „az ember egészen más”. És ha nem így van, akkor összedől a komfortos kis világunk.
De ha bizonyítva lenne is, az sem változtatna a lényegen. Akkor az a) verzió helyébe („Nem is igaz!”) a b) verzió lépne: „Igaz, de nem érdekel.”
Akár gonosz, akár jó, a nagymama még mindig a legfőbb fellebbezési fórum, és hiába töri meg a terapeuta az anyának a páciensre rótt átkát, a nagyi még mindig beleköphet a levesbe.
(Eric Berne: Sorskönyv)
Hat-hét évesen még nemigen ismertem a „kisül a szemem” kifejezést, de a hozzá tartozó érzés már bizonyosan megvolt, mikor hallottam, hogy a konyha kövén térdelő idegen nagyfiúnak egy rakás Népszabadság összemadzagolása közben valamire adott kurta válaszára anyai nagyanyám kioktatólag így felelt: „Nem ja, hanem igen.”
Nagymami a partvist „kefeseprű”-nek hívta; ha szalvétát akart, az eladótól „asztalkendő”-t kért (s otthon kicsomagolva bosszankodva látta: konyharuhát kapott); ám amikor ebéd utáni szunyókálásából ébresztgette nagyapámat – ki olykor keresztrejtvénye mögül kiszólva engem kért meg, ugyan, adnám már oda a törlőgumit (amit, úgymond, a rossz diákok „radír”-nak neveznek) –, konzekvensen a „firhang”-ot húzta szét, sosem a függönyt.
Nyolcéves voltam, mikor Nagyapa meghalt, s tán emlékét őrizendő, Nagymami töretlenül vitte tovább (mint egykor az illegalitásban a forradalmi lángot) a látogatáskor varázslás az unokáknak hagyományát – persze apróbb módosítással. Az eredeti verzióban Nagyapa jegygyűrűjét kellett háromszor megforgatnunk („Csiribí-csiribá, pricc-pracc-prucc!”), a kis öreg kalimpált a levegőben, s ámulva láttuk, hogy kezében hirtelen ott terem egy tábla csokoládé. A post mortem változatban Nagymami ujján fordult a gyűrű (a varázsige ugyanaz maradt), de mágikus hadonászás helyett a retikülzár kattant: némi kotorászás után így került elő az obligát csoki.
Néha kedvtelve énekelte nekem: „Ó, drága Nagymami”, mintegy számba adva a kötelező érzést, s mikor egy meghitt pillanatban rákérdeztem korára, enyhe kacérsággal felelt: „Húsz múltam.”
Nyolcadikos lehettem, mikor félrehívott komoly beszélgetésre: „Balázskám, nagyon fáj nekem, hogy ilyen reakciós vicceket mesélsz a Szovjetunióról, amit mi egykor szentként tiszteltünk.” Pontos szavaimat nem volt miért megjegyeznem – tán valami zavart tiltakozásra tellett –, de idejekorán kialakult jólneveltségem (aminek árát a heti ötvenperces ülések végén ma is fizetem) visszafogta bennem a zsigeri választ.
A tízpontos mondat azonban még jó egy évet váratott magára. Ma már ismeretlen okból a szobájában kavarogtam éppen (talán a délutáni kávéját szervíroztam), mikor csevegő hangon, bármi apropó nélkül – s minden bizonnyal sok tízévnyi frusztrációtól hajtva – e szavakkal fordult hozzám kedvesen: „Balázskám, volt már magömlésed?”
Részemről nincs poén: van, amit nem lehet felüllicitálni.
Lángoló kamaszarcom rejtekéből vakkantottam igent (véletlenül sem „ja”-t), s borzadva menekültem a szobából, életéből.
Pedig volt idő, mikor tényleg szerettem, s a minap teregetés közben az akácfán ülő gerlének ugyanazzal a dallammal köszöntem oda, mint amit sok évvel, sok lakással ezelőtt tőle tanultam el.
A madár nézett rám, de nem szállt felém. Persze mi egyébre számíthattam volna, hiszen gerlét morzsára invitálni oly kedvesen huhogva egyedül ő tudott.