Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

csütörtök, június 28, 2007
16:10
 
Egy animáció


Találtam a Bocs c. oldalon egy animációt, amely elég jól elmagyarázza, hogy mi is történt itt az elmúlt párezer év során a Föld nevű bolygón népesedés-ügyben. Klikk a képre!

Klikk a képre!

Címkék: ,


 
De mi a fenét tegyünk...?!


A kommentek között ismét előjött az a kérdés, hogy OK, szar a világ, de mit tegyen az egyes ember, mi a felelőssége, min tud változtatni stb. Jobb híján önmagamat tudom csak idézni, egy korábbi posztomból:

Az életnek nincsen egyetlen helyes útja – és ez a „mit csináljak?” kérdésre éppen úgy igaz, mint bármi egyébre. A világot nem programok juttaták vészhelyzetbe, hanem egy pusztító világkép. És ha megmenekül, nem programok fogják megmenteni, hanem egy másik világkép: olyan amely összhangban áll az élet alapvető törvényeivel. Ennek érdekében minden program jó és bevethető, noha egyetlen program sem szükséges és kötelező. A börtön fala a fejekben van: ott kel lebontani.

Van egy találó mondás, amit azért szeretek, mert csaknem bármire igaz. Eszerint: ha nem a megoldásnak, akkor a problémának a része vagy. Ez kevésbé frappánsan csak megismétlése azon közhelynek, hogy senki sem sziget, hogy mindannyian felelősek vagyunk egymásért stb. Igaz ez az állítás a túlnépesedésre, az AIDS-re, az élő környezet elpusztítására, a távoli háborúkra és minden egyébre. Ha nem a megoldásnak, akkor a problémának a része vagy.

És ismétlem: a világot nem programok és nem egyedi malőrök vezették olyan állapotba, amilyenben van. Nem is az ember „gyarló természete”. Hanem egy szemléletmód, egy attitűd, egy paradigma. Ennek a szemléletmódnak a legtöbben kétféleképpen részesei. Egyrészt sodródnak vele, másrészt maguk is elhiszik.

Az első aspektussal nemigen lehet mit kezdeni. Nyilvánvaló, hogy egy szakadék felé száguldó gyorsvonatból kiugrani (és életben maradni) nem lehet. A második aspektussal azonban lehet mit kezdeni. Nem szükséges elhinni két dajkamesét: sem azt, hogy a vonat jó irányba robog, mert valójában nincs is szakadék, sem pedig azt, hogy ez az egyetlen létező sínpár

Azzal, hogy valaki felismeri: rossz irányba tartunk, és felismeri: létezhet alternatív út – máris elkezdett nem a problémának, hanem a megoldásnak a részévé válni.

Ha eddig bizonyos tényeket ignodráltál, elhárítottál magadtól, most azonban valamiért foglalkoztatnak, kínoznak, dühítenek –
ha elkezdesz szembenézni e tényekkel –
ha elkezdesz róluk gondolkodni –
ha elkezdesz megdöbbenni valamin, amit korábban rezignáltan tudomásul vettél mint evidenciát –
ha elkezdesz a barátaiddal, ismerőseiddel beszélgetni minderről (a gyerekedről nem is szólva) –

– akkor elkezdtél a megoldás részévé válni. Nem te leszel a megoldás, mint ahogy a probléma sem te vagy. De a része voltál és vagy az egyiknek vagy a másiknak. Aki ma még a játszótéren tologatja a csattogós szárnyú falepkéjét, az a jövő döntési pozícióban lévő üzletembere, politikusa, közgazdásza stb. És abban a szellemben fog dönteni holnap, ahogy neveled őt ma. De ez – mutatis mutandis – kiterjeszthető más emberi viszonyokra is.

Csak egyetlen példát írok itt a gondolkodásmód hatalmáról.

Magyarországon pl. a legtöbb nyilvántartott HIV-fertőzött homoszexuális. De nem azért, mert az AIDS buzibetegség, hanem azért, mert a fejek többségében mindmáig az a tévképzet él, hogy az AIDS buzibetegség. Következésképpen a heteroszexuálisok nem (vagy alig) mennek szűrésre, szemben a melegekkel, akik veszélyeztetve érzik magukat. Így aztán ha egy meleg egy felelőtlen szombat éjszaka után HIV+ lesz, az jó eséllyel megtudja magáról (és megtudja a statisztikából a társadalom is), ha egy heteró egy felelőtlen szombat éjszaka után HIV+ lesz, jó eséllyel nem tudja meg sem ő, sem a társadalom – sem pedig a leendő szexuális partnerei, akiket megfertőz. És mivel HIV-vel bő tizenhúsz évig lehet tünetmentesen élni (és közben megfertőzni másokat), ha pl. egy lány 16 és 19 éves kora között „kimulatja magát”, majd megjön az esze, lehiggad, elköteleződik egyvalaki mellett, férjhez megy és harminc éves korában gyereket szül – akkor hiába van mögötte tíz évnyi monogám élet: szülés közben jó eséllyel megfertőzte a saját gyerekét is HIV-vel, mint ahogy korábban a férjét is – akkor is, ha az jó katolikus fiatalemberként olyan szűzen házasodott, hogy ihaj.

Ilyen történetek minden bizonnyal nagy számban fordulnak elő a környezetünkben. És azzal, hogy a barátainkkal beszélgetve nyíltan szembehelyezkedünk azzal a szemléletmóddal, amely szerint „az AIDS buzibetegség”, hozzájárulunk ahhoz, hogy ilyen történetek kisebb számban forduljanak elő a környezetünkben. Ezért senki nem fog nekünk szobrot emelni, mivel ez az összefüggés láthatatlan marad – mi sem fogunk tudni róla konkrétan, hogy hányan maradtak életben azért, mert egy munkahelyi beszélgetésben szóba hoztuk a témát, és bogarat ültettünk valakinek a fülébe, aki aztán a kocsmában szóba hozta a témát valaki előtt, aki aztán...

De ha egyáltalán meg tud menekülni a világ, akkor az nem az egyes tüneteket csillapítani akaró egyes programok eredménye lesz, hanem a globális szemléletváltozás eredménye. A globális szemléletváltozás pedig az egyes emberek szemléletváltozásával kezdődik.

A te szemléletváltozásoddal.

Címkék:


szerda, június 27, 2007
13:49
 
Majdnem


Apa húsz évvel ezelőtt írta ezt a verset; most eszembe jutott, azért idézem itt.


Víkend


egy majdnem-jóléti társadalomban a reggeli lapok
majdnem-öles betűkkel hirdetik
a majdnem-szenzációkat
egy majdnem-jóléti társadalom majdnem-európai polgárai
mert ez a szombat nem olyan szombat
elindulnak a majdnem-szupermarketekbe
és vásárolnak ezt-azt
amit majdnem-kapni lehet
aztán majdnem-halálra zabáltatja őket a két nap
a vízhólyag-emlékű izzadságszagú slampos szeretők
és elábrándoznak hétfőn a majdnem-jól sikerült víkendjükről
hogy eltelik az a hét is
és majdnem-úgy éldegélnek ahogy kellene
és jönnek az új és újabb szombatok
és nem kell tartani attól hogy
beleköpne valaki ebbe a húgymeleg nyugalomba
ebbe a majdnem-jóléti vegetációba
biztosítottak a szombat reggelek
a majdnem-öles betűkkel kérkedő lapok
a majdnem-majdnemekkel

Címkék:


 
„Szilárd a véleményem; kérem, ne zavarjon össze tényekkel!”


Őszinte ámultattal figyelem néha az emberi psziché azon képsségeit, ahogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközt latba vetve próbálja óvni saját integritását. Ha kell, megmásítva a tényeket, ha kell, csupán relativizálva vagy figyelmen kívül hagyva őket. Ha felmutatnak nekünk ötven adatot, amelyből legalább negyvenöt újszerű, fontos, releváns, megrázó, megdöbbentő, cselekvésre késztető stb. – akkor felszabadult boldogsággal kapaszkodunk bele abba az ötbe, amely történetesen annyira nem izgalmas, vagy legalábbis ad némi játékteret olyan értelmezéshez is, amely nem kényszerít bele abba, hogy felemeljük a seggünket a bársonykanapéról.

Időnként elfog az irigység (bár gyakrabban a riadalom), amikor találkozom mások kikezdhetetlen magabiztosságával. Ha valaki mond nekik egy állítást, azzal, hogy „ez fontos”, akkor két eset lehetséges. Vagy ők is azt mondják, hogy „igen, fontos” (ha ez nyilvánvalóan belátható az adott állításról), vagy pedig, ha nem látható be nyilvánvalóan, akkor azt mondják: „nem, ez nem fontos”. Egyszerűen nem szerepel a lehetséges válaszok gyűjteményében a tisztázó visszakérdezés: „Én nem látom a fontosságát – de érdekel, hogy szerinted mitől fontos.”

Mondom: néha irigylem ezt a magabiztosságot, többnyire azonban szorongással tölt el, ha találkozom vele.



A kérdéses könyvből idézett adatok, mint írtam: fejezetcímek. Nem a levegőben lógnak, nem önmagukban érdekesek, hanem az utánuk következő (forrásokkal ellátott) tanulmányokkal, amelyek a blikfangos címekbe kiemelt adatokat visszahelyezik a kontextusba, értelmezik, körüljárják, más adatokkal vetik össze, trendeket mutatnak fel stb.

Manipulatívak ezek az állítások? Ó, hogyne. De ennek felismeréséhez nem kell túlzottan megerőltetni az intuitív képességeinket, és ha felismertük, nincs okunk, hogy büszkék legyünk a szemfülességünkre – tekintve hogy maga az alcím tájékoztat egyértelműen arról, hogy a könyv az olvasó világlátása megváltoztatásának szándékával íródott.

Nézzünk egy-két címet, amelyet a kommentekben kifogásoltak, megkérdőjeleztek, bagatellizáltak stb. Természetesen nem másolom ide a tanulmányok szövegét, még csak nem is kivonatolom őket, de az adatok mögötti egy-két további adatot vagy összefüggést megemlítek.

A világ lakosságának egyharmada háborúban áll.
A forrásul szolgáló, a háborúkat évente jegyzékbe foglaló Ploughshares projekt listájára olyan fegyveres konfliktusok kerülnek fel, amelynek során a harcokban legalább 1000 ember meghalt. 2002-ben a világon 30 ország 37 fegyveres konfliktusát jegyezték fel; ebből 37 polgárháború volt. Szudánban több mint húsz éve van folyamatos polgárháború; a civil lakosság tíz százaléka (négymillió ember) menekültként él a saját hazájában. A Kongói Demokratikus Köztársaságban 1998 és 2002 között több mint hárommillió áldozata volt a háborúnak; a belviszályokba legalább hat másik ország belekeveredett. A fegyveres konfliktusok jelentős részében a cselekvő felek ún. nem állami tényezők – velük kapcsolatban értelmezhetetlenekké válnak olyan fogalmak mint szerződés, megállapodás, fegyvernyugvás, tárgyalás stb. A mai háborúk zöme (szemben a régebbi korokkal) nem valamilyen célért (terület- vagy erőforrás-szerzés) folyik, hanem önmagáért: maga a háború az, ami egyrészt öngerjesztő üzleti vállalkozás, másrészt marginalizált csoportok propagandaeszköze. Lehet, hogy mindezeket rajtam kívül mindenki mindig is tudta – számomra bőségesen jelentett újdonságot.

Az átlagos brit városlakó naponta akár háromszázszor is kamera elé kerül.
Természetesen ebben az adatban nem az az érdekes, hogy brit, amerikai, svéd, svájci vagy épp magyar – hanem a trend. Érdekes az az adat, hogy a kamerák felszerelésének indokául szolgáló bűncselekmények száma egyáltalán nem csökkent a kamerák miatt (inkább átkerült a be nem kamerázott régiókba). Érdekes adat, hogy a monitorok előtt ülő ember figyelme átlagosan 20 perc alatt csökken elfogadhatatlan szint alá. Érdekes, hogy a totalitárius diktatúrák lebontása után csaknem két évtizeddel rezignáltan vesszük tudomásul, hogy olyanok szereznek, őriznek használnak fel rólunk mindenféle adatokat, akiknek mi erre nem adtunk felhatalmazást; úgy kezeljük a magánszféránk ismétlődő, durva megsértését, mintha ez az élet természetes velejárója lenne.

Percenként két ember hal meg autóbalesetben.
Önmagában ez az adat is semmitmondó. Két másik adattal kiegészítve azonban elgondolkodtató (már akinek, nekem igen): egyrészt a balesetek 70 %-a a fejlődő országokban következik be. (Vajon miért?) Másrészt a Harvard Egyetem és a WHO előrejelzése szerint a 2020-ra várhatóan a közúti baleset lesz a harmadik leggyakoribb halálozási ok. A mai adatokat tekintve a 15 és 44 év között korosztályban máris a második leggyakoribb halálozási oknak számít (első helyen az AIDS áll).

Címkék: , , ,


kedd, június 26, 2007
14:19
 
-hetné


Merre tart a világ?Pár napja már írtam itt a blogomban Jessica Williams Merre tart a világ? – 50 tény, amely megrengethetné a világot c. könyvéről, pontosabban felsoroltam azokat a bizonyos tényeket. Azóta befejeztem a könyvet. Olvastam benne olyasmit is, amivel nemigen tudtam mit kezdeni, de olyat is, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Nem akarok beleveszni a részletekbe; a könyv tartalma a linkre kattintva olvasható, maga a könyv pedig beszerezhető (kb. két plázás mozijegy árából megvan).

Inkább a kérdéses poszt kapcsán született egynémely visszajelzésről szeretnék megemlékezni. A visszajelzők személyes beleegyezését azért nem kérem ehhez, mert az alábbiakból nem lesznek beazonosíthatóak.

Először is kiemelném, hogy a felsorolt 50 ténnyel kapcsolatban, noha a blogomon van naponta átlag 70–80 találat, összesen 0 db olyan komment érkezett, amely ezek valamelyikére (vagy összességére, az összefüggéseket tekintve) reagált volna.

Aztán valaki (diplomás ember, aki rendszeresen nézi a blogomat) élőszóban mondta, hogy igen, látta ezt a posztot, benne az adatokkal, de nem volt türelme végigolvasni. Hogy érthető legyen: nem a könyvben írt adatok átgondolásához és az ezekből adódó esetleges gyakorlati következtetések levonásához nem volt türelme, még csak nem is az össz-vissz kétszázvalahány oldalas könyv egyszeri és egyszerű elolvasásához, hanem pusztán a tartalomjegyzék elolvasásához.

Valaki más (amúgy szociálisan érzékeny humánértelmiségi) a következő levelet írta nekem, „egy tény, amit szerintem kár volt bevenni a könyvbe” tárggyal:

„8. Az Európai Unióban minden egyes tehénre napi 2,5 dollár támogatás jut. Ez több, mint amennyiből az afrikaiak hetvenöt százaléka megélni kénytelen.”

Ha évtizedek óta képtelenek megtanulni az óvszer használatát, mit mondjak -- meg is érdemlik. Mit gondolsz?


Hogy mit gondolok? Azt, hogy Tomi tegnap este nagyon találóan fogalmazott. Szóba jött, mint cseppben a tenger, hogy korunkban több mint kétszer annyi (27 millió) rabszolga dolgozik szerte a világban – az Antarktisz kivételével minden(!) földrészen –, mint amennyit (13 millió) annak idején Afrikából Amerikába hurcoltak. Annyi még a különbség, hogy amíg annak idején egy rabszolga komoly tárgyi értéket jelentett (mai árak szerint mintegy 40.000 dollárba került), addig napjainkban egy rabszolga piaci értéke cirka 90 dollár (az MNB mai árfolyamán számolva 16.573,– Ft). Ennek megfelelően tulajdonosaik lényegesen kevésbé kényszerülnek kímélni őket, mint elődeiket a gyapotültetvényeken.

Szóval erről beszélgettütnk, sóhajtoztunk, aztán Tomi azt mondta: a legtragikusabb az egészből a könyv címe: „...amely megrengethetné a világot”.

Hát igen.

Címkék: ,


hétfő, június 25, 2007
10:39
 
Két apró


Az egyik apró egy adat. Lehet, hogy hibás a következtetés, de szeretném úgy értelmezni, hogy az embereket aránylag érinti a világ megmentésének a blogomban mostanában elég gyakran fölmerülő témája. A blog látogatottsága ugyanis a december végi 30 ezerről a mai napra 40 ezerre nőtt. (A virágokat az öltözőb legyenek szívesek, köszönöm.)

A másik apró egy kép, egy funpic a sok közül; néhány éve láttam először, és azóta az egyik kedvencem, annyira idióta. Most megkaptam ismét mailben, és belső kényszert érzek, hogy megosszam azokkal, akik még nem ismerik, tessék:

Itt a piros, hol a piros

Címkék: ,


vasárnap, június 24, 2007
19:24
 
Háp, Mú – Háp2, Mú2


A hétvége egy merő merénylet (de jó szintagma!) volt a fogyókúrám ellen. Péntek este borozás egy barátunkkal, az obligát kiegészítőkkel (pl. szeletelt mangó, Brie sajt, stb. – olajbogyó most épp nem volt, de volt csokis keksz). Szombat délben irány Tomi szüleihez, ahol a következ volt a menü: velős pirítós, leveszöldség ecettel (aki még nem próbálta ki, annak nagyon javaslom!), marhahúsleves cérnametélttel, főtt leveshús tormával, borjú bécsiszelet sült krumplival és kovászos uborkával, meggyes pite és jégkrém. Borzasztó. Mármint borzasztó finom, de Tominak már ekkor mondtam, hogy itthon ne engedjen majd a mérleg közelébe, mert aztán vigasztalhat egy hétig. A kései ebéd után ki is dőltem, és úgy este 3/4 9 tájban ébredtem arra, hogy itt az ideje vacsorázni, uccu, süssünk szalonnát a kertben. Sütöttünk, és mivel Tominak is sok volt a része, az apukájának is sok volt a része, és azért a Negró nevű eb mégse legyen halálra kényeztetve, kénytelen voltam én halálra kényztetni magam a maradékkal.

Reggel reggeli (szokásom ellenére), majd irány az Állatkert, ahol szülői értekezlet volt a nevelőszülőknek, és meglátogattuk Santana nevű zsiráflányomat. Aztán jól nem nyertünk sem bécsi utat meg plüssdögöket tombolán, viszont láttunk kisorrszarvút, kistevét (egyhetest) és kisoroszlánt. Mi több, láttunk roppant enivaló kiskacsákat, valamint és az anyukája tőgyét szopó, roppant ennivaló kisbocit.

Nem innen jött az ötlet, sőt, komoly disszociációt igényelt mindkettőnktől az ebéd ezek után: Tomi kacsamájat evett, én borjúlábat... És még finom is volt, nagyon... :,(

Egyébként pedig ajánlom mindenkinek, aki a XI. kerület környékén járva megéhezik, hogy térjen be Őrmezőn az eldugott Igmándi közben található (illetve alig-alig található) Pikoló Sörözőbe, amely nevével ellentétben rendes kisvendéglő. Többedszer voltunk ott, nagyon jó a konyhájuk, igazán finoman főznek. Valóban érdemes betérni.

Itthon aztán ráálltam a mérlegre. Tényleg nem kellett volna. A hétvége azonban mindeddig kellemesen telt, úgyhogy... non, je ne regrette rien.

Címkék: , ,


szombat, június 23, 2007
10:49
 
Mindenki kurva...?


Mint a beton, úgy állnak össze a fejemben a dolgok. Lassan, de biztosan. Továbbgondoltam tegnap a kurvatémát, és eszembe jutott egy pár éve folytatott beszélgetés. Egy barátomnak adtam elő a prostitúcióval szembeni összes averziómat: hogy az önrendelkezés így, az ember méltósága úgy, a rabszolgaság emígy stb. Mire ő azt a kérdést szögezte nekem, nem dögködésből, hanem csak úgy, hogy mégis, mi a lényegi különbség aközött, hogy valaki a testét bocsátja áruba, vagy más adottságait, pl. a tudását.

Rohadt egy kérdés, és őszintén szólva nem tudtam jól kijönni belőle. Annyi eszem már akkor is volt, hogy a test-lélek problémára adott egymondatos válaszokat ne vegyem komolyan. De ezen a tájon keresgéltem a választ: hogy miért elfogadhatatlan a test áruba bocsátása, szemben a lélek áruba bocsátásával. A válaszadást nehezíti, hogy aki fizikai munkát végez, az ugyancsak a testét bocsátja áruba – csak épp nem a szexualitását. Akkor viszont mi van? A szexualitás áruba bocsátása az egyetlen, amit kriminalizálni kell? Mi ez? Valami össztársadalmi gnosztikus maradványtünet?

Aztán most úgy gondolom, találtam megoldást, csak persze nem ott, ahol eddig kerestem. Eddig, ugye, ott keresgéltem, hogy az ember ilyen-olyan adottságainak áruba bocsátásából miért punkt a szex az, amivel baj van, miközben a többi helyénvaló. Rossz az egész. Valójában az ember áruba bocsátása semmilyen körülmények között nem helyénvaló. Rossz kérdés, hogy mi a különbség. Nincs különbség.

Mi is a prostitúció tipikus (értsd: statisztikailag leggyakoribb) képlete? A fiatal nőt rászoktatják a kábítószerre. Utána a strici közli vele, hogy csak akkor kap anyagot a továbbiakban, ha pénzt ad érte. A nő úgy tud pénzt szerezni, ha eladja azt, amije van. És mivel egyebe nincs, eladja a szexualitását, noha utálja az egész helyzetet. Aztán annyira belefásul, hogy talán már nem is utálja, hanem természetesnek veszi: azt gondolja, más megoldás úgy sem létezhet számára.

Velünk ugyanez a helyzet. Daniel Quinn valahogy úgy teszi fel a kérdést, hogy amennyiben hipp-hopp, ott lenne a bankszámlánkon harmincmilliárd dollát, akkor melyikünk menne be másnap dolgozni. (...) Na igen. Leszámítva azon keveseket, akik ilyenkor is bemennének, mert egyszerűen szeretik, amit csinálnak – tehát őket leszámítva egytől-egyig kurvák vagyunk, és a kultúránk a strici, aki futtat minket. Elzárja előlünk az ennivalót, és csak akkor kapunk, ha pénzt adunk érte. Úgy tudunk pénzt szerezni, ha eladjuk azt, amink van. Ki a testi erejét, ki a nyelvtudását, ki a humán műveltségét, ki az érzelmeit („de énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegődik a gyalázat”), ki a logikus gondolkodását, ki a szervezőképességét, ki a muzikalitását, ki az odafigyelését stb. És utáljuk az egész helyzetet. Aztán annyira belefásulunk, hogy talán már nem is utáljuk, hanem természetesnek vesszük: azt gondoljuk, más megoldás úgy sem létezhet számunkra.

A különbség ott van, hogy a kábítószer-függés mesterségesen kialakított szükséglet, amely visszafordítható, az ennivaló-függés a tudomány jelen állása szerint visszafordíthatatlan. A strici aljas módon bánik a prostituálttal, de igazat mond neki: az anyaghoz jutásnak tényleg nemigen van más útja. A kultúra ugyanilyen aljas módon bánik valamennyiünkkel, amikor elzárja előlük az élelemhez jutás útját, ellenben, szemben a stricivel, hazudik. Az élelemhez jutásnak van más útja.

Ha azt kéne elképzelnünk, hogy 2×2=17,3 – ez valószínűleg a legtöbbünk számára könnyebb volna, mint hogy egy olyan társadalmat, egy olyan működő gazdaságot képzeljünk el, ahol nincsenek munkaadók és munkavállalók; ahol az élelmiszert senki nem tekinti árucikknek, hanem szabadon hozzáférhető – és az emberek mégis dolgoznak, mintegy „élvezetből”.

Pedig létezik ilyen modell. Kultúra Anya persze bőszen tiltakozik (a fejünkben): „Élvezni a munkát?! Ki hallott már ilyet?!” – Pontosan úgy, mint az a nő, akit az évek során frigiddé keféltek és ezerszer megaláztak a férfiak: „Élvezni a szexet?! Ki hallott már ilyet?!”

Létezik ilyen modell, vannak konkrét válaszok. A héten elkezdtem fordítani a Beyond Civilization-t. (Élvezetből, mellesleg.) Remélem, egyszer hozzáférhető lesz az egész magyarul azoknak, akiket érdekelne ez a modell. A ténylegesen prostitúció nélküli társadalom.

Címkék:


péntek, június 22, 2007
11:37
 
Kurvaélet


Ez a posz is csupán válaszkommentnek indult eredetileg, de menet közben meggondoltam magam.

Bazsó egyebek közt a következőket írta kommentként a vatikános-kurvás poszthoz:

[...] azt gondolom, ha egy fiatalember gátlásos, akkor érdemes oda elmenni, mert a gátlásokat, a nemiségtől való félelmet tényleg oldja... [...] nem kizárólag sorsüldözött szerencsétlenekkel találkoztam, sőt, többségében nem. Olyanokkal inkább, akiknek ez tudatos döntésük volt, természetesnek és szerencsés dolognak érezték, hogy így keresnek pénzt. [...] Azt gondolom, a prostitució erkölcstelenség, valóban méltatlan az emberhez, a szerelemhez, és tönkreteszi a benne résztvevők életét. Ezért prostituáltakhoz nem szabad járni. De vannak emberek, akiknek a számára - lelki, vagy fizikai okokból - ez az egyetlen lehetséges szexuális élmény, s nem szabad annyira szigorúnak lennünk, hogy azt várjuk el ezektől az emberektől, hogy erről lemondjanak...

A magam részéről problematikusnak, mi több, veszélyesnek tartom ezt az érvelést, több okból. Nézzük csak meg az egyik mondatot, kiemelve a szövegkörnyezetből!

„De vannak emberek, akiknek a számára – lelki, vagy fizikai okokból – ez az egyetlen lehetséges szexuális élmény, s nem szabad annyira szigorúnak lennünk, hogy azt várjuk el ezektől az emberektől, hogy erről lemondjanak...”

Ha történetesen nem tudjuk, mi a téma, akkor a kiemelt „ez” helyére hasonló érzelmi húrok megpendítésével lehetne beírni bármi más szexuális gyakorlatot. A pedofíliát, a nemi erőszakot, a nekrofíliát, a kéjgyilkosságot stb. Hiszen akik ezeket a sportágakat gyakorolják (kockáztatva – környezettől függően – társadalmi megvetést, börtönt, villamosszéket vagy lincselést), nyilvánvalóan ugyanígy érzik: számukra „ez az egyetlen lehetséges szexuális élmény”.

Legalábbis az egyetlen, amely számukra szubjektíve és az adott szituációban kielégítő. Hiszen az, hogy egy férfinak egyáltalán ne legyen lehetősége szexuális élményhez jutni, az kizárt dolog – már ameddig megvan a két kezéből legalább az egyik...

Az „egyetlen lehetőség” nem legitimál minden cselekedetet. Több ezer év több százezer filozófusa nyammogott már ezen a témán. A magam részéről a következőt gondolom: az én szabadságom határa ott végződik, ahol a másik ember szabadsága kezdődik. Igaz, ez az alapelv nem természeti törvény, de a magam csökött fantáziájával nem tudok elképzelni működő és hosszú távon fenntartható társadalmat más norma alapján.

A másik: „...nem kizárólag sorsüldözött szerencsétlenekkel találkoztam, sőt, többségében nem. Olyanokkal inkább, akiknek ez tudatos döntésük volt, természetesnek és szerencsés dolognak érezték, hogy így keresnek pénzt...”

Az, hogy sok prostituált szubjektíve elégedett a maga helyzetével a saját körülményei között, véleményem szerint irreleváns érv. Egykori koncentrációstábor-lakók beszámolóiból tudjuk, hogy kifejezett boldogságot tudtak átélni, amikor időnként a csajkájukban, a híg leves alján találtak egy-két kocka félig nyers krumplit. Az, hogy ki mivel elégedett, a körülményeitől, a hátterétől függ. Ha egy kurva tudja, hogy a szomszéd utcában praktizáló kolleganőit a stricijük naponta veri és éhezteti, és még a kábítószer-adagukat is csak ímmel-ámmal adja oda nekik, akkor egyenesen paradicsominak találhatja az állapotát, hiszen őt a stricije nem éhezteti, hetente csak kétszer rugdossa meg, ráadásul a betevő heroinadagot is időben átadja neki. Hát nem maga a paradicsom?!

És még valami, ettől függetlenül.

Ha valaki azt mondja, hogy „saját döntésemből élek úgy, ahogy élek”, akkor ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy az illető saját döntéséből él úgy, ahogy él. Ennek van a kisebb valószínűsége. Sokkal nagyobb esély van arra, hogy az általa gyakorolt életforma abszolút nem a saját választásának következménye – csakhogy az ember az ilyesmit nem szívesen ismeri el, mert az ilyen jellegű feszültség („szabad ember létemre olyasvalamit csinálok, ami nekem rossz”) mentálisan jószerivel elviselhetetlen. Ezt nevezik a pszichológiában kognitív disszonanciának. Ha az ember ilyet él át, minden eszközzel megpróbál kiszabadulni az egymás ellen feszülő tudattartalmak szorításából. Jelen esetben három lehetőség valamelyikével:

1.) Véleményváltoztatással: „Nem is vagyok szabad ember.”
2.) A tevékenység megváltoztatásával (más jövedelemszerzésre való áttéréssel).
3.) Véleményváltoztatással: „Nem is rossz ez nekem.”

Az 1. gondolattal huzamos ideig nagyon kellemetlen együttélni. A 2. lehetőség (az életmódváltoztatás) alkalmasint lehetetlen. Marad – természetesen a tudattalanul lezajló folymat végeredményeként – a 3. lehetőség: az illető prostituált elhiteti magával (és a klienseivel): „szabad ember létemre olyasvalamit csinálok, ami nekem jó.”

Elemi érdeke, hogy ezt a hazugságot el is higgye magának. Érdekes módon a kliensnek is elemi érdeke, hogy ezt a hazugságot elhiggye neki (máskülönben ő élne át kognitív disszonanciát, és szegény végül kénytelen volna felhagyni az aránylag kényelmes gyakorlatával.)

A végére egy tanács a szerény, félénk, nőkkel ismerkedni nem tudó, de baszni akaró férfiaknak: ugyanazon pénz töredékét, amit évekig fizetnének a kurváknak, fizessék ki inkább (csupán néhány hónapig) egy pszichoterapeutának. Hosszabb távon megéri.

A fennmaradó pénzből pedig támogassák pl. a Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalom munkáját.

Címkék: , ,


csütörtök, június 21, 2007
21:02
 
Szerzői est: Javítás


A kettővel ezelőtti posztban elbénáztam: Apa szerzői estje nem szombaton, hanem vasárnap este 8-kor lesz. (A 24-e stimmelt, csak a hőhulla minden bizonnyal kihozta belőlem a diszgrafikust.)

Tehát vasárnap este.

Kizárólag verskedvelőknek.

Címkék: , ,


 
A Vatikán és a kurvák


„Agostino Marchetto érsek a prostitúcióról és utcagyerekekről szólva rámutatott, hogy a jelenség a "modern rabszolgaság formája": az e téren lévő „erőszakos cselekmények súlyosan sértik az emberi méltóságot és az alapvető emberi jogokat”. Az egyháznak elő kell segítenie, hogy ezek az emberek kiszabaduljanak helyzetükből, ehhez pedig gazdasági segítséget kell nyújtani nekik, nevelni, képezni kell őket. Az egyház olyan törvényeket sürget, amelyek megvédik a nőket a prostitúciótól és az emberkereskedelemtől. Szükség van továbbá olyan pasztorációra, amely befogadja az utcagyerekeket és azokat a kiskorúakat, akiket munkára kényszerítenek.”

Le vagyok nyűgözve.
Végre egy keresztény állásfoglalás valamely necces etikai kérdésben a Szentszéktől.

A szomorú az, hogy ennek hírértéke van.

Címkék: , ,


 
Szent Iván


borzongsz barátom
amikor halnak a fák
tudd: születnek is



Szent Iván éjjelén, vasárnap este 20 órakor kezdődik


Birtalan Ferenc

CSEPEL SZENTJEI


c. szerzői estje a csepeli

Erdei Éva Galériában
(1213 Budapest, Kondor u. 29.)

Czipott Géza
előadóművész,

valamint a

Strófa Trió
(Dara Vilmos – Silling Tibor – Tábi Tamás)

közreműködésével.

(Minden külön értesítés helyett.)

 
 
 

Címkék: , , ,


kedd, június 19, 2007
09:17
 
Az Elvevő oroszlán esete (Tóth Mari nélkül)


Mint arról tegnap beszámoltam, a hétvégén telezabáltam magam sült kacsával. Fernandel felidézte az általam írottakat: „...mivel az elfogyasztott étel mennyisége nemcsak hogy elég, de jelentősen több is, mint amennyit a józan ész diktálna; de hát otthagyni, hát azt ugye mégsem!” – és a következő megjegyzést fűzte hozzá:

„...némi diszkrepanciát vélek felfedezni fent idézett szavaid és a Meghagyókat-Elvevőket illető látásmódod között.”

A felvetés teljesen jogos, az ellentmondás azonban látszólagos. Ezt nem védekezésként írom, hanem a fogalomtisztázás szándékával. (Azért örülök amúgy az ilyen megjegyzések nek, mert miközben végiggondolom őket és válaszolok rájuk, legalább én magam megértem, miről is beszélek.)

Az ellentmondás érzetét szerintem a következő okozza. Miután megismeri az ember az Elvevő és Meghagyó szavakat, kialakít magában egy idealizált elképzelést. Eszerint a Meghagyók „jók”: önzetlenek, mértékletesek, nemes lelkűek, tiszta szívűek stb. Ezzel szemben az Elvevők „rosszak”: önzőek, mohók, rosszindulatúak, alantasok stb. Egy Meghagyó (pl. egy oroszlán) kizárólag annyit vesz el a természettől, amennyire szüksége van, a többit meghagyja.

Ez a szembeállítás azonban így sántít. A Meghagyó oroszlán nem azt csinálja, hogy az illendőség határain belül fogyaszt a leölt antilopból, utána akkurátusan megtörli a száját, és az etikett szerint néhány falatot a tányérján hagyva párhuzamosan egymás mellé, jobb mancs felé helyezi az evőeszközöket. Ellenkezőleg: felfalja (mondjuk) a fél állatot, degeszre zabálja magát vele, amíg moccanni sem tud. A másik felét pedig nem teszi el környezettudatosan, hanem veszni hagyja, és legközelebb (amikor ismét egy fél antilopra vágyik), új áldozatot választ, és meglepő módon ismét egy egséz antilopot öl le, nem egy felet. És ettől ő még simán Meghagyó oroszlán.

Egy Elvevő oroszlán ezzel szemben a következőt csinálja. Bekeríti magának a szavannát, és azt a magáénak deklarálja. Az összes antilop onnantól kezdve az övé. Ha valaki más is antilopot szeretne enni, akkor hajlandó neki eladni valamennyit az antilopcsordából. Amennyiben azonban az illető nem hajlandó fizetni az antilopért, csak megenni akarja, akkor megöli, azon a jogcímen, hogy megvédi a magántulajdonát. Az Elvevő oroszlán emellett komoly és verejtékes munkába fog (olyan munkába, amely teljesen ismeretlen és érthetetlen a Meghagyó oroszlán számára) annak érdekében, hogy az antilopcsordája minél nagyobb legyen. Tehát amellett, hogy kiirt mindenkit, aki az antilopjaira (az ő antilopjaira! pályázik), minekutána az antilop füvön él, az Elvevő oroszlán kiirtja a fákat és bokrokat azért, hogy minél nagyobb területet tudjon füvesíteni. Ezzel párhuzamosan kiirtja az összes nem-antilopot, aki ugyancsak a fűre (az ő füvére! pályázna.

E folyamat (vagyis az antilopállomány megnövekedése) eredményeként az Elvevő oroszlán családja megszaporodna. Egy ideig tovább növelné az antilopok mennyiségét (további vetélytársak kiirtásával), de aztán kinőné a szavannát. A következő lépés tehát az lesz (ahelyett, hogy birtokba veszi a szomszéd szavannát is, majd a mellette levő dzsungelt is (antiloptenyésztés céljára megfelelően átalakítva). Az ott élő oroszlánokat és a többi ragadozót pedig ráveszi arra, hogy vegyenek részt az antilopok (és egyéb jószágok) tenyésztésében, mivel a ragadozók számára ez az élet egyetlen helyes útja. Azon ragadozókat pedig, akik nem akarnak alkalmazkodni ehhez az újfajta, felfoghatatlanul fáradságos életmódhoz, „primitívnek” bélyegzik, olyanoknak, akik nem fogják fel, mi az egyedül helyes valójában. Ezért – mivel az egyetlen helyes út ismerete kötelez – irgalmatlanul kiirtják őket, a maradékukat pedig rezervátumba kényszerítik. Ezt könnyűszerrel megtehetik, hiszen nyilvánvaló létszámbeli fölényben vannak, elvégre nemcsak az élelemkészletük határáig gyarapodnak (mint rajtuk kívül minden más faj), hanem korlátlanul.

Az élelemül szolgáló antilopokat és egyéb jószágokat ezenközben továbbra is kulcsra zárva őrzik; az őrzés és elosztás műveletével pedig külön oroszlánokat bíznak meg, olyanokat, akik amúgy nem vesznek részt a tenyésztés munkájában. Így aztán az antilop élelemből árucikké válik, és kialakul mind a hierarchikusan szervezett gazdaság (a csúcson néhány, az antilopállomány egésze fölött disponáló oroszlánnal, alul pedig azon oroszlánokkal, akik a tenyésztés gyakorlati robotjában fáradoznak azért, hogy megszolgálják a napi betevő antilopszeletüket), mind a hierarchiát és a gazdaságot védelmező katonaság. Vagyis az oroszlánok a civilizáció útjára léptek.

A robotoló oroszlánoknak persze nem tetszik, hogy az őrző-védő oroszlánok és az uralkodó oroszlánok úgy jutnak hozzá a létfenntartásukhoz szükséges antilopmennyiséghez, hogy gyakorlatilag a napot lopják. Világosan felismerik, hogy akár fordított is lehetne a szereposztás. E felismerés aztán evidensen vezet a tulajdonviszonyok önkényes átrendezésére tett kísérletekhez (lopás, rablás, gyilkosság, korrupció), valamint az elnyomó és elnyomott oroszlánok tényleges és rendszeres helycseréjéhez (forradalmak, ellenforradalmak, ellen-ellenforradalmak és állandósult háborúk révén).

Ez a fajta társadalmi szerveződés természetesen együtt jár egy olyanfajta életmóddal, amely százezer és millió évekig ismeretlen és elképzelhetetlen volt: olyan fokú népsűrűséggel, amelyben az egyes oroszlánok mozgástere végletesen leszűkül. Ennek egyik következménye az oroszlánok fokozott ingerlékenysége és neurotizálódása lesz, a másik következménye pedig a fertőző betegségek hihetetlen (és korábban ugyancsak ismeretlen mértékű) pusztítása.

Jogos kérdés, hogy miért beszélek továbbra is oroszlánokról, amikor fentebb arról írtam, hogy az oroszlánok a ragadozóknak szánt élet „egyetlen heyles útját” rákényszerítették a többi ragadozóra. Nos (túl a fogalmazás leegyszerűsítésén) azért, mert a totalitárius antiloptenyésztés gyakorlatának átvételével fokozatosan felszámolódott minden lényegi különbség az oroszlánok, tigrisek, medvék, cápák, farkasok és rókák népe között. Noha milliónyi vonatkozásban továbbra is eltérőek (kinézetben, viselkedésben, szokásokban stb.), a legalapvetőbb kérdésben (abban, hogy milyen módon jutnak hozzá az ennivalójukhoz), teljesen homogén kultúrává váltak.

...Amikor pedig a kisoroszlán megkérdezi anyukájától, hogy „Mama, miért van ez a sok rossz a világban?”, oroszlánmama csak azt tudja válaszolni: „Azért, kicsikém, mert az oroszlánok gyarló teremtmények...”

[...]

A rezervátumokban pedig (amelyeknek lakóit prehistorikus kuriózumként mutogatják a látogatóknak), az a néhány maradék oroszlán elégedetten éli világát. Nagyjából ugyanannyian vannak, mint a rezervátumba kerülésükkor voltak. Néha megharapják ugyan egymást, néha vetélkednek egy-egy antilopért. De nem viselnek háborút sem egymás ellen, sem az antilopok vetélytársai, sem az antilopokat tápláló fű vetélytársai ellen. A táplálék megszerzése érdekében továbbra is naponta egy-két órát loholnak a zsákmány nyomában, és nem foglalja le őket a tenyésztés verejtékes munkája napi 8 (vagy 12) órában. Ha egy ilyen „primitív” oroszlán ma elejt egy antilopot, akkor – ugyanúgy, mint egymillió évvel ezelőtt – fölfalja a fél állatot, degeszre zabálja magát, amíg mozdulni sem tud, a maradékot pedig továbbra is veszni hagyja. Legközelebb, amikor ismét egy fél antilopra vágyik, új áldozatot választ.

Vagyis az antilopok elosztásának, a világ igazgatásának egész problematikáját nem veszi el erőszakkal Isten (vagy az istenek vagy a természet) hatásköréből, mondván, hogy ő tudja, mi a jó és mi a rossz, hanem továbbra is meghagyja Isten (vagy az istenek vagy a természet) hatáskörében.

Címkék:


hétfő, június 18, 2007
13:39
 
Kacsa ugyan, mégis igaz


Hogy lehet ez? Nagyon egyszerű filozófiai levezetéssel igazolható.

Bő egy hónapja írtam a metafizikai léthatározmányok felcserélhetőségéről, amely szerint „a lét, az egység, az igazság, a jóság és a szépség egymással felcserélhető fogalmak.” Vagyis ha egy létezőről az egyik állítható, akkor – a saját léttökéletességi módjának megfelelően – állítható róla a többi is.

Tehát ha a kacsa , akkor igaz is. A jóság ténye pedig a posteriori bizonyított: a szombati ebéd (kb. este 6 óra) után órákig nyalogattuk a szánkat, és emlegettük ábrándatos tekintettel, hogy „ugye, milyen jó volt?!”

Q.E.D.

Továbbá az idézőjeles felkiáltás extrapolálható az egész hétvégére. A Szokásos Eljárás nevű állat a következő:

Beszélgesd át a péntek éjszakát, hajnali akármeddig. Szombaton kelj fel déli 12-kor. Ess kétségbe, hogy itt a hétvége, üres a hűtő, késő van, mindjárt zárnak a csarnok. (Lám csak: automatikus pluralis is létezik, nem csak automatikus accusativus, mint a „Sezretem a sajt” jellegű mondatokban.) Nézzél annyira bárgyún és álmosan, hogy a párod megértse: ha a te akciókészségeden múlik, akkor legfeljebb netes pizzára számíthattok, két napon keresztül, úgyhogy legkisebb rosszként inkább ő rohan el vásárolni. Szállítson haza 4 db gyönyörű kacsacombot, 2 kg krumplit meg 1 fej vöröskáposztát. A kacsát fűszerezd be sóval, majorannával, borssal, tedd tepsibe, locsold meg vörösborral, és alacsony hőfokon, fólia alatt párold úgy két órán keresztül, a mellé vágott hagyma-, fokhagyma-, szalonna- és almadarabok társaságában. A vége felé kezdd el öntözni a zsírjával, majd vedd le a fóliát, és egy másik tepsiben süsd pirosra. Időközben készítsd el a dinsztelt káposztát római köménnyel, valamint a krumplipürét kacsazsírral és laktózmentes tejjel (mármint ha laktózérzékeny vagy). A hússal együtt párolt, fent felsorolt finomságokat turmixold le, és kacsazsírban főzd össze szósszá. Vedd rá a párodat, hogy készítse el a világra szóló hagymaleveseinek egyikét (azon aggódva, hogy kevész lesz az étel), majd ebédeljetek meg (kezdve egy kupcia pálinkával, bevégezve a sütéshez föl nem használt vörösborral). Legyél rosszul (mivel az elfogyasztott étel mennyisége nemcsak hogy elég, de jelentősen több is, mint amennyit a józan ész diktálna; de hát otthagyni, hát azt ugye mégsem!), aztán állj rá a mérlegre, és fakadj könnyekre, vigasztalhatatlanul.

Másnap adj elő valami hasonlót rántott csirkecombbal, este pedig, az obligát hétvégi fagyizásból és a Duna- (amelyről 14 évvel a környékre költözésed után tudod meg, hogy gyalog kényelmesen elérhető, csak megfelelő partner és motiváció szükséges hozzá) -partig (-on) való hosszú sétálásól visszatérve, az Egy indián párizsban c. film nézése közben fogyaszd el a szombati kacsa zsírját friss fehér kenyérrel és lesózott lilahagymával.

Ha mindemellett még arra a tudásra is szert teszel időközben, hogy mi a lényegi különbség a „kommuna” és a ”törzs” fogalma közt – akkor tényleg csaknem minden lehetségeset kihoztál a hétvégédből. Már csak annyi dolgod van, hogy hétfőn leblogold az egészet (mármint azt, ami publikus belőle).

Illetve már ennyi sincs.

Címkék: , , , ,


csütörtök, június 14, 2007
14:51
 
Merre tart a világ?


Tegnap megérkezett Amerikából Daniel Quinn trilógiájának negyedik kötete :-) , a Beyond Civilization (A civilizáción túl). El is kezdtem olvasni, és ahogy Sztefano írja, ebben valóban konkrétumok vannak arról, hogy „hogyan tovább”.

Amíg olvasom, addig viszont pihen a másik könyv, amelyben épp nyakig ültem. Ez pedig Jessica Williams Merre tart a világ? – 50 tény, amely megrengethetné a világot c., magyarul 2005-ben megjelent könyve. Maga a könyv ötven fejezetből áll: mindegyik tényhez tartozik egy pár oldalas tanulmány. A könyv végén pedig természetesen források, hivatkozások tömege, valamint útmutató azok számára, akik találva érzik magukat az egyes témák által, hogy merre indulhatnak el, ha tenni kívánnak valamit.

A fenti linkre kattintva bőségesen lehet szemelvényeket találni. Aki lusta kattintani, annak számára alább közlöm a könyv fejezetcímeit – azaz magát az 50 adatot; néhány „kedvencemet” kiemelem.

Merre tart a világ?1. Az átlagos japán nő nyolcvannégy életévre számíthat. A botswanai nők átlagosan harminckilenc évig élnek.
2. A világ elhízott népességének egyharmada a fejlődő országokban él.
3. A fejlett országok közül az USA-ban és Nagy-Britanniában a legmagasabb a kamaszkori terhességek aránya.
4. Kínából negyvennégymillió nő hiányzik.
5. A brazil Avon-értékesítők létszáma meghaladja a fegyveres erőkét.
6. 2002-ben a kivégzések nyolcvanegy százalékát a világ három országában hajtották végre: Kínában, Iránban és az Egyesült Államokban.
7. A brit élelmiszer-áruházak többet tudnak vásárlóikról, mint a brit kormány.
8. Az Európai Unióban minden egyes tehénre napi 2,5 dollár támogatás jut. Ez több, mint amennyiből az afrikaiak hetvenöt százaléka megélni kénytelen.
9. Az azonos neműek párkapcsolatát több mint hetven országban törvény bünteti. Kilenc országban halállal.
10. A világon minden ötödik ember napi egy dollárnál kevesebből él.
11. Minden évben több mint tizenkétezer nő hal meg Oroszországban a családon belüli erőszak következtében.
12. 2001-ben 13,2 millió amerikain végeztek valamilyen plasztikai műtétet.
13. Óránként legalább egy ember veszti életét vagy nyomorodik meg taposóaknák miatt.
14. Indiában negyvennégymillió gyermeket dolgoztatnak.
15. A fejlett országok lakói évente hat-hét kilogramm élelmiszer-adalékot fogyasztanak el.
16. Tiger Woods, a világ legjobban fizetett sportolója. Évente 78 millió – vagy kétévente 148 millió – dollárt keres.
17. Hétmillió amerikai nő és egymillió amerikai férfi szenved étkezési rendellenességektől.
18. A brit tizenöt évesek csaknem fele már kipróbált kábítószereket, majdnem egynegyedük rendszeresen dohányzik.
19. A washingtoni lobbiszakmában hatvanhétezren dolgoznak – tehát a törvényhozás minden tagjára 125 fő jut.
20. Percenként két ember hal meg autóbalesetben.
21. 1977 óta közel nyolcvanezer erőszakcselekmény vagy rendzavarás történt észak-amerikai abortuszklinikákon.
22. Több ember ismeri föl a McDonald's arany logóját, mint Krisztus keresztjét.
23. Kenyában az átlagos háztartások költségvetésének akár egyharmadát emésztik föl a vesztegetések.
24. A világ kábítószer-forgalma becslések szerint mintegy négyszázmilliárd dollárt tesz ki – nagyjából ugyanannyit, mint a törvényes gyógyszer-kereskedelem.
25. Az amerikaiak egyharmada hisz abban, hogy földönkívüliek szálltak le bolygónkon.
26. Több mint százötven országban alkalmaznak kínzást.
27. A világ lakosságának egyötöde – mintegy nyolcszázmillió ember – nap mint nap éhen marad.
28. Az Egyesült Államokban a néger férfiaknak egy a háromhoz az esélyük, hogy börtönbe kerülnek.
29. A világ lakosságának egyharmada háborúban áll.
30. 2040-re kimerülhetnek a világ olajtartalékai.
31. A világ dohányosainak nyolcvankét százaléka fejlődő országokban él.
32. A világ lakosságának több mint hetven százaléka még sosem használt telefont.
33. Az utóbbi években a világ fegyveres konfliktusainak egynegyedében szerepet játszott a természeti kincsekért folytatott harc.
34. Afrikában mintegy harmincmillió ember HIV-pozitív.
35. Évente tíz nyelv hal ki.
36. Évről évre többen halnak meg önkezüktől, mint a világ fegyveres konfliktusaiban együttvéve.
37. Hetente átlagosan nyolcvannyolc diákot csapnak ki amerikai iskolákból azért, mert lőfegyvert visz a tanterembe.
38. Világszerte legalább háromszázezer lelkiismereti foglyot tartanak számon.
39. Évente kétmillió lányt és asszonyt vetnek alá a női nemi szervek megcsonkításának.
40. Világszerte háromszázezer gyermekkatona vesz részt fegyveres konfliktusokban.
41. A 2001-es nagy-britanniai általános választásokon közel huszonhatmillióan voksoltak. Az ottani Megasztár első sorozatában több mint harminckétmillió szavazatot adtak le.
42. Amerika évente tízmilliárd dollárt költ pornográfiára – ugyanakkora összeget, mint külföldi segélyekre.
43. Az Egyesült Államok 2003-ban 396 milliárd dollárt költött a hadseregére. Ez harmincháromszor annyi, mint a hét „haramiaállam” katonai kiadása együttvéve.
44. Napjainkban huszonhétmillió rabszolga dolgozik a világon.
45. Amerikában óránként két és fél millió műanyag palackot dobnak el. Ennyi pillepalack egymás mellé rakva háromhetente elérne egészen a Holdig.
46. Az átlagos brit városlakó naponta akár háromszázszor is kamera elé kerül.
47. Évente mintegy százhúszezer lányt és asszonyt csempésznek Nyugat-Európába.
48. Amíg egy szem kivi Új-Zélandról Nagy-Britanniába repül, saját tömege ötszörösének megfelelő mennyiségű, üvegházhatást okozó gáz kerül a légkörbe.
49. Az USA több mint egymilliárd dollár befizetéssel tartozik az ENSZ-nek.
50. A nyomorgó gyermekek háromszor nagyobb valószínűséggel szenvednek mentális betegségben, mint a jómódú családból származók.


A kiemelések természetesen önkényesek; félórával előbb vagy későb blehet, hogy másokat választottam volna.

Címkék: , ,


szerda, június 13, 2007
09:22
 
Két mítosz


   – A ti kultúrátokban élő emberek [...] egy történet rabjai.
   Egy darabig pislogva ültem.
   – Nem tudok ilyen történetről – mondtam végül.
   – Úgy érted, hogy soha nem hallottál róla?
   – Úgy van.
   Izmael Bólintott. – Ez azért van, mert nem szükséges hallani róla. Nem szükséges megnevezni, nem szükséges beszélni róla. Mindegyikőtök kívülről tudja hat-hét éves korára. Fekete és fehér, férfi és nő, gazdag és szegény, keresztény és zsidó, amerikai és orosz, norvég és kínai, mindnyájan ezt halljátok. És szüntelenül ezt halljátok, mert a propaganda minden eszköze, az oktatás minden eszköze szüntelen ontja. És minthogy szüntelen halljátok, nem figyeltek rá. Nem szükséges figyelni rá. Mindig jelen van, zümmögve a háttérben, tehát egyáltalán nem szükséges foglalkozni vele. Valójában azt fogod észrevenni – legalábbis kezdetben –, hogy nehéz foglalkozni vele. Olyan ez, mint egy soha le nem álló távoli motor zümmögése; olyan hanggá válik, melyet végül már nem is hallani többé.
   – Nagyon érdekes – mondtam. – De kissé nehezen hihető.
   Izmael elnéző mosollyal hunyta le a szemeit. – Nem kell elhinni. Amint megismered ezt a történetet, a kultúrátokban mindenhol ezt fogod hallani, és meg leszel döbbenve, hogy az emberek körülötted nem hallják ugyanúgy, mint te, hanem minden további nélkül elfogadják.

(Daniel Quinn: Izmael)


Az előző posztomhoz írt kommentek között Kultúra Anya azon bölcsődalai közül, amelyeket annyiszor hallottunk már, hogy mi magunk is elhittük, kettő is felismerhető. Ezekre szeretnék reagálni.

1.) [A Meghagtyó életmódhoz ]„olyan nagy fokú önzetlenség kell, ami az emberi természettel, de az állatéval is sokban ellentétes. Az élet mindennapjai nem képzelhetők el az általad felsoroltak szerint önzetlenség nélkül.”

Konkrét tévedés, ha az Elvevő–Meghagyó szembenállást az önés–önzetlenség fogalompárral azonosítjuk. Erre pontosan az idézett szavak mutatnak rá: ez az önzetlenség „az emberi természettel, de az állatéval is sokban ellentétes”.

Így van. És ez a lényeg. Ha körülnézünk térben és időben, észrevehetünk két dolgot.

Egyrészt az eredendően önző állatvilágból egyetlen faj sem vált a világ ellenségévé. Noha mindegyik faj, azon belül mindegyik egyed a saját érdekeit érvényesíti, az életközösség egésze által követett stratégia az élővilágot több milliárd év alatt sem sodorta a pusztulás szélére. Ellenkezőleg: az élet (amely, mint tudjuk, „él és élni akar”) a születés és elmúlás dinamikájában töretlenül fejlődött. Fajok keletkeztek és tűntek el, anélkül, hogy az életközösség egésze, a fajokra tagozódás folyamata veszélybe került volna. Ismétlem: miközben minden egyes faj minden egyes egyede eredendően olyan viselkedésel volt jelen a világban, amelyet a mai okos erkölcstanászok az „önző” jelzővel illetnek.

Másrészt az eredendően önző ember a maga 2–3 millió évvel ezelőtti kialakulásától kezdve (homo habilis) történelmének 99,5%-án keresztül semmi galibát nem okozott az életközösségben, semmilyen konfliktusba nem keveredett a világgal. Kukacoskodó megjegyzéseknek elejét véve: ugyanez igaz a homo sapiens 160.000 éves történetére, azzal, hogy ha ezt vesszük alapul, akkor a problémamentes, az életet szolgáló (bár önző stratégián alapuló) időszak aránya „csupán” 93,75%.

Ilyen százalékos arányt úgy interpretálni, hogy „az emberi természetnek mint olyannak alapvetően valami baja van” – ez a tények meglehetősen jelentős elferdítése.

A hárommiliárd év alatt prosperáló, több százmillió Meghagyó faj (beleértve az ember történetének csaknem egészét) és a csupán tízezer éve szerencsétlenkedő Elvevő kultúra között a demarkációs vonal nem az önzés és önzetlenség mentén húzódik. A természeti törvények nem tiltják, hogy valaki a képességei legjavát latba vetve vetélkedjen az erőforrásokért. Ami tiltva van, az a környezet elleni totalitárius hadviselés. Ez azonban nem az emberi természetből magából fakad, hanem abból a szemléletből, amely az embert a világ uralkodójának, a világot pedig az ember tulajdonának tekinti.

2.)„Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a szemléletváltáshoz meg kell barátkozni a lemondás gondolatával.”

Kultúra Anya valóban minden erejét latba vetve igyekszik meggyőzni arról, hogy az Elvevő paradigma feladása a valamiről való, beletörődő lemondást jelenti; a Meghagyó életforma szánalmas, utálatos, unalmas – de legalábbis: kevesebb.

Érdemes ehhez két dolgot meggondolni. Az emberek szívesen váltanak a rosszról jobbra. Ha felkínálnak neked egy kihegyezett ceruzát a tompa helyett, örömmel elfogadod. Ha éhes vagy és enni adnak, hálás vagy érte. Ha elment az utolsó busz, és a barátod felajánlja, hogy hazavisz kocsival az éjszakai bumlizás helyett, megköszönöd. Ha kőkonzervatív vagy, előbb-utóbb akkor is belátod, hogy a szövegszerkesztő jobb a számodra, mint az írógép, ami jobb volt, mint a toll, ami jobb volt, mint az agyagtábla.

Ehhez képest a történelem azt mutatja, hogy valahányszor megjelentek az Elvevők a Meghagyók között, hogy felkínálják nekik a maguk kultúráját, a Meghagyók ahelyett, hogy lelkesen a nyakukba borultak volna, élesen visszautasították annak átvételét. Ha kellett, az életük árán is. (És kellett, mert az Elvevők rendre kiirtották mindazon Meghagyó népeket, akik nem hódoltak be a kultúrájuknak – lásd pl. az amerikai indiánok körében folytatott népirtást.)

Ez a két tény egymásnak ellentmondani látszik. Két feloldása lehetséges. Kultúra Anya megoldása az, hogy a Meghagyók egytől-egyig komplett hülyék, akik nem voltak képesek felfogni, hogy mi a jó számukra. A másik megoldás azonban az, hogy a Meghagyók nagyon is tudták, hogy mi jó számukra. (Hangsúlyozottan: számukra.) És miután szembesültek azzal, hogy az Elvevők által felkínált „egyetlen helyes út” homlokegyenest ellentétes azzal az életmóddal, amely számukra gazdag és kielégítő százmillió évek óta, az emberi emlékezet kezdete óta – nyilvánvalóan visszautasították az Elvevők által felkínált kevesebbet.

A B története és Az én Izmaelem bőségesen tárgyalja, hogy miben áll a Meghagyók gazdagsága, és gazdagon illusztrálja, miért és mennyiben nevezhetők az Elvevők (az ó- és az újvilágban, keleten és nyugaton egyaránt) a világ legszegényebb, legszánalmasabb népének.

Címkék: ,


kedd, június 12, 2007
18:07
 
Palackposta


Tettem egy bizonytalan ígéretet Fernandelnek, hogy leírom, mit kell szerintem elmondania egy másik embernek ahhoz, hogy megmeneküljön a világ. Tessék.

Segíts neki leküzdenie azon mélyen gyökerező késztetését, hogy kiskapukat keressen, és ismertesd föl vele: az emberek világa a pusztulásba tart, és magával rántja az élővilág jelentős részét. Ismertesd föl vele, hogy az egész civilizáció önmaga rabságában szenved: börtönbe zárta önmagát, és nem találja a kijáratot. Ugyanakkor mutass rá arra, hogy a börtön fala nem az emberi természetben, nem a genetikai vagy pszichológiai adottságokban, de nem is az isteni, kozmikus vagy misztikus végzetben keresendő. A börtön, amely fogva tart bennünket, egy kulturális börtön – vagyis kizárólag egy gondolkodásmód foglyai vagyunk: a falak a saját fejünkben vannak.

Igazold adatokkal, hogy az emberiség nem azonos azzal a civilizációval, amelynek alapdogmája: a világ eredendően káosz; a világnak szüksége van az emberre, hogy kozmosszá alakítsa. A világnak nincs szüksége az emberre, pompásan tud létezni nélküle is. Az embernek azonban szüksége van a világra, és nem tud létezni nélküle.

Mondd el, hogy a világ megmentéséhez nem környezetvédelmi programokra van szükség, hanem szemléletváltásra: annak felismerésére, hogy az ember kultúrateremtő tevékenysége során nincs fölmentve a természet törvényei alól (ahogy egyetlen más faj sincs fölmentve), hanem alájuk van rendelve. Illusztráld példákkal, hogy az emberi életnek van más lehetséges módja is, mint az a mód, ahogy most az emberiség 99,99%-a él. Mondd el, hogy lehet úgy élni, hogy az ember nem képzeli magát jó és rossz tudójának. Mondd el, hogy az életnek nincs „egyetlen helyes útja”.

Arra a kérdésre, hogy „jó, de most konkrétan mit csináljak?!” ismételd meg: az életnek nincsen egyetlen helyes útja – és ez a „mit csináljak?” kérdésre éppen úgy igaz, mint bármi egyébre. A világot nem programok juttaták vészhelyzetbe, hanem egy pusztító világkép. És ha megmenekül, nem programok fogják megmenteni, hanem egy másik világkép: olyan amely összhangban áll az élet alapvető törvényeivel. Ennek érdekében minden program jó és bevethető, noha egyetlen program sem szükséges és kötelező. A börtön fala a fejekben van: ott kel lebontani.

Röviden: Van egy jó megy rossz hír. A rossz az, hogy az emberiség ezen az úton haladva szükségszerűen elpusztul. A jó hír az, hogy az útról való letéréshez nem az emberi természetünket kell megváltoztatni (ami lehetetlen), hanem csupán a kultúránkat, ami lehetséges. Nem egyszerű, nem garantált a siker – a lehetőség azonban adott.

Szerintem.

Címkék:


vasárnap, június 10, 2007
12:14
 
Húsz év?


„A jóslástan a mágia egyik legmegbízhatatlanabb ága.”
(Prof. Minerva McGalagony átváltoztatástan-tanár)

„Utálom a biztosítási ügynököket. Mindegyik azzal riogat, hogy előbb-utóbb én is meg fogok halni. Ami nem igaz.”
(Woody Allen)


Azt írtam az előző posztom egyik kommentjére válaszul, hogy a homo sapiens záros időn belül (mondjuk úgy 20 év) el fog tűnni a Föld nevű bolygóról. Meg is kaptam érte a beosztásomat több helyről, kommentben, magánlevélben, telefonon. Azt hiszem, a legokosabb, amit tehetek, ha egy kicsit megpróbálom kifejteni, mit is értettem (és mit nem) az inkriminált mondatok alatt.

1. A jövő problémája
Régi poén, hogy az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni. Ezt a sajnálatos elrendezést ellensúlyozandó, az ember mindig is megpróbálta kitalálni, mire számíthat a jövőben. Ennek a tevékenységnek (hasonlóan minden más emberi tevékenységhez) különböző megnyilvánulásai vannak. Jelentkezik a vallásos, a tudományos és a hétköznapi életben egyaránt. A közös jellemzője mindegyik terepnek az, hogy a jelen bizonyos, relevánsnak tekintett adottságait oknak tekinti, és ismétlődő múltbeli tapasztalatok, valamint különböző magyarázó rendszerek (statisztika, ideológia etc.) alapján megpróbálja meghatározni az okozatot.

Vallásos jellegű jövőbe tekintésre a legjobb példa a zsidó-keresztény apokaliptika, ill. eszkatológia. Ennek tárgyszerű gyökerében az a valami áll, amit a kereszténységben kinyilatkoztatásnak neveznek. Ezt persze lehet így meg amúgy magyarázni – ezért van az, hogy a különböző keresztény felekezetek és irányzatok jövőképe gyakran nem is hasonlít egymásra. És ugyanezen a talajon állva a próféták és teológusok mellett megjelennek az élősködők: az álpróféták, jósok, csalók, sarlatánok.

Hétköznapi jövőbe tekintés az, amikor az óramutató járásával ellentétes irányba fordítom a kormányt, és arra számítok, hogy a kocsi balra fog kanyarodni. Vagy amikor a Móricz Zsigmond körtéren azt látom, hogy a 7-es busz megállójában pár ember lézeng, a 49-es villamos megállójában tucatnyian várnak, akkor azt gondolom: a busz nemrég mehetett el, tehát a villamos előbb fog jönni, úgyhogy inkább oda állok várakozni. Vagy amikor látom, hogy a hűtőből kivett párizsi enyhén zöldes árnyalatú, úgy döntök, hogy nem eszem meg, mert azt prognosztizálom, hogy ellenkező esetben beteg leszek, egy-két napra kiesek a munkából és emiatt keveseb fizetést kapok. Vagy azt látom, miközben lelépnék a járdáról, hogy nagy sebességgel közeledik felém egy luxuskocsi. Noha zebránál vagyok –, noha addig van még egy kereszteződés, ahol akár be is fordulhatna –, noha le is lassíthatna a zebra előtt – mégis azt választom, hogy a járdán maradok, mert megelőző tapasztalataim alapján az a jövőképem, hogy ha mégis lelépek, akkor két másodpercen belül halott leszek.

Aki ilyen jellegű jövőbe tekintésre (ha úgy tetszik: jóslásra) alkalmatlan, az egyszerűen életképtelen.

Tudományos jellegű jövőbe tekintésre példa egy megbízható és valid pszichológiai teszt. Megbízható: azaz előre tudható, hogy ismételt tesztfelvételkor a tesztelt személy ugyanolyan (vagy nagyon hasonló) választ fog adni. Ha ma a 100 pontos teszten 62 pontot ért el, akkor az eredménye nagy valószínűséggel holnap is (mondjuk) 55 és 70 közé esik.(Ellenpélda: a fej vagy írás játék nem megbízható; aki ma 50 dobásból 35 fejet dob, az holnap 50 dobásból akárhány fejet dobhat: az első eredményből nem következik semmi.) És valid: azaz a teszt valóban azt méri, amit mérni akar. Vagyis ha egy kreativitásteszten valaki 100 pontból 95-öt ér el, akkor megjósolható, hogy sikeresebb lesz egy kreativitást igénylő munkakörben, mint valaki, aki ugyanazon a teszten csak 62 pontot ért el.

Egy másik példa egy másik tudomány köréből: ha valahol felüti a fejét egy fertőző betegség, akkor a járványügyi szakemberek aránylag pontosan meg tudják mondani előre, hogy bizonyos intézkedések megtételének hányában a betegségnek milyen elterjedése várható.

Még másik példa: repülésirányítás. Nem tudom, egyetlen pillanatban hány (ezer) repülőgép tartózkodik a levegőben. Különböző magasságban haladnak, különböző sebességgel, különböző irányokba, különböző időjárási körülmények között. Ha mindez véletlenszerűen történne, óránként számolnának be a hírekben végzetes repülőgép-katasztrófákról. Nem ez történik, mert a tapasztalatok alapján előre megmondható, hogy egy adott pillanatban felszálló, adott teljesítményű repülőgép adott időjárási körülmények között mikor ér a Föld egy bizonyos pontjára. Az események előrelátásának ezen képessége teszi lehetővé egyáltalán a légiforgalom irányítását: ennek hiányában az irányítótornyok munkája másból sem állna, mint állandó katasztrófa-elhárításból.

Még más, még mindig tudomány: a fizika törvényei alapján előre megjósolható, hogy amennyiben légüres térben egyszerre ejtünk le 100 méter magasból egy tollpihét és egy vasgolyót, melyik fog előbb földet érni. (Válasz: egyszerre.)

Ha egy (reál)tudomány nem képes a maga területén a jövőt előre jelezni, akkor az egész egyszerűen nem tudomány.

2. Az élet jövője
A XX. század második felében, legalábbis tudományos berkekben, fény derült egy közhiedelem egyértelműen téves voltára. Ez a közhiedelem a következő volt: „A természet a mi oldalunkon áll.” Ez lebontva annyit tesz, hogy az ember (mint a temészet ura és jó gazdája) követhet el ugyan kellemetlen baklövéseket a világon való uralkodása közben, de a világ kapacitása végtelen, az elkövetett hibák előbb-utóbb kijavítódnak.

Aztán kiderült, hogy nem. A természet nem áll a mi oldalunkon: a természet senkinek az oldalán nem áll, hanem van, amíg lenni hagyják. A Föld egésze élő organizmus, amelynek valóban óriási az öngyógyító kapacitása – óriási, de nem végtelen. Ami az 1960-as évek előtt fel sem merült kérdésként, az mára (ismétlem: tudományos körökben) evidencia lett: a Föld orvosolhatatlanul megmérgezhető; a Földről az élet kiirtható. Végérvényesen kiirtható. Visszafordíthatatlanul. És plusz egy nüansz: az, hogy az élet kiirtható, nem pusztán elvi lehetőség, hanem a közeljövő reális veszélye.

Természetesen mindez feltételes módban áll. A pusztulás feltétele az, hogy az emberiség továbbra is azon az úton haladjon, amelyiken most halad. Ha letér róla, van esély a túlélésre.

3. Forgatókönyvek
Csábító lenne konkrét forgatókönyvekről beszélni, de ez részemről valóban kóklerség lenne. Azonban három elképzelhető út mégis fölskiccelhető.

A) Az élet totális pusztulása
Ez a legdurvább, a legsúlyosabb eset. Ahogy szerves élet képes keletkezni, úgy képes megszűnni is. Ennek elérésére alkalmas eszköz a bolygó (a légkör, a vizek, a talaj) folyamatos mérgezése, a nukleáris szennyezés (pl. egy atomháború képében) és az abból adódó genetikai visszaromlás. A végeredmény lehet a Föld nevű bolygó teljes letarolása. Bár léteznek olyan „alacsonyrendű” fajok, amelyek túlélési értéke a mienkhez képest felfoghatatlan, amelyek szinte elpusztíthatatlanok. Elképzelhető, hogy azt, ami a világűrből a bolygó totális kihalásának tűnne fel, számos egysejtű, puhatestű és rovar túlélné.

B) Az emberiség totális pusztulása
Ez eggyel optimistább verzió, és ehhez már nem is kell olyan sok eszköz; gyakorlatilag minden a rendelkezésünkre áll hozzá, kiélesítve.

C) A civilizáció összeomlása
A magam részéről ezt tartom a legvalószínűbbnek. És ha ez időben történiik meg, akkor van esély arra, hogy a civilizáció nem rántja magával a pusztulásba az egész emberi fajt – meg a bioszféra többi faját.

Nem vagyok szakértő, úgyhogy részletes, konkrét numerikus adatokkal alátámasztott releváns érvelést nem tudok felmutatni. De néhány keresőszót azért felsorolok, amellyel el lehet indulni a Google-ben vagy a könyvtárban.


  • Demográfiai robbanás. Száz éve nem egészen másfél milliárdan voltunk. Ma hat és fél milliárdan vagyunk. És mivel a megnövekedett népességre a kultúránk által adott válasz az élelmiszertermelés növelése, prognosztizálható a népesség (inkluzíve: az éhező népesség) további növekedése. A kultúránk ezt a kísérletet az elmúlt 10.000 évben generációról generációra elvégzi, és az eredmény 100%-os. Ha a népesség megnövekedésére az élelmiszertermelés megnövelése a válasz, az törvényszerűen a népesség (inkluzíve: az éhező népesség) további növekedését eredményezi.
  • Észak–Dél-ellentét. A népességnövekedés színtere a harmadik világ. Egyre nagyobb a szakadék az európai-amerikai, illetve a délebbre élő emberek éeltszínvonala között – és a délieknk ez annyira nagyon nem tetszik. Ennek egyik jele a kivándorlók (vagy bevándorlók) folyamatos északra (és nyugatra) áramlása. Másik jele pl. 2001. szeptember 11-e. Ezen ellentét eszkalálódása szinte szükségszerűen vezet el a permanens világháborúhoz.
  • Globális felmelegedés. Ez egyrészt fajok százainak az eltűnését hozza magával. Másrészt a világtenger szintjének a jó pár méteres megemelkedését, ami egyet jelent egy csomó, ma sűrűn lakott terület megsemmisülésével. Képzeljük el a jelenetet, amikor néhány százmillió indiai és kínai, akiknek az otthonát elmosta az óceán, diszkréten bekopogtat az ajtónkon, hogy bocsánat, meghúzhatnák-e magukat itt, úgy az elkövetkező párezer évre...
  • Az esőerdők kipusztítása. Egy háromszáz éves fát kivágni 3 perc. Amíg egy új háromszáz éves fa nő a helyén, az viszont háromszáz év. (Ha fel is égetik a helyét, akkor kicsit több.) Az oxigén, amitől életben maradunk, nem alanyi jogon jár nekünk, nem „egyszerűen van” – hanem a zöld növények termelik. Tegyük egymás mellé ezt a két tényt: exponenciális ütemben nő az emberiség létszáma, és hasonló ütemben irtjuk ki a zöld növényzetet. Mi adódik ebből? Előbb-utóbb fulladásos halál.
  • A nyersanyag-készletek megsemmisülése. A Föld kőolaj- és földgázkészlete véges. Sok, de véges. Pontosabban véges, és nem is olyan sok. Az energiaellátás kérdése sem egyserű, de az még hagyján. A készletek kimerülésével azonban megszűnik a műanyaggyártás lehetősége. És ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve majd műanyag helyett fémből vagy bambuszból készül a mikrósdoboz. Hanem azt például, hogy megszűnik a vegyiipar, beleértve a gyógyszergyártást is. Szívgyógyszereket és antibiotikumokat nem lehet fémből és bambuszból előállítani. Megszűnik a könynűipari termelés, beleértve az elsődlegesen műanyag alapú számítógépek (és perifériáik) előállítását is. Ez azt jelenti, hogy simán összeomlik a civilizáció informatikai bázisa, beleértve a pénzgazdaságot, a közlekedést, a hírközlést stb.

4. A húsz év
Hát igen. Jogos a szemrehányás, ezt nem tudom alátámasztani. Ez lehet másfél év, de lehet száznegyven is. Kevesebb nemigen, és szerintem sokkal több sem. A kábé húsz év egy érzés, egy intuíció, amiről számot adni nem tudok, mint ahogy tizeniksz évvel ezelőtt se tudtam volna arról, amit a Prognózis c. versemben így írtam le:

Takaréklángon ég a Nap,
hogy ne fogyasszon túl sokat.
Mégis, pár kósza év alatt
a világ csendben szétrohad.

Nem marad, csak végtelen űr.
A leköszönt Isten helyett
teremteni képtelenül
lebegek a vizek felett.

Igen: tévedhetek. Mindenesetre szeretném kiemelten jelezni: a húsz (vagy akárhány) évvel, a civilizáció (vagy az emberiség, vagy az élet) pusztulásával nem a fátumról, nem holmi „elkerülhetetlen végzetről” beszélek.

Hanem határozottan és kifejezetten az elkerülhető végzetről.

Nem igaz, hogy a mi ön- és közveszélyes kultúránk azonos az emberi fajjal. Nem igaz, hogy az ember eredendően romlott. Nem igaz, hogy a mi életmódunknak nincs alternatívája.

Csak éppen ehhez nem programokra van szükség, hanem új világképre. Arra, hogy az egyedi emberek új módon kezdjék szemlélni a valóságot. Mind a világot, mind önmagukat.

Címkék:


szombat, június 09, 2007
10:13
 
Még egyszer Trianonról


Egyrészt:

A világban léteznek irreverzibilisen elbaszott dolgok. Az apokatasztaszisz tanát, azt, hogy az utolsó időkben Isten az ember összes szarát kitakarítja és mindent helyreállít, a kereszténység soha nem vallotta magáénak.

Ha valakinek elviszi a lábát a vonat, akkor az tragikus, szörnyűséges – de teljesen életidegen, az orvosi realitásokat figyelmen kívül hagyó dolog érzelmi alapon (vagyis a legőszintébb empátia talaján állva) a levágott rész visszacsatolásáért kampányolni. Ez gyakorlatilag csupán arra jó, hogy a társadalom rengeteg(!) féllábúja közül az illető mind később, mind keservesebben találhassa magát a vidám, helyzetüket elfogadó, azt elaborálni tudó, a közösségbe beilleszkedni tudó féllábúak táborában. Ehelyett megmarad frusztrált, sértődött, álomvilágban élő (és nem mellesleg: a környezetének idegeire menő) féllábúnak.

Hogy tovább vigyem: ennél talán csak az borzasztóbb (borzasztóság alatt értve elsősorban a kontraproduktivitást), amikor a jószándékú embertárs nehezíti a másik reintegrációs törekvéseit, akadályozza gyógyulását: pontosan azzal, hogy állandóan a féllábúságára (a balesetre, a vonatra, a rohadtszemét mozdonyvezetőre, valamint mindarra, ami az életben csak két lábbal művelhető) emlékezteti, ahelyett, hogy elfogadná őt teljes értékű – más, de teljes értékű – társnak.

[Megjegyzés: a példa annyiban sántít, hogy egy levágott testrész visszavarrásának nagyobb az orvosi realitása, mint ma Közép-Európában egy határvisszarendezés közgazdasági-politikai realitása]

Másrészt:

Hogy Trianon megtörtént, az borzasztó. Hogy megtörténhetett, még borzasztóbb. A legborzasztóbb, hogy bármikor megtörténhet újra, mert Trianon csupán egyetlen tünet. Tünete annak, amilyen lényegét tekintve maga a kulturális közeg, amelyben végbement. Tünete annak, hogy olyan emberek alkotják a civilizációnkat, akik önmagukat a bolygó (és így: a másik ember) urainak hiszik magukat; akik azt hiszik magukról: jogosultak (és képesek) életet és halált osztogatni.

Ez tévképzet. Pusztító, hagymázas, ön- és közveszélyesen tomboló őrület, amely gyorsuló ütemben szedi áldozatait a világban.

A trianoni határokon kívül rekedt magyarok csupán egyetlen pici csoportját alkotják az áldozatoknak.

A revíziós igényekkel („Erdélyt vissza!” és társaik) az a legnagyobb gond, hogy hátterüket ugyanez az elmebeteg monománia képezi: az a téveseszme, amely szerint mi jónak és rossznak felkent tudói vagyunk; tudjuk, ki éljen és ki pusztuljon el.

Trianon, mondom még egyszer, tünet. Tünet volt 87 éve is, és tünet most is. Tünet a határokon kívül élők konkrét fájdalma, és tünet az irredenta követelések hangoztatása. Fogfájás. Egyetlen pici kis fog pici kis fájdalmacskája. Igen, tudom: volt már velem is, hogy ordítottam a fogfájástól. Azonban ha a fogfájás oka az, hogy belülről rohad és gennyed az egész test, akkor a fogfájás gyors megszüntetése (és ezzel az egészség illúziójának meghosszabbítása) voltaképpen a gyógyulás útjába gördített akadály.

Ha valakinek a szervezetében mind jobban elhatalmasodik a halálos kór, de ő a betegség okainak feltárása és továbbterjedésének megállítása helyett az egyes tünetek orvoslására, aktuális fájdalomcsillapításokra pazarolja az idejét – akkor gyakorlailag önmaga gyilkosává válik.

Trianon fájdalmas tünet. Egy haláltusában vergődő, saját rothadásától bűzlő, ugyanakkor önmaga fittségét és kicsattanó egészségét foggal-körömmel, kínkeservvel bizonygató civilizáció fájdalmas tünete.

Címkék: ,


péntek, június 08, 2007
13:18
 
Vegyesen vagyunk
 
 

„...török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani....”



...Már akinek. Akadnak, akiknek nem elegendő ez a harc – de hát ilyen a világ: vegyesen vagyunk benne.

Címkék: ,


csütörtök, június 07, 2007
12:01
 
Válasz Malackának – nagyrészt hitvallás


Tisztában voltam azzal, hogy a Trianonról szóló posztommal magamra zúdítom a szittya dühöt. Malacka kommentjét azonban szubjektíve tartom annyira relevánsnak, hogy önálló posztban válaszoljak rá. Nézzünk sorra pár szempontot!

„Nekem példaul fontos, hogy magyar vagyok.” – Lehet, hogy hihetetlen, de például nekem is fontos. Úgy gondolom, képtelen lennék máshol élni – vagy legalábbis nem tudnám ezt könnyű szívvel tenni. Itt vannak a barátaim. Ide köt az anyanyelvem, amelyeken az első mondókákat, verseket, meséket hallottam. Ezen a nyelven tudok csak igazán verset olvasni, úgy, hogy azok valóban hússá, vérré, velővé váljanak bennem, és ezen a nyelven írok és sírok én magam is.

„Mi több –, kövezzenek meg érte – büszke is vagyok rá.” – A fentiek dacára én –, kövezzenek meg érte – nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok. Semmivel nem tartom különbnek, szebbnek, jobbnak, értékesebbnek magam emiatt a cseheknél, oroszoknál, romáknál, etiópoknál, franciáknál, albánoknál stb. De ahogy nem az én döntésem volt, hogy meleg legyek, ugyanúgy az sem az én döntésem volt, hogy magyar legyek. Egyetlen szalmaszálat nem tettem keresztbe ezért – semmi okom tehát, hogy büszke legyek rá. Ugyanezért nem szeretem a „meleg büszkeség” kifejezést. Az adottságaimra nem tudok és nem akarok büszke lenni. Hálával vagy beletörődéssel (egyszóval: méltósággal) elfogadom/elviselem. Büszke arra tudok lenni, amibe munkát fektettem, amiről úgy gondolom: jól csináltam, holott rosszul is csinálhattam volna. Ilyen egy vers, de ilyen az is, amikor valaki belém rúg, és én képes vagyok nem visszarúgni. De a magyarság nem ilyen dolog.

„A blog irójával nem lehet nyugodt eszmecserébe kezdeni, mivel csak egy igaz vélemeny van szerinte, és az csakis és kizárólag az övé.” – Furcsa ezt olvasni, noha hasonló vádakkal évek óta illetnek. Furcsa ezt olvasni, annak tudatában, hogy kamaszkorom óta mindmáig rendszeresen gondolom újra a véleményemet a legkülönbözőbb – vallási, társadalmi, etikai stb. – dolgokról. Azért gondolom újra, mert rendszeresen találkozom nálam okosabbakkal (könyv vagy ember formájában), akik nem lebasznak, hogy milyen alapon gondolkodom így vagy amúgy – hanem nyugodt eszmecserébe kezdenek velem, és rámutatnak arra, hogy a véleményem hol hézagos, illogikus, túlzó, vagy hol áll esetleg tárgyilag téves alapokon stb.

Furcsa ezt olvasnom azért is, mert – noha a fent leírt rendszeres véleményváltozás vagy -fejlődés ellenére adott időpillanatban többnyire egyetértek a saját véleményemmel, aránylag rendszeresen adok hangot azon meggyőződésemnek (többek között itt, a blogomban), amely szerint az abszolút igazság (ha van olyan) senki ember által nem birtokolható (álatlam sem), és hogy az életnek nincs egyetlen helyes útja (az én utam sem az).

Furcsa ezt olvasnom azért is, mert egy bekezdéssel előbb a „többnyire” szót nem retorikai fordulatból írtam le. Sokakkal ellentétben, akiknek a magabiztosságán egy atombomba sem üthet lyukat, velem aránylag sűrűn előfordul, hogy az éppen aktuális (vallási, társadalmi, etikai stb.) véleményem hiányosságát, ellentmondásos voltát én magam is érzékelem, és szenvedek is miatta. Egyébként ez a bizonytalanság a lehetőségi feltétele annak, hogy ne csontosodjak bele bigott módon ideológiákba, hanem képes legyek újragondolni holnap azt, ami a mai napon számomra axióma.

„Ha valakit érintett Trianon (...) az ezt a kérdést egész máshogy látja, és elkeserítőnek tartja az itt leírt véleményeket.„ – Efelől nam vagyok biztos. Nekem a négy nagyszülőmből három Erdélyből származik. A trianoni határ az én családom életét (s így az enyémet) is komolyan befolyásolta. És mit ad Isten: mégsem látom ezt a kérdést „egész máshogy”, mint ahogy látom, és nem tartom „elkeserítőnek az itt leírt véleményeket”. Most akkor mi van?

Hozzáteszem: nem kétséges számomra, hogy a trianoni békeszerződés (mint a világon valamennyi békeszerződés!) tragikus csapás volt nagyon sok ember életére. Ugyanúgy, mint hajdan a fekete himlő vagy az inkvizíció. És ha ezen egyéni életekről folyik a szó, a képességeim szerinti empátiával ott állok a szenvedők oldalán. Ettől azonban fenntartom, hogy Trianon ugyanúgy kívül esik az érdeklődésemen, mint a himlő és az inkvizíció.

A múltból persze tanulni kell, és elejét venni annak, hogy a történelem megismételje önmagát. De ehhez nem a himlőnek és Trianonnak kell emléket állítani, hanem meg kell nézni, mi minek volt a következménye. A himlő nem érdekel – a környezet tisztasága, a higiénia érdekel. Az inkvizíció nem érdekel – a gondolat szabadsága érdekel. Trianon nem érdekel – ember és ember békés együttélésének, egymás elfogadásának kérdése érdekel.

A Trianon emlékének életben tartására irányuló szándék azonban a mai politikai retorikában sajnálatos módon nem a megbékélés és és a tolerancia iránti sóvár vágy kísérője.

„Elnézést, hogy élek, és azért is, hogy más véleményem van. Most lehet kövezni.” – Nem tudom, feltűnt-e: ebben a blogban nem szokás a kövezés. Nincsenek eltávolítva az én véleményemet támadó kommntek. Akkor sem, ha azok nyíltan fasiszták, anitiszemiták, meleggyűlölők vagy engem életveszélyesen fenyegetők. Nem én vagyok az, aki úgy gondolja, hogy valakinek szégyellnie kellene magát, mert a véleménye az, ami; nem én vagyok az, akitől bocsánatot kell kérnie valakinek azért, hogy él. Nem én vagyok az, aki azt hiszi magáról: jogosult dönteni arról, hogy a máshogy élők, gondolkodók és érzők éljenek-e vagy pusztuljanak. Vannak ilyenek, Malacka, igazad van – de az nem én vagyok.

Ebben a blogban nyugodtan elmondhatod a véleményedet. Mások kommentjeiért nem vállalok felelősséget, de tőlem nem kell félned, akkor sem, ha olyasmit írsz, aminek történetesen nem örülök. A névtelen gyalázkodást (főleg, ha minősíthetetlen helyesírással társul) megvetem ugyan, és ennek hangot is adok. Ha hibásnak vagy irrelevánsnak találom a felhozott érveket, igyekszem erre rámutatni. Ha egy vélemény ellentétes az értékrendemmel, és emiatt nem tudom azt tisztelni, ezt sem titkolom el. Azonban végletekig menően tisztelem mindenkinek azon jogát, hogy saját véleménye lehessen, és hogy azt jogában álljon – retorziók nélkül – kinyilvánítani. Akkor is, ha az a vélemény homofób, rasszista, holocaust-tagadó.

Ettől persze még nem tartom magam jó embernek. Ettől csupán liberálisnak tartom magam. Pontosabban: ettől tartom magam liberálisnak.

Címkék: , , ,


hétfő, június 04, 2007
12:25
 
Ami érdekel és ami nem


Ma 87 éve, 2007. június 4-én írták alá a Trianoni békeszerződést. Fájó szívvel és pironkodva, de be kell valljam, hogy többek között ez az, ami nem érdekel.

  • Nem érdekel, mert ennyi idő távlatából Trianon számomra történelem, ugyanúgy, mint pl. a karlócai béke (amelyről fogalmam sincs, hogy mi volt), nem pedig a jelen része.
  • Nem érdekel, mert amennyiben viszont a jelen részévé teszik bizonyos csoportok, annyiban éppen hogy viszolygok, félek és elhatárolodom tőle.
  • Nem érdekel, mert az „ország” és „nemzet” szavak által jelölt fogalmak egy számomra elfogadhatatlan világkép alkotórészei. Elfogadhatatlan, mert e fogalmak olyasmiket implikálnak ember és ember között, mint elhatárolódás, kizárás, elkülönülés, különb-ség, ellenségeskedés – vagyis az emberiségnek mint olyannak a rész szerinti szemlélését. Szemben az általam egyedül elfogadhatónak tartott egész szerinti (katholikosz) látásmóddal.
    Kisebb Magyarországot!
  • Nem érdekel, mert – a fentiektől függetlenül – Ida nénitől azt tanultam gimnáziuzmban töri fakton, hogy az „ősfoglalás joga” illegitim érvelési alap területi igényeknél. Magyarul egyáltalán nem számít, hogy egy terület valaha kié volt, abból a szempontból, hogy most kié, és hogy kié legyen a jövőben.
  • Nem érdekel, mert ha lenne is politikai relevanciája annak (mint ahogy nincs), hogy valahol kik voltak elsőnek, akkor a Kárpát-medence nem a magyarokat, hanem az általuk lemészárolt népeket (mondjuk az avarokat), ill. jogutódaikat illetné. Gyengébbek kedvéért. azokról az időkről van szó, amikor a Római Katolikus Egyház hivatalos liturgiájában, a Mindenszentek litániájában szerepelt az „A sagittis hungarorum libera nos, Domine!” (A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!) fohász. Utódok hiányában pedig az egész földterület legyen temető, kegyeleti hely – a magyarok pedig iziben szittyogjanak vissza lóháton valahova a Mezopotámia-Etelköz tengely tájékára, és ott fajtalankodjanak tovább a turulmadaraikkal.
  • Nem érdekel, emrt eleve azt tartom, hogy történelem mint olyan nem létezik: a történelem az a mesterségesen megszűrt, szélsőségesen szubjektív valóság, amelyet a történészek a jelen attitűdjük és érdekeik szerint a múlt eseményeiből kimazsoláznak. Maga a történelem egy hatalmas történelemhamisítás.

Ami érdekel, ha már az ún. történelemről van szó, az nem a 87, hanem a tízezer évvel ezelőtti események, valamint és az azt megelőző 3 millió év. Az ember történetének azon 99,9%-a, amit a ma történészei lekezelően az „őstörténet” névvel intéznek el. Az a tízezer éve elkezdődött genocídium (és a hozzá kapcsolódó elhallgatás), amely nem egyszeri és lezárt esemény (mint a trianoni szerződés aláírása), hanem az évszázadokon át globálissá lett, amely mind a mai napig tart – és amelynek valamennyien részesei vagyunk.

Ami még érdekel (és nem történelem), az az, amikor valakik át akarják adni az életet, de az élet nem hagyja magát. Az egyéni bánatok, kétségbeesések, reménytelenségek és újraéledő remények érdekelnek – és az, hogy ilyen esetben egy barátnak mit kéne mondani, már ha egyáltalán mondani kell valamit, nem pedig kussolni, és kussolva ordítani.

Ami érdekel, az Darvas Iván, aki meghalt, akit nagyon szerettem, és akivel ismét kizuhant egy darab a széthulló gyerekkoromból. :-(

Ami érdekel, az Apa készülő könyve, amelynek az anyagát tegnapelőtt rendeztem verseskötetté.

Ami érdekel, az... – de hát aránylag rendszeresen írom ezt a blogot, úgyhogy csak kiderülget itt, hogy mi minden érdekel. Egy posztot, úgy vélem, szánhattam annak is, ami nem érdekel.

[Ami pedig a fönti képet illeti, ha nem látszik rendesen a szöveg, kattintani kell rá.]

Címkék: , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta